Ez egy olyan jelenet a 14. fejezetből, amelynek a nagy részét kiszerkesztettem, csak egy picike része maradt meg a könyvben, egy másik jelenetbe integrálva:

Glendalough, királyi palota

Richárd már komolyan nem tudta, mit higgyen, sem Meandrával, sem saját magával kapcsolatban. Ahogy kényelmes, puha ágyában feküdt, és arra koncentrált, hogy végre elaludjon, rá kellett döbbennie, hogy minél jobban koncentrál az alvásra, annál kevésbé jön álom a szemére.

A sötétben megelevenedtek előtte az elmúlt nap eseményei, és hiába volt bezárva egy luxuslakosztályba, ahol elvileg halálra kellett volna unnia magát, minden további nélkül állíthatta, hogy az elmúlt nap eseménydús volt.

Először is, kapott egy jókora monoklit Meandrától, csak mert "szépnek" akarta nevezni... aztán megebédeltek, majd a tündérkirály jót nevetett rajta, aztán... aztán jött az elkerülhetetlen: a lánynak vécére kellett mennie.

Te jó ég, vigyorgott bele a szoba sötétjébe, ahogy az agya újra és újra lejátszotta számára a jelenetet. Hogy ez mennyire más volt, mint Anagyészt pisilni tanítani! Olyan gyönyörű volt, még a vécén ülve is... mint egy porcelánbaba...

Valami megmozdult a szoba másik végén, és Richárd puha szőnyeg által tompított lépteket hallott, majd finoman megnyikordult az ágy egyik rugója. A tündérek sem tudnak nyikorgás-mentes ágyakat gyártani? - gondolta szarkasztikusan, de a következő pillanatban már egészen más gondolatok vették át az előzőek helyét - a lány ugyanis valamilyen érthetetlen okból kifolyólag bebújt mellé az ágyba, és a hátát szorosan a mellkasához nyomta.

Itt a nagy lehetőség! - cikázott át a gondolat Richárd agyán. Ragadd meg!

Ám a következő pillanatban már ritmikus szuszogás jelezte, hogy a lány elszenderült.

Késő. Pedig olyan közel van... elég lenne megérinteni... - kinyúlt a lány felé, de a keze megállt a levegőben. Egy pillanatnyi habozás után visszahúzta. Magányos lehetett a díványon... biztos félt is, hiszen idegenben van... de hát minek néz ez engem? Plüssmackónak? - méltatlankodott magában. Meg fogok őrülni tőle... vagy... érte?

Elnyomott egy sóhajt. Soha, senki iránt nem érzett még így. Az Amerikában eltöltött két év alatt három barátnője is volt, aztán hazajött, és lecsapott Elelre, de soha, egyikük sem váltott ki belőle ilyen ellentétes érzelmeket. Az egyik pillanatban ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy elkapja a lányt, és a magáévá tegye, a következő pillanatban az esze megálljt parancsolt neki: ez a lány azt sem tudja, hogy mennek idefent a "dolgok"! Halálra rémülne szegény!

Elhúzta a száját. Azelőtt nemigen érdekelték mások érzelmei, mások félelmei... de ez most más. Ez a kis hableány olyan ártatlan...

Talán, ha szép lassan haladok, előbb-utóbb célba érek... Elellel már majdnem sikerült, amikor feltűnt a színen Anagyész... A pokolba azzal az uszonyos hercegi ficsúrral! - Megrázta a fejét. A pokolba Elellel is! Ha neki az a piócás selyemfiú kell, hát legyen! Találtam nálad sokkal szebbet, Elel! Bezony! - Egy percig a sellőlány szabályos légzését hallgatta, és próbált kissé lenyugodni. A nőkhöz türelem kell. És én tudok várni. Erre a lányra akár örökké is... - Belefúrta az arcát Meandra ezüstös szőke hajába, és elvigyorodott. Na jó, örökké azért talán mégsem...