A három ember és a sellő döbbenten meredt a víz hatására emberi szemmel is láthatóvá vált tündérekre. Azaész egy pillanatra még a saját idegen testrészei miatti rémületéről is elfeledkezett.

A sötét hajú tündér - aki társához hasonlóan úgy egy méter magas lehetett - a sátor kijáratát fixírozta, de mikor nekiiramodott volna, hogy a többiek meglepetését kihasználva kereket oldjon, a társa elkapta a grabancát.

- Nyugi, Conor. Ha már úgyis megláttak, ugyan, miért nem maradunk itt ismerkedni?

- Hogy mit?

A vörös tündér hátat fordított barátjának, és odalépett Lillához.

- Azt hiszem, a hölgyekkel illendő kezdeni. Üdv, szépségem, Aengus vagyok - szólt megragadva a lány kezét. - Aengus, a tündérkirály dédunokája. Ha minden rendben megy, akkor néhány ezer év múlva én öröklöm a trónt. Na, nem mintha tényleg uralkodni akarnék... Halál uncsi egy dolog - rázta meg a lány kezét egy vigyor kíséretében, mint aki észre sem veszi, hogy monológjának címzettje tátott szájjal bámulja. - Meg aztán, nem is biztos, hogy pár ezer év múlva még lesz élet a Földön, addigra a te fajtád teljesen leamortizálja a bolygót? Tényleg, esetleg nem akartok átköltözni, mondjuk a Marsra, és hagyjátok meg ezt a helyes kis planétát nekünk, akik tudunk is vigyázni rá? - A lány pillantásából ítélve "nem" volt a válasz. - Kár. Ja, ez itt a haverom és távoli rokonom, Conor, a korábbi tündérkirály leszármazottja, de neki nem jár ki a hercegi cím. És téged hogy hívnak?

Sűrű pislogások és egy kevés tátogás után végre megérkezett a válasz.

- Lantos Lillának. - Lilla kihúzta a kezét a tündér szorításából. - De mindenki csak Elelnek szólít.

- A név legalább annyira bájos, mint viselője - hajolt meg enyhén Aengus, majd Lantos papához fordult. - A tündér-etikett úgy kívánja, hogy a férfiak közül a legidősebbtől haladjak a legfiatalabbig. Ön biztosan Elel papája... azaz, tudom, hogy az, mert Conorral kihallgattuk az apa-lánya beszélgetést. Meg kell jegyezzem, teljesen egyetértek önnel, nem jó ám kettesben hagyni a lányát ezzel a rinyagéppel itt - mutatott Richárdra. - Mivel szerintem te vagy az idősebb kettőtök közül, te jössz a sorban, Rinyagép. Hogy is hívnak? Már elfelejtettem...

- Kevélyessy Richárd Leonárdnak, és mit képzelsz te magadról? - kérte ki magának a megszólítást a fiú. - Az én apám Kevélyessy Tihamér Rezső, Kossuth-díjas mű...

- Részemről a szerencsétlenség - vágott közbe a tündér. - Bánj rendesebben azzal a lánnyal, öregem, és ne próbálj mindenáron bejutni a bugyijába, az olyan olcsó...

Aengus ismét tett egy negyed fordulatot, és a hálózsákon békaként elterült herceggel került szembe.

- Üdv, fenség, mint már említettem, Aengus vagyok, de azért megismétlem, hátha kihagy az agyad, ami nem is lenne csoda, hiszen annyi szörnyűségen mehettél keresztül mostanában... Először azok a gonosz kommandós tündérek, akik ki akartak csinálni, aztán a frász, hogy lábaid vannak... Jut eszembe, az ott tényleg nem pióca, és mivel még egy ideig biztosan ott fog fityegni, azt javaslom, barátkozz meg vele... De azért takard már el légyszi, nem kíváncsi rá mindenki...

Azaész gépiesen magára húzta a takarót, noha nem értette, mi takargatnivaló van rajta. Odalenn az óceán mélyén senki nem takarta el az uszonyát. A lányok a mellüket sem.

- Mit is mondtál - folytatta Aengus, továbbra is a herceghez intézve szavait -, mi a neved?

Az ifjú sellő még életében nem volt így megdöbbenve. Nem elég, hogy száműzték otthonról, idegenek varázslattal támadtak rá, cápák üldözték, majd felébredve egy idegen testben találta magát, de most még ez a fura kis lény is itt hadovázik, ráadásul olyasmiről, amiről tudnia sem volna szabad? Ez egy kicsit sok volt a számára. A nyelvére toluló millió kérdés helyett egy válasz csúszott ki a száján:

- A... Azaész.

- Á, igazán szép ógörög név... - bólogatott Aengus.

- Szerintem meg tök cikis. A szüleid elég dilisek lehettek, amikor ezt a nevet adták neked - jegyezte meg Richárd.

- Hát még a tieid! - vágott vissza Aengus.

Mintha csak ez a néhány másodperc szünet kellett volna a sellőhercegnek ahhoz, hogy magához térjen fél-kábulatából, most hirtelen kifakadt.

- Várj csak! Tudom már, honnan vagy olyan ismerős nekem! Tudom már, honnan tudod, hogy megtámadtak engem! Te is köztük voltál! Te gyilkos!

- Mi vaaaan? - pislogott Aengus.

- Úgy nézel ki, mint azok! - förmedt rá Azaész.

A tündér legyintett.

- Aha, ja. Ők is tündérek, de én nem ők vagyok. És csak hogy megnyugtassalak, tutira ki fogják rúgni a támadóidat az elit kommandóból.

- Apa mondta, hogy már meg is tették - kotyogott közbe Conor. - Na, mondjuk nem azért, mert megtámadták őt - nézett a sellőre -, hanem mert nem sikerült megölniük?

- Szóval mégis az életemre törtök, és be is valljátok! - sápítozott Azaész. - Fi... figyelmeztetlek, hogy félelmetes varázserőm van!

- Aha... - húzta el a száját Aengus. - Hát tudod, nem úgy nézel ki, mint akiben túlteng a varázserő... De tény, hogy valamennyid biztos van.

- Tényleg? - pislogott Atlantisz hercege.

- Nem most mondtad? - nézett rá kérdő tekintettel Lilla.

- Állj, állj, megállni! - kiáltott Richárd.

- Mi van?

- Kuss!

- Hogy mi? - érdeklődött Azaész.

- Csak azt mondja, hogy fogd be a szád - tolmácsolt Aengus.

- Vagy úgy... Hiába beszélek a nyelveteken, valahogy mégsem értek mindent... - motyogta Azaész.

- Ja, kérlek - vont vállat Aengus -, akinek a népe tízezer évet tölt az óceán mélyén anélkül, hogy akár egy kicsit is haladna a korral...

- A "kuss" rád is vonatkozott, törpe! - ripakodott rá Richárd.

- Törpe a nénikéd, én tündér vagyok - húzta ki magát Aengus -, és kikérem magamnak ezt a hangnemet!

- Én is! Én meg herceg vagyok, és velem sem beszélhetsz így! - mondta gőgösen Azaész, amikor végül rádöbbent, hogy neki a rangja folytán joga, sőt, kötelessége megsértődni.

- Látod, öregem, ő is herceg, én is herceg vagyok, szóval mi vagyunk túlerőben - vigyorgott Richárdra Aengus.

- Most már elég legyen! - emelte fel a hangját Lilla. - Engem nem érdekel, hogy ki itt a herceg és ki az, aki csak henceg! Nézd, Azaész, mi megmentettünk, és szívesen tettük, de ne gyere itt nekem a nem létező varázserőddel, mert...

- De hát tényleg van neki! - erősködött Aengus. - Ha nem lenne, nem tudott volna meglógni a tündér elit kommandó elől! A franc se tudja pontosan, mit csinált a srác, de a kommandósaink órákkal később a Bahamáknál tértek magukhoz? Dédapa persze dühöngött?

- Mi az a Bahamák? - kérdezte Azaész.

- Ezt még nem kell tudnod, a földrajz csak ötödikben lesz anyag, te meg kábé a mínusz elsőben vagy - legyintett Aengus. - Mindent szép sorjában.

- Helyes - bólintott Lilla. - De úgy ám, hogy mi is követni tudjuk.

Aengus megköszörülte a torkát.

- Nos tehát... Az egész ott kezdődött, hogy körülbelül tizenötezer évvel ezelőtt az atlantisziak fogságba ejtették és rabszolgává tették a szigetükre tévedő tündérnépet, azaz minket...

- Hogy mit csináltunk? - hördült fel Atlantisz hercege. Mintha a sátor maga is dühében remegett volna, jókora széllökés rázta meg. - Mi sosem tennénk ilyet!

- Hát persze, most már nem, mert egy távoli ősöd varázslata sellőkké butított benneteket - válaszolt Aengus tárgyilagosan. Látván az Azaész arcán megjelenő pirosas foltokat, arra következtetett, hogy újabb dühkitörés van készülőben. Szörnyű, hogy az emberi faj alapból milyen ideges...

Dühkitörés helyett azonban újabb csodálkozó szem-meresztgetés következett Azaész részéről.

- Várj csak... Mi az, hogy sziget?