- Egy... egy... egy... egy... micsoda?

- Atlantiszi - válaszolt az asszony olyan lazán, mintha csak az időjárásról társalognának.

- De hát... de hát... Atlantisz elsüllyedt! Elpusztult! Mindenki sellővé vált, aki ott élt!

- Hogy micsodává? - kerekedett el a nő szeme.

Mielőtt Aengus válaszolhatott volna, kintről egy robogó berregése hallatszott, majd hirtelen elhalt. A következő pillanatban egy gondolataiba merült fiatalember lépett a házba. Zsebre dugott kézzel, a földet bámulva lépkedett, így nem is vette észre rögtön a ház kicsi vendégét.

Aengus alaposan végigmérte a fiút: magas volt, vékony, rövid, sötétbarna hajának minden szála kínos gonddal a helyére volt fésülve - még a menetszél sem borzolta össze -, fekete szeme pedig ovális, keret nélküli szemüveg mögül fürkészte a világot. Fekete nadrágjához a helyi éghajlathoz egyáltalán nem illő módon norvég mintás, amolyan "anyuci kötötte" mellényt viselt. Cipője orra úgy csillogott, mintha csak mágiával taszítaná a sziget porát.

- Szia, anya, mi van vacs...? - nézett fel végre a fiú, ám elakadt a szava, amint észrevette a kanapén ülő tündért. Hosszú másodpercekig kigúvadt szemmel, pislogás nélkül meredt a furcsa jelenségre, majd az asszonyhoz fordult. - Ká... ká... káprázik a szemem, vagy ez tényleg egy tündér?

- Nem, én egy troll vagyok, csak génhiba miatt nem nőttem elég nagyra - válaszolt epésen Aengus, majd jól láthatóan megrezegtette a szárnyait.

- Ez... tényleg egy tü... tü... tündér! - hebegte a fiatalember. - Mi... mi... mit csinál ez itt?

- Majdnem vízbe fúlt szegényke. Meg kellett menteni - vont vállat az anyja.

- Megmenteni? - szisszent fel a fiú. - De anya! Arisztész ősünk szerint a tündérek az ellenség! Biztosan ők pusztították el Atlantiszt! Megölték a népünket! Minket is megölnek, ha megtudják... - Arca grimaszba rándult. - A fenébe. Most elárultam magam... magunkat?

- Ne izgulj, a mamád már elmondta, kik vagytok - válaszolt Aengus, igyekezvén megnyugtatni a görög srácot. - Hidd el, eszemben sincs bántani titeket. Pont azért kellett eljönnöm otthonról, mert nem támogattam a háborút Atlantisszal.

- Háborút? Atlantisszal? - vonta össze a szemöldökét a fiú. - Mármint... velünk?

- Veletek? - meredt rájuk Aengus. - Kettőtökkel? Az lenne csak a vicces! Azaz... bocs, nem lenne az. A sellőkkel lesz háború.

- Milyen sellőkkel?

- Hát Atlantisz víz alatti túlélőivel.

Anya és fia tátott szájjal nézett egymásra.

A nő volt az első, aki megtalálta a hangját.

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az elejéről kezdjük. És akkor már talán mutatkozzunk is be egymásnak. Azt már tudjuk, hogy téged Aengusnek hívnak. Az én nevem Stavroula Papafotiu, ő pedig a fiam, Spiridon.

A fiú félszegen bólintott. Látszott rajta, hogy még mindig nem tudja, mit kezdjen a tündérrel: féljen tőle, vagy higgyen neki.

- Szóval, ti nem is tudtátok, hogy az atlantisziak sellőkként élték túl? - kérdezte Aengus, nem kis meglepettséggel a hangjában.

Anya és fia megrázta a fejét.

- Hát pedig így történt - folytatta a tündér. - Az akkori királyotok, Atlasz... azt hiszem, így hívták, nem látott más megoldást népe megmentésére, mint hogy egy utolsó nagy varázslatot bocsásson rájuk. Ettől a varázslattól a sziget elsüllyedésekor minden atlantiszi sellővé változott. Csak annyit kellett volna tenniük, hogy kiúsznak egy közeli szárazföldre, és máris visszaváltoztak volna emberré?... csakhogy ezt a király már nem árulhatta el népének, mert egy tündér... aki mellesleg a dédapám - vágott egy grimaszt Aengus - megölte őt.

- A dédapád! Tudtam én, hogy ellenség vagy! - kiáltott a fiatalember.

- Jaj, hallgass már, Spiro! - pirított rá az anyja, mire a fiú összehúzta magát és idegesen pislogott a vendégükre.

Ha nem beszéltek volna ilyen komoly dolgokról, Aengus jót kacarászott volna Spiridonon. Micsoda egy anyámasszony katonája!

- Nyugi, Spiro - emelte fel békítőleg a kezét. - A dédapám úgy lökött, ahogy van, én pedig évszázadok óta fasírtban vagyok vele. Sőt, mint mondtam, meg is lógtam hazulról. De ne menjünk a dolgok elébe. Hol is tartottam?

- Ott, hogy a dédapád megölte a királyunkat - morogta Spiridon.

- Á, tényleg. Szóval Atlasz meghalt, a sziget elsüllyedt, a népetek pedig sellővé változott, és azóta az óceán mélyén él.

- Él? - suttogta Stavroula. - Élnek! Hallod ezt, Spiro?

A fiú megigazgatta szemüvegét, amely különös módon bepárásodott.

- Nem tudom elhinni, anya! Ez... túl szép lenne... és hogy a hírt pont... pont egy tündér hozza el nekünk? Népünk ellensége? - megrázta a fejét. - Ez csapda lesz.

- Felőlem higgyetek, amit csak akartok - felelte Aengus. - A népetek így is, úgy is elpusztul, most már csak a csoda mentheti meg őket.

- Hogy érted ezt? - kérdezte az asszony remegő hangon.

- Úgy, hogy a dédapám egy üldözési mániás vén trotty, aki meg van róla győződve, hogy az atlantiszi sellők ma is veszélyesek népünkre, ezért háborút indít ellenük, hogy eltörölje őket a föld színéről... mármint, az óceán mélyéről. Ráadásul az atlantisziak még csak nem is sejtik, mi vár rájuk... Az egyetlen remény Azaész, de ha ő nem ér oda időben, hogy figyelmeztesse őket, akkor annyi. Bár, ha időben odaér, akkor sem biztos, hogy tud segíteni. Abból, amit elmondott nekem, úgy tűnik, az atlantisziak elfelejtették, kik is ők, vagyis kik voltak. Nem őriznek emlékeket rólunk, a tündérnépről sem. Szánalmas egy népség... de én nem kívánom a vesztüket. Sőt, szerettem volna segíteni nekik, de a népem megtudta, és kikiáltott árulónak, úgyhogy meg kellett szöknöm, ha nem akartam, hogy kivégezzenek.

- Várj! Ki az az Azaész? - kérdezte Spiro.

- Azaész a ti trónörökösötök. Egy beképzelt, nyúlszívű selyemfiú, ha engem kérdezel... De talán az az egy dolog motiválja őt Atlantisz megmentésére, hogy uralkodni akar. Ha pedig elpusztul a népe, akkor ugye nem lesz kiken uralkodnia... - Aengus kétszemélyes hallgatóságára sandított, és látta rajtuk, hogy zavarodottan pislognak. - Na jó, kezdjük elölről, és ezúttal kéretik nem a szavamba vágni!