- Hát, megérkeztünk - jelentette ki Azaész.

Lilla értetlenül nézett körül. Semmit sem látott, ami akár csak távolról is városra emlékeztetne. Talán csak a félhomály teszi, hogy nem látja a házakat? Lehetséges, időközben ugyanis beesteledett - már majdnem egy teljes nap telt el a kagylós incidens óta. Azaész eredetileg három napot számolt az idevezető útra, de sikerült kettő alatt megtenniük.

- Nem látod?

Már hogy látnám? Itt csak tengerfenék van. Lapos, unalmas, itt-ott egy-egy korall sziluettjét látom a vízben. Kéne mást is?

- Látod ott azt a szikladarabot?

Lilla bólintott, noha nem értette, mit akar a társa.

- Akkor most bemegyünk.

Azaész lelibbent a fogatról, odaúszott a sziklához, és megérintett rajta egy vörös, majd egy kék és végül egy sárga korallt. A következő pillanatban a szikla kapuvá változott, méghozzá egy faragott, az ókori görögökére emlékeztető motívumokkal díszített kőkapuvá. Ha Lilla nem lett volna már amúgy is néma, most biztosan elállt volna a szava. A kapun túl ugyanis egy földöntúli szépségű város ragyogott, mintha az összes épületet ezüsttel és gyémántokkal vonták volna be, és egy láthatatlan nap állandó fényárban fürösztené őket.

- Az őseink állítólag tudtak varázsolni, úgyhogy egy mágikus bura alá rejtették el a várost az illetéktelenek szeme elől - magyarázta Azaész. - A bura láthatatlan, de ha a kaput kinyitottad, a várost már látod a kapun keresztül. A rejtő-varázs egyébként mind a mai napig kitart, holott évezredekig nem volt Atlantiszban senki, aki varázsolni tudott volna... Mostanáig.

Lillának feltűnt, hogy Azaész habozott, mielőtt hozzátette volna a "mostanáig" szót. Nem lehet könnyű neki - gondolta. Félelmetes varázsereje van, és nincs senki, aki segíthetne neki megtanulni, hogyan kezelje. Talán fél is a saját erejétől...

A herceg azonban pillanatok alatt összeszedte magát, és még ha volt is benne egy szemernyi bizonytalanság, nem mutatta ki.

- Nem rossz a kilátás, ugye? - mosolygott Lillára. - Ez az egyetlen út, amelyen keresztül ki-be lehet járni a városból. Azért nem építettek többet, mert egy átlagos atlantiszi lakos soha nem hagyja el a várost. Idekint minden csupa veszély. Legalábbis ezt állították az ősök. Azért is kerítették be Atlantiszt egy mágikus eredetű energiamezővel. Ezen csak az járhat ki és be, aki tudja, hol van a bejárat. De az egyszerű atlantisziak nem tudják. Én is csak onnan tudom, hogy a király fia vagyok.

Ahogy beértek a kapun, és az bezárult mögöttük, Lilla azonnal észrevette a város fölé boruló buraszerű energiamező halvány derengését. A kapun túlról semmi sem látszott belőle, idebent viszont kicsit úgy hatott, mint tiszta éjszakákon a Tejút fátyla.

- Gyerekkoromban sokat úsztunk le ide a kapuhoz a barátaimmal - mesélt tovább Azaész. - Fogadtunk, hogy ki mer kimenni rajta. Egyszer az egyiküket majdnem megette egy cápa... leharapott egy picit az uszonyából. El is neveztük Cakkosnak. De ezután az incidens után abbahagytuk a fogadásból kiúszást... vagyis, abbahagyták. Én ugyanis sosem kockáztattam királyi végtagjaimat, csak belülről figyeltem, ahogy a többiek szerencsétlenkednek. Ha nem száműznek, mind a mai napig nem tettem volna ki az uszonyomat Atlantiszból. - Azaésznek elsötétült a tekintete. - Egyszer még nagyon meg fogják bánni, hogy így elbántak velem!

Lilla elfintorodott. Olykor egészen helyes fiú tud lenni ez az Azaész, máskor viszont önző és otromba, miközben saját magát tökéletesnek hiszi.

A lány úgy döntött, hogy a herceg jellemhibái helyett a város szépségére összpontosít.

Ahogy jobban szemrevételezte a gyönyörű várost, rá kellett döbbennie, hogy mégsem tökéletes. Az elrendezése egy gúlára emlékeztetett, melynek a tetején helyet kapó házak tornyai ragyogtak legfényesebben, az alsóbb szintek házai azonban alig kaptak fényt. Olyan volt az egész, mint egy karácsonyfa, amelynek az aljára elfelejtettek égőket tenni, a tetejére viszont túl sokat zsúfoltak. Mindenesetre, az összhatás meseszép lett.

- Az ott felül a királyi palota - szólt Azaész. - Az alsó szintek a köznépé, és amint látod, azok alig vannak kivilágítva. A középső szint a nemességé, az már kap fényt elég rendesen... de a legtöbb oreikhalosz-kristály természetesen a királynak és családjának jár.

Szemét, népsanyargató, sznob banda! - húzta össze a szemöldökét Lilla, amelyet Azaész úgy értelmezett, hogy a lány nem érti, hogy jönnek ide a kristályok.

- A kristályokkal világítunk, tudod? Na, de itt már jobb lesz, ha vigyázunk - váltott témát a herceg. - Ha apámon kívül valaki meglát, nekem annyi. Legjobb lesz, ha elbújok itt a kagylófogat mélyén. Te vezetsz!

Na neeeem, ezt nem! - rázta a fejét a lány, amikor Azaész feléje nyújtotta a delfinek gyeplőjét.

- Bízz bennünk, kislány! - szólt az egyik delfin. - Ha finoman irányítasz, akkor mi megyünk, amerre csak akarod.

Lilla kissé remegő kézzel vette át a gyeplőt.

- Hidd el, menni fog! - Azaész gyengéden megszorította a lány kezét. Lilla tetőtől talpig libabőrös lett, de ez nem kellemetlen érzéssel töltötte el, hanem finoman megbizsergette egész lényét. Felnézett a fiúra, és a két kék szempár találkozott. Lilla azt kívánta, bár sose érne véget ez a pillanat... ám ekkor az egyik delfin megszólalt:

- Jaj, nehogy te is, kislány! Ne ess te is áldozatul neki!

- Ne bizony! Te jobbat érdemelsz nála! - kontrázott a másik delfin.

Mit művelek már megint? - rezzent össze Lilla, és kihúzta a kezét a hercegéből.

- Fogjátok be a szátokat! - mordult a delfinekre Azaész. - Te meg csak vezess! Majd én irányítalak - szólt rá Lillára is, a legkevésbé sem udvariasan.

A lány elnyomott egy sóhajt. Hát tessék, egy fél perce még gyengéd és figyelmes volt vele a fiú, most pedig úgy bánik vele, mint... mint... a szolgájával.

Azaész lekucorodott a kagyló-fogat aljára, és a fogat felső pereméhez közeli kis nyílásokon át figyelte az utat.

- Egyelőre egyenesen előre - utasította Lillát. Hangjában már nyoma sem volt az iménti gyengédségnek.

Tudod, kinek parancsolgass! - gondolta sötéten Lilla, ahogy meghúzta a gyeplőt. Abban a percben úgy érezte, határozottan utálja Azaészt.