Atlantisz, 10.000 évvel ezelőtt

Az égen gomolygó fekete fellegek takarásában a napfénynek esélye sem volt megcsillanni Poszeidón templomának arany borításán. A máskor mindig vidáman ragyogó épület különösen komornak tűnt az egyre sűrűsödő sötétségben. Pedig nappal volt, alig múlt el dél.

Valami itt nagyon nincs rendjén - gondolta a szemközti királyi palota ablakában álldogáló idős ember. Fényes nappal ilyen sötétséget még sosem látott, pedig megért már kétszázötvenhat évet. Ez nem lehetett természetes sötétség, ilyen szurokfekete felhőket a természet magától sosem alkotna.

Egy pillanatra villámfény vonta kísérteties ragyogásba a templomot és a férfi arcát. Az öreg pislogott - a hirtelen, erős fény csaknem megvakította.

Mágia van a dologban. Gonosz, sötét mágia.

Atlasz király tekintete a távolba révedt. Hát eljött a nap, amelytől évszázadok óta rettegett: fellázadtak a tündérek. Atlasz mindig is tudta, hogy egyszer ez bekövetkezik, de nagyon remélte, nem az ő uralkodása alatt. Már kisfiú korától szorongással gondolt a "szolganép" egykori hatalmára, amikor apja - az akkori király - elmesélte neki a tündérek rabul ejtésének történetét.

Valaha, több ezer éve, különös lények telepedtek le Atlantiszon. A gyors szárnycsapásokkal ide-oda cikázó tündérek mindegyike tudott varázsolni, míg az atlantisziak közül csak a királyi családban, férfiágon öröklődtek a mágikus képességek. A jövevények varázsereje ugyan nem vetekedett a szigetvilág mindenkori uralkodójáéval, de a köznépet még így is megfélemlítette, mert e különös faj képviselői előszeretettel éltek vissza hatalmukkal.

Lehetett Atlantisz bármilyen fejlett technikailag, a technika az technika: megmagyarázható, kézzelfogható. A varázslat viszont más. Földöntúli, megfoghatatlan, idegen. S mint minden, ami idegen, egyben félelmet keltő. Több tízezer évvel ezelőtt ezért is emelkedhetett ki Atlantisz lakosai közül egy varázshatalommal bíró család: társaiknak a mágiától való félelme és a varázserő birtokosai iránt érzett tisztelete tette Atlasz családját a sziget uralkodójává. Az uralkodócsalád az évezredek során bebizonyította, hogy mágikus hatalmát nem alattvalói elnyomására akarja használni, csakis arra, hogy népe javát szolgálja.

A tündérek másfélék voltak: bohókás, szertelen népség, amely a varázserejét a szigetlakók megviccelésére, de elsősorban rémisztgetésére használta.

Látván népe riadalmát, a király, Atlasz egyik őse, úgy döntött, leigázza a betolakodókat. Varázsereje segítségével megfosztotta a tündéreket saját mágiájuktól, de még a repülés képességétől is. A tündéreken ettől olyan súlyos letargia vett erőt, hogy születésüktől fogva színes szárnyaik egyszerre csak szürkévé, színtelenné váltak, mintha ezzel is gyászolnák elvesztett képességeiket.

Ahogy teltek-múltak az évezredek, egyre újabb és újabb - gyengébb és gyengébb - királyok kerültek Atlantisz trónjára, a tündérek pedig fokozatosan visszanyerték varázserejüket. Évről évre egyre többük szárnya változott ismét színesre, s ez felkeltette Atlasz király gyanakvását: valaminek történnie kellett, aminek a szolganép örül. De nem sikerült fényt derítenie a tündérek féltve őrzött titkára. Így nem volt egyetlen nyugodt éjszakája, egyetlen felhőtlen napja sem. Érezte, hogy a szolganép azért titkolózik, mert lázadást tervez uraik ellen, amelyre az atlantisziak nem tudnak felkészülni.

A távolból robaj hallatszott, majd fokozatosan erősödött. A palota fala megremegett.

A királynak többé kétsége sem volt afelől, hogy mindez a tündérek műve. Összefogtak, bosszút forraltak, és most elpusztítják Atlantiszt. Ugyan, mi lesz a tündérekkel, ha a sziget elpusztul? - villant fel benne, de egy pillanat múlva már tudta is az egyetlen lehetséges választ. A szolganép visszanyerte repülési képességét. Ahogy évezredekkel ezelőtt idejöttek, ugyanúgy el is tudják hagyni a szigetet.

Először azt hitte, káprázik a szeme, amikor a sötét felhők előtt különös kis foltokat látott táncolni, aztán rájött, mi is az valójában: tündérek százai repültek északi irányba. Szárnyuk mint megannyi lebegő kis virágszirom fénylett a nappali éjszakában: kék, zöld, arany, rózsaszín...

Boldogok, mert szabadok. Menekülnek. Menekülnek, és minket itt hagynak meghalni.

A király megrázta a fejét. Valahol a lelke mélyén megértette a szolganépet. Évezredeken keresztül éltek a tündérek az atlantisziak fogságában, évezredekig érlelődött hát bennük a bosszú. Igaz, ideérkezésük után nem lett volna szabad ijesztgetniük az embereket, de a büntetés túl súlyos volt az elkövetett bűnhöz képest. Több ezer éves fogság és rabszolgamunka egy kis erőfitogtatásért? Ugyan!

Az egykori uralkodó meg volt róla győződve, hogy helyesen cselekedett, amikor riadt népét kétszáz ügyes kis rabszolgával ajándékozta meg. A kis tündércsapatból azonban mára kétezer főt számláló nép lett - egy, a tízezer fős atlantiszi embertársadalomhoz mérten is hatalmas, varázserőtől duzzadó nép, amely fokozatosan kezdte visszanyerni hatalmát. Ez a hatalom mostanra kiteljesedett. Atlasz király pedig túl későn értesült minderről ahhoz, hogy megtegye a szükséges óvintézkedéseket.

Lentről, a palotaudvarból rémült sikolyok hallatszottak. Atlasz tekintete újra Poszeidón templomára siklott, melynek elülső tartóoszlopai vészesen megremegtek. A timpanont ebben a pillanatban találta el egy lángcsóva, majd egy márványszobor robbant szét fehér szikrákat szórva.

- Uram, királyom!

A király lassan elfordult az ablaktól, és meg sem próbálta letörölni azt a könnycseppet, amely barázdás arcán végigfutott.

- Mésztór? - fordult teljes figyelemmel az őt megszólítóhoz.

A királyi testőrök parancsnoka lihegve támaszkodott az ajtófélfának.

- Királyom, süllyedünk!

- Süllyedünk? Biztos vagy ebben?

- Biztos, felség. Az egész sziget - kapkodott levegőért a fiatalabb férfi. - Nem sok kell hozzá, hogy a tengervíz áttörjön a parti hegyeken, és ha az megtörténik, ellepi az egész síkságot.

Atlasz gondolataiba mélyedve figyelte az ablakon túli pusztulást: Így tűnik hát el a föld színéről a valaha létezett legnagyszerűbb civilizáció? Atlantisznak vége.

- Jól sejtem, hogy a repülőszerkezeteinket megbénították? - kérdezte egy idő után.

- Sajnos igen, felség. Egyik sem működik, a hajóinkat is elsüllyesztették. Rendkívül alaposak voltak. Már régóta tervezhették mindezt.

Én is így gondolom - bólintott a király, és ismét a kinti pusztulásra fordította figyelmét.

Percek teltek el úgy, hogy sem ő, sem testőre nem szólalt meg. A menekülni próbáló emberek sikoltozásának és az épületek ledőlésének robaja töltötte be a teret.

Mésztór egy darabig tűrte a király némaságát, ám amikor a Poszeidón-templom timpanonját tartó oszlopok megadták magukat, ő sem bírta tovább.

- Valamit tenned kell, felség!

- Azt én is jól tudom, Mésztór - hangzott a király válasza. - De attól tartok, az én varázserőm elenyésző a szolganép együttes romboló mágiájához képest. Nem tudom semlegesíteni.

Mésztór kétségbeesetten rázta a fejét.

- Nem beszélhetsz így, királyom! A népedről van szó! Meg kell mentened őket!

Atlasz ránézett testőrére, és szomorúan elmosolyodott.

- Te is azt hiszed, amit az atlantiszi nép, hogy a királyaitok hatalma még mindig ugyanolyan nagy, mint egykoron. De tévedsz! Megváltoztak az erőviszonyok azóta, mióta a tündérek először tették a lábukat atlantiszi földre. Ahogy az évezredek szép lassan visszahozták a tündérek erejét, úgy vesztettük el mi, királyok, a miénket. Generációról generációra kevesebb mágikus erő maradt a családomban. Bennem kevesebb van, mint az apámban volt, és Iolausz fiamban kevesebb, mint énbennem. Az ő fiában talán már egyáltalán nem is lenne varázserő.

Mésztór tovább rázta a fejét.

- Úgy beszélsz, mintha már minden eldőlt volna, uram, pedig nem így van! Ha a tündérek varázslatát nem is tudod semlegesíteni és a sziget süllyedését sem tudod megállítani, a népedet akkor is meg kell mentened! Csak te vagy képes rá! Te vagy a király!

Ekkor hatalmas robaj kíséretében összeomlottak Poszeidón templomának még megmaradt falai. A királyi palota mennyezetén is jókora repedések futottak keresztül és terjedtek szét minden irányban.

Atlasz döntött.

- Igazad van. Ennyivel tartozom Atlantisz népének. Megteszek minden tőlem telhetőt.

- Hogyan, felség?

A király arca most végre felderült.

- Mikor a sziget elsüllyed, magával húz mindent és mindenkit a mélybe... Senki sem élné túl... Emberként legalábbis nem... De a varázserőmből annyira még futja, hogy sellővé változtassam a népemet. Akkor a víz alatt is életben maradnak. Ha pedig sikerül kiúszniuk a szárazföldre, bárhol légyen is az, ismét emberré válnak. Más megoldást nem látok, Mésztór.

Egyre hevesebb és hevesebb rengések rázták meg a palotát, de Atlasz meg sem érezte. Segélykérő kiáltások szűrődtek be az ablakon, de a király ezt sem hallotta. Mély, álomszerű állapotban volt, kezeit egy hatalmas oreikhalosz-kristály fölé tartotta. A kristály zöldes fényben ragyogva világította be az omladozó szobát. Az izzás egyre erősödött, mígnem egy fénycsóva csapott ki belőle, átszökött az ablakon, majd odakint szétterjedt, s sejtelmes, kékeszöld derengésbe vonta a szigetet. A távolból úgy tűnhetett, mintha egy hatalmas, átlátszó bura borult volna rá.

Az idős király megremegett, keze lehanyatlott, és ha hűséges testőre nem kapja el, ájultan esik össze.

- Felség - suttogta Mésztór.

Atlasz résnyire nyitott szemében az öröm könnyei csillogtak.

- Si... sikerült. A népem... megmenekül. Most már csak... meg kell mondanunk... nekik... hogy ne rémüljenek meg? ha halfarkuk nő... és hogy úsz... ússzanak partra valahol. Meg kell...

Az ősz uralkodó feje e pillanatban hátracsuklott.

- Királyom? Királyom! - A testőr gyöngéden megrázta az idős embert, aki fénytelen szemekkel meredt a mennyezetre. Ekkor vette észre Mésztór, hogy a király hátába egy apró nyílvessző fúródott.

Ezüstnyíl volt. Tündérkéz alkotta fegyver.

Ahogy Mésztor felemelte tekintetét a halott király arcáról, egy gonoszul vigyorgó alakot látott az egyik oszlopnak támaszkodva. Az apró lényt aura vette körül - saját szárnyának vörösben izzó fénye.

Vörös. A bosszú színe.

- Dagda! - kapott levegőért a testőrparancsnok. - Hogy tehetted ezt? Ő mindig jó volt hozzád!

- Ó, hát persze! A király nem is volt igazi rabszolgahajcsár, ugye? - vetette oda gúnnyal teli hangon a Dagdának nevezett tündér. - Talán még hálás is legyek azért, hogy őfelsége személyi rabszolgája lehettem?

- Jobban bánt veled, mint bárki más a szolgájával, te aljas féreg! - sziszegte Mésztór, miközben a keze az övén függő tőr felé vándorolt.

- Ejnye-ejnye, hát azt hiszed, nem látom, mire készülsz? - nézett rá gúnyosan a tündér. - Azt hiszed, nem látjuk mindannyian?

- Mindannyian? - ráncolta a szemöldökét a testőr. - Hiszen egyedül vagy!

- Ó, valóban? - nevetett sötéten Dagda. - Ne hidd! Fiúk, mutassátok meg magatokat!

Abban a pillanatban állig felfegyverzett tündérek tűntek elő a semmiből, és Dagda egyetlen intésére egy tucat ezüstnyíl repült Mésztór felé.

- Na, így mondd meg az embereknek, hogy ne ijedjenek meg, ha halakká változnak! - vigyorgott rá a tündérek vezére a haldokló testőrparancsnokra.