Az Atlanti-óceán mélye, valahol Franciaország partjai mentén

– Éééééés kettő-null Meandra javára! – rikkantotta a lány, belebokszolva a vízbe. Miután sikerült elgázolnia egy tokot és egy kardhalat, a tenger többi állata vadul menekült a közveszélyesnek tűnő delfinfogat elől. Ők még nem ismerték az atlantiszi "lázadó" tinédzserek kedvenc szórakozási formáját, a "teknőc-dodzsemet", de nem is akarták megismerni.

A játék lényege az volt, hogy a fiatalok delfin-fogatukkal minél több teknőcről pattanjanak le. Mivel a teknőcök páncélos állatok, a kegyetlennek tűnő játék sosem tudott kárt tenni bennük, de Második Atlantisz felnőtt társadalma így is helytelenítette a fiatalok ilyesfajta durva szórakozási formáit. Ha látták volna, hogy Meandra nemcsak "páncélozott" teknőcökkel játszik "dodzsemet", hanem védtelen kardhalakkal is, legalább száz igazgyöngynyi bírságra ítélték volna, akár a trónörökös jegyese, akár nem.

Meandrának tehát szerencséje volt, hogy mélytengeri vadulásának egyetlen sellő sem volt a szemtanúja. Per pillanat egy nagyösszegű büntetést sem bánt volna – anya gazdag, majd kifizeti –, most ugyanis csak egyetlen dolog izgatta: Azaész testi épsége. Anya mondta, hogy Azaésznek szüksége van rám – hajtogatta magában –, úgyhogy repülöööööök!

Lazán nekiment egy az útját keresztező zsibbasztórájának (a kagylófogatát vontató delfinek nem különösebben díjazták a gázolásért cserébe kapott áramütéseket), és az Azaésszel közös esküvőjük részletein ábrándozva suhant tovább észak felé.