Ez a történet A Bermudák királynője után játszódik, így javasolt annak előzetes ismerete. Továbbá javasolt egy korábbi anyák napi sztorim, a Májusünnep abszolválása is, mielőtt ezt elolvasnátok, ugyanis e történet néhány apró részlete visszautal arra.

MIÉRT ÉPPEN LÓHERE…?

Bár már majdnem egy éve Írországban élt, Csenge még mindig nem szokott hozzá, hogy hajnalban a napfény csiklandozására ébredjen. Odahaza, a pilisi tündérfaluban olyan sűrűn nőtték körül a fák a házát, hogy a napsugárnak esélye sem volt belopakodni az ablakon és gonoszul kiráncigálni őt az álmok birodalmából. Csakhogy a Glendalough-i kerek tornyot nem vette körül az otthonihoz hasonlatos buja bükkerdő, az a néhány fa pedig, amely a közelben állt, minden igyekezete ellenére sem tudta tökéletesen elfogni az ablak elől a fényt.

Csenge bosszankodva nyújtózott egyet – még szívesen aludt volna egy kicsit. Aengus teljesen rossz útra térítette, állapította meg magában: a Pilisben ilyenkor már réges-rég talpon volt és a jéghideg patakban fürdött társaival együtt, itt viszont – a híresen lusta tündérherceg távolról sem jótékony hatására – rászokott, hogy sokáig aludjon. Mármint csak addig, ameddig az időjárás engedte. A csapadékos ír föld esős-álmos reggelein hajlamossá vált a hosszas szunyókálásra, most azonban hétágra sütött a nap, s így alvásról szó sem lehetett.

Ahogy ásítozva és a szemét dörgölve felült, Csenge meglepetten állapította meg, hogy élete párja nincs mellette, és fogadott fia megszokott szuszogását sem hallja a szomszédos gyerekszobából. Pedig alig kelt még fel a nap. Az a két álomszuszék ilyenkor szokott csak a másik oldalára fordulni! Hol lehetnek?

A korai ébredés miatti bosszúsága egy csapásra aggodalomba fordult. Magára kapkodta ruháit, és kisietett a folyosóra, ahol kis híján frontálisan ütközött a szórakozottan dudorászó Greinnével.

– Jó reggelt, Greinne – köszöntötte az idős tündérasszonyt –, nem láttad véletlenül Aengust és Briant?

– De, láttam – biccentett az idős nő, és egy sejtelmes mosollyal tovalibegett.

– Na jó, de hol? – bökte ki Csenge, Greinne azonban addigra már befordult egy sarkon, és minden bizonnyal hallótávolságon kívül ért, mert nem válaszolt és nem is fordult vissza. A lány értetlenül meredt utána. Már mástól is hallotta, hogy Greinnének nincs ki mind a négy kereke, de most győződött csak meg igazán erről.

Összeszedte magát, és továbbindult. Egy elágazásnál – Tündéranyára, sosem fog kiigazodni ebben az őrült folyosólabirintusban! – őfelségével, Bres királlyal akadt össze.

– Jó reggelt, kedvesem, csodálatos napunk van ma, nem igaz? – küldött felé egy joviális mosolyt az öreg, és meg sem várva, hogy a megdöbbent lány elmotyogjon egy „jó reggelt neked is, felség”-et, már el is tűnt a szeme elől.

Csenge komolyan gyanakodni kezdett a királyi főszakácstündérre, akit már első látásra is sunyinak talált: bizonyára ő csempészett bolondgombát a család étkébe. Még szerencse, hogy ő maga kihagyta az előző esti buggyantott tojást. Bezzeg Aengus és Brian degeszre tömte vele a hasát! Szentséges Tündéranya, mi van, ha megőrültek az ételtől, és világgá repültek? Vagy simán csak gyomorrontást kaptak…? Nem, akkor Greinne pátyolgatná őket, márpedig nem úgy nézett ki az imént, mint aki éppen betegeket ápol.

Leküzdötte zavarodottságát, és folytatta Aenguskereső körútját. Belesett a királyi fogadóterembe, amely csak úgy kongott az ürességtől, bekukkantott a táncterembe, de ott sem talált egy teremtett lelket sem, végül a folyosó végén benézett a konyhába is. A sunyi szakács éppen akkor olvasztott sajtot a királyi reggelinek szánt pirítósok tetejére. Csengének összefutott a nyál a szájában, olyan jó illata volt, de sürgősen emlékeztette magát, hogy lehet, hogy mérgező, és a séf, miután az előző este gondoskodott róla, hogy a királyi család teljesen begolyózzon, egy csodálatos sajtos melegszendviccsel akarja megadni nekik a kegyelemdöfést. Szúrós pillantást küldve a csodálkozó szakácstündér felé, bevágta maga mögött az ajtót, és visszatrappolt az iménti elágazásig, hogy ezúttal másfelé induljon szerettei keresésére.

Gondolatban végigfutott minden lehetőségen, hogy merre mehetett a két kis csavargó. Brian valószínűleg nem mászkálna el magától – túlságosan is szófogadó volt a csellengéshez, ráadásul még nem is járt elég magabiztosan ahhoz, hogy nagyobb kirándulásokat tegyen szülői kíséret nélkül. Ami pedig Aengust illeti: vajon mi csábíthatta ki ilyen korán az ágyból? Csenge tudomása szerint vőlegénye a lustálkodásnál csak két dolgot szeretett jobban: a hasát és a szexet. De mivel Briannel együtt tűnt el, Csenge az utóbbi lehetőséget nyugodtan kizárhatta. Ez pedig csakis egyet jelenthet: hatalmas adag buggyantott tojás ide vagy oda, Aengus korgó gyomra szavára valószínűleg az étkezőbe sietett abban a reményben, hogy a sunyi szakács segédei legalább valami kenyérfélét kitesznek az asztalra, mielőtt a tényleges reggelit felszolgálnák. Brian pedig épp olyan haspárti, mintha csak a tündérherceg vér szerinti fia lenne.

Tipikus férfiak, vágott egy grimaszt Csenge, és megcélozta az ebédlőt.

Őszinte döbbenetére sem Aengust sem Briant nem találta odabent, ellenben az egész helyiséget édes illatfelhő burkolta be: a „bűnös” a hatalmas asztalon elhelyezett sok-sok csokor orgona volt, melyek lila áradata szinte bántotta a lány szemét. Bárhová nézett, mindenhol csak orgona volt. Sötétlila, középlila, világos lila, lilalilalila… Csenge mindig is émelyítően gejlnek találta az orgonaillatot, ilyen tömény koncentrációban pedig még sosem volt hozzá szerencséje. Fuldokolva fordult ki az étkezőből, és elhatározta, hogy testi és lelki épsége megóvása érdekében ma kihagyja a reggelit. Amúgy is gyanús volt az a melegszendvics…

Alig tett néhány lépést a folyosón, amikor a ragyogó mosolyú Dechtire-val találkozott. Dechtire mosolyog, amikor Aengus nincs is a közelben? Normális ez?

Csenge az Írországban töltött szűk egy év alatt igyekezett megismerkedni a királyi család minden tagjával és a bizalmas szolgákkal, udvaroncokkal, de vőlegénye mostohaanyja mind a mai napig rejtély maradt számára: távoli és hűvös, mint a holdvilág – még a haja színe is a holdat idézte –, és tünékeny, mint a köd vagy a hajnali harmat. Néha szeretett volna a közelébe férkőzni, de az asszony a jelek szerint mindenkit kizárt az életéből – mindenkit, kivéve Aengust. A többieket pusztán csak megtűrte maga körül, de leginkább tudomást sem vett a létezésükről, s úgy járt-kelt közöttük, akárha szellemek lennének, s ő lenne az egyedüli élőlény a földön. Csenge pedig nem egyszer érezte úgy, mintha épp ez a nő lenne a szellem: sápadt, szinte áttetsző testével egy régmúlt idő kísértete volt, mely itt ragadt, hogy hangtalan léptekkel rója a folyosókat, s lélekig hatoló, vádló pillantásával mindenkiben bűntudatot ébresszen, aki a vidámság legcsekélyebb jelét meri mutatni.

Csenge csak nagy ritkán látott mosolyt ennek a különös, földöntúli teremtésnek az arcán – és azt is csak olyankor, amikor Aengus a közelben volt. Csak az ő bolondos vőlegénye volt rá képes, hogy hébe-hóba megnevettesse Dechtire-át, de az asszony öröme mindig rövidéletű volt, mosolya pedig oly mulandó, hogy a tündérlánya azt hihette, tán csak képzelte, s igaz sem volt.

De ma reggel Dechtire, a megközelíthetetlen, szobormerev, komor Dechtire vidáman dudorászott, ahogy táncos léptekkel végighaladt a folyosón, karjában egy jókora csokor orgonát dédelgetve.

Na, már megint orgona.

– Jó reggelt, Dechtire – köszönt oda neki Csenge, mire az asszony, aki legtöbbször csak biccentett a köszöntésére vagy legfeljebb fojtott hangon kipréselt egy „üdvözöllek”-et, most széles mosolyt villantott a lányra, és jó hangosan így szólt:

– Jó reggelt, kedves! Hát nem csodálatos nap ez a mai?

Miért mondja ezt mindenki? Tényleg megmérgezte őket a szakács?

– …és nézd csak, milyen gyönyörű csokrot kaptam Aengustől! Hát nem elragadó ez a gyerek?

Csenge megütközve meredt az asszonyra.

– Aengus nem igazán gyerek már, Dechtire… – felelt, miután nagy nehezen megtalálta a hangját.

– Ó, nekem mindig az marad! – legyintett kacagva a nő, és élvezettel beleszagolt az orgonákba. – De gyerek vagy sem, hihetetlenül gavalléros, azt meg kell adni! – Ezzel megfordult és tovalibegett.

Csenge úgy nézett utána, hogy hosszú pillanatokig még pislogni is elfelejtett. Aengus virágot adott a mostohaanyjának? Na de mire föl? És ahogy ez a nő kacarászott és gavallérosnak nevezte a fiút…

A lánynak ökölbe szorult a keze. Mi folyik ezek között?

Semmi, biztosan semmi… hiszen a mostohaanyja! Sokkal idősebb nála! Ráadásul Aengus engem szeret!

Mégsem tudta kiverni a fejéből azt az ostoba gondolatot, hogy valamiből kihagyták – hogy valamit titkolnak előle. Szívébe jeges ujjakkal mart a rémület. Az nem lehet, hogy Aengus vonzalmat érezzen ez iránt a nő iránt… ugye? De hát Dectire nagyon szép, ezt még neki is el kellett ismernie... Ráadásul, ha jóval idősebb is Aengusnél, még mindig meglehetősen fiatal.

Mi van, ha Aengus azért nem beszélt neki soha a mostohaanyjához fűződő kapcsolatáról, mert kínosnak találta? És ugyan, mi másért találhatta volna kínosnak, ha nem azért, mert tetszik neki az asszony? Csenge hitt annyira vőlegénye szerelmében és hűségében, hogy a puszta feltételezéstől is elszégyellje magát, de mégsem zárhatta ki a lehetőséget, hogy míg Aengus őt szereti, a szíve egy kicsiny szegletében Dechtire lakik, mint afféle… titkos-plátói második.

Gyorsan elhessegette a zavaró gondolatokat, s belátva Aenguskereső körútja hiábavalóságát, visszatért kedvesével közös szobájába. Alighogy belépett az ajtón, majd’ elvakította a helyiség egyöntetű lilasága. Egy pillanat törtrészéig azt hitte, valami őrült az ő szobájukat is telepakolta orgonával, de rögtön rájött, hogy a nagy lilaság nem orgona, hanem aprócska virágok tengere, s ezek a virágok nem is illatoznak olyan erősen és émelyítően, mint az orgona. Alaposabb szemlélődés után azt is megállapította, hogy ezek a parányi növények fölöttébb emlékeztetnek a lóherére, épp csak nem az általa megszokott fehér, hanem lilás árnyalatban pompáznak.

Mi a szösz? Mitől borult virágba a hálószobája?

– Meglepetés! – ugrott elő egy nagyobbacska lóhere-kupac mögül Aengus és Brian.

– Bódog anák napját! – tette hozzá a kisfiú.

Csenge csak bámult rájuk, némán és megkövülten.

– Hogy… micsodát? – nyögte ki végül.

– Anák napját! – ismételte el Brian. – Bódogot! Cejetlek, ana!

Csenge még mindig nem értette, mi folyik itt, és kérlelő-zavarodott tekintetet vetett Aengusre.

Élete párja ártatlan vigyorral megvonta a vállát.

– Hát persze, naivitás volt azt gondolnom, hogy nálatok a tündérfaluban valaha is ünnepelték az anyák napját, avagy a májusünnepet… Bár Tündéranyát ti sokkal jobban tisztelitek, mint mi, és ezt a napot Tündéranya ünnepének is szokták nevezni. Szóval… meglepődtél?

– Én… ööö… ezért van ez a sok virág? Meg a sok mosoly?

– Ezért hát!

– És… és… ezért kapott tőled orgonát Dechtire? – esett le a tantusz Csengének.

– Mi másért? – somolygott Aengus. – Neked még sosem meséltem… sőt, igazából senkinek sem… de pár éve anyukámnak fogadtam őt, ő meg félig-meddig örökbe fogadott engem. És mint anyukámnak, kijár neki a virág anyák napján. Amúgy meg imádja az orgonát.

Csenge összevonta a szemöldökét.

– És nekem miért lóherét hoztál? Ráadásul egy egész szobára valót?

– Á, valójában csak egy csokorral hoztunk, Brian és én, de varázslattal megsokszoroztuk, igaz, fiam? Nagyon ügyesek voltunk ám!

A gyerek elégedetten vigyorgott fel az apjára, és hevesen bólogatott.

– És hogy miért éppen lóherét? – folytatta lazán Aengus. – Hát mert úgy gondoltam, az orgona túl nőies és túl illatos… hogy valami egyszerűbb és kevésbé jó illatú virág jobban illene hozzád.

– Azt akarod mondani, hogy csúnya és büdös vagyok? – vonta össze a szemöldökét Csenge, de hiába is igyekezett morcosnak látszani, nem sikerült, mert belül szinte ujjongott: ezek szerint semmi helytelen nincs Aengus és Dechtire között! A világon semmi!

– Dehogy, szívecském! Inkább fogd fel úgy a lóherét, mint a patriotizmusomra tett alig burkolt célzást. A lóhere pedig nemcsak Írország jelképe, hanem – az én szememben – az egyszerűségé és természetességé is. Olyan, amilyen te vagy, vagyis olyan vagy, amilyen ő. És én ezért szeretlek – húzta magához Aengus, és egy kiadós csókban részesítette.

– Én nem kapok puszit? – kérdezte Brian sírós hangon, mire Csenge kibontakozott vőlegénye öleléséből, s karjába kapva a gyermeket, össze-vissza csókolta.

– Köszönöm az anyák napi ajándékot, Brian, kicsikém. Nagyon-nagyon szép volt.

– Civesen, anu.

A kisfiú vörös buksija felett elnézve Csenge szeme találkozott Aengusével, és a tündérherceg tekintetéből sugárzó érzelmek láttán nem bírta tovább: eltörött a mécses. Talán életében először örömében sírt – mert Aengus hűségesen szerette, mert Brian odaadóan szerette, és mert végre tényleg úgy érezte: van családja. Olyan családja, amilyen odahaza a tündérfaluban sohasem lehetett volna.

Biztos volt benne, hogy mostantól fogva a májusünnep lesz a kedvenc ünnepe.

VÉGE