Magyarország, Budapest

Lantosék Díszfű utcai háza

Már éjfélre járt az idő, amikor megérkeztek az Aengus telefonján beharangozott világutazók. Az atlantiszi járgány leparkolt a garázsban, Lantos Aladár pedig a kései óra ellenére is éberen ácsorgott a garázsba levezető lépcsősor tetején. Bensőjében az izgalom és a megkönnyebbülés érzése vegyült a felindultsággal, és megesküdött volna rá, hogy ebben a pár napban maradék sötét hajtincsei is megőszültek.

Most, ahogy végignézte a hajó érkezését, felmerült benne, hogy ez talán nem is a megszokott hajó – kicsit mintha máshogy festene, mint a Meandra –, de nem pazarolta gondolatait felesleges összehasonlítgatásra. Feltett szándéka volt ugyanis alaposan megmosni fia fejét, noha Aengus a telefonban említette, hogy a „drága gyermek” Finolától már beszerzett egy csinos kis monoklit.

Lantos papa sosem volt az erőszak híve, és temperamentumos nejével ellentétben egyszer sem pofozta fel a fiát – sőt, korábban Elelt és szegény kis Szilvit sem –, de most úgy érezte, erősen viszket a tenyere, és érik egy atyai nyakleves.

Amikor azonban Finola és Elel gyöngéd öleléssel való üdvözlése után fiára esett a pillantása, és meglátta, hogy amaz egy nála jó pár évvel idősebb, szőke lány kezét szorongatva, félénken pislog kifelé a hajóból, dühe helyét a kíváncsiság vette át. A kíváncsiság és a büszkeség, hiszen a fiú a jelek szerint nemcsak a fotózás iránti szenvedélyét örökölte tőle, hanem kifinomult ízlését is. Az pedig nem lehet véletlen, hogy egy ilyen szép fiatal lány pont az ő kamasz fiát választotta… és igen, mintha Aengus érintőlegesen valami hőstettekről is mesélt volna a telefonban... Lehetséges volna, hogy Patrik megmentette a bájos hölgy életét?

Hah, igazi Lantos! – húzta ki magát a fotóművész, majd felesége szigorú pillantása láttán ráébredt, hogy neki is illene szigorú képet vágnia és megdorgálnia fiát a szökés miatt.

– Remélem, tudod, hogy eljátszottad az internetezéshez való jogodat, fiatalúr – közölte a tőle telhető legkeményebb hangon.

– Tudom, apa, és megérdemlem – bólintott Patrik. – Minden büntetést megérdemlek, amit rám rótok anyával együtt… de egyébként sem kell nekem internet… majd SMS-ezgetünk Maryvel.

– Maryvel? – vonta fel a szemöldökét Lantos úr.

– A… barátnőmmel – pirult el Patrik. – Mary, engedd meg, hogy bemutassam az édesapámat – folytatta angolul, hogy a lány is értse. – Apa, ő Mary Hale, Orchester grófjának a lánya.

– Allster, earl és egyébként néhai – javította ki a lány, kedvesen kezet nyújtva a fényképésznek. – Örvendek a szerencsének, uram. A fia már nagyon sok szépet mesélt önről. Remélem, öntől is hallok majd néhány kedves történetet Patrikról… bár azt hiszem, a legszebb történetet vele kapcsolatban már ismerem. A fia igazi hős, uram. Nagyon büszke lehet rá.

– És nemcsak hős, de tündér is! – kotyogott közbe Aengus a fiatalok háta mögül.

– Tündér? – pislogott Lantos papa.

– Hosszú – legyintett a fia, visszaváltva magyarra. – Most inkább le szeretnék feküdni. Holnap majd mindent elmesélek töviről-hegyire… rendben?

A fotóművésznek nem nagyon tetszett a gondolat, hogy reggelig várjon a magyarázat meghallgatásával, de nemcsak rosszcsont fia, hanem lánya is úgy festett, mint aki menten összeesik a fáradtságtól. Talán tényleg várhat egy kicsit az a beszámoló.

– Hálás lennék, ha hívnának nekem egy taxit – szólalt meg egy ismerősnek tűnő hang a hajó belsejéből, Lantos Aladár azonban hirtelenjében nem tudta hova tenni.

Elel hátrafordult, és az apja csak most pillantotta meg a hang forrását: lánya hajdani udvarlója, Kevélyessy Richárd Leonárd állt a többiek mögött, és olyan nyomorultul festett, amilyennek a férfi még sosem látta. Igaz, jó tizenhat év is eltelt már azóta, hogy találkoztak: utoljára a glendalough-i tündérpalotában látták egymást, amikor a fiú szövetségre lépett az ellenséggel.

Lantos papa Eleltől tudta, hogy hat évvel ezelőtt Richárd segített az atlantisziakon, sőt, ő és Elel még meghívót is kapott a színész lakodalmára, amelyen azonban egy külföldi fotókiállítás miatt nem tudott részt venni. Bár a tévében nem is egyszer látta lánya exbarátját, most meg kellett állapítania, hogy a sminkmesterek sokat dobtak a színész külsején. Bizony felette sem múltak el nyomtalanul az évek, és most, hogy ugyanolyan fáradtnak látszott, mint Elel és Patrik, nem is harmincöt-harminchat évesnek tűnt, hanem legalább tíz évvel többnek.

– Jó estét, Lantos bácsi – tette hozzá néhány másodpercnyi csönd után Richárd. – Jó színben van.

– Te már kevésbé, fiam – válaszolt a ház ura –, de neked is jó estét. Meg se kérdezem, te hogy keveredtél bele ebbe az egészbe… mert valahogy mindig belekeveredsz. Mindjárt hívok neked egy taxit. Menjünk fel mind, jó?

– Jó estét, Lantos úr. Azt sajnos nem lehet, mármint nem mindenki mehet fel önökkel – szólalt meg Spiro, ahogy a többiek nyomában kilépett a hajóból. – Elelék persze maradnak, de nekem még van egy fuvarom a Pilisbe, aztán továbbmegyünk Santorinire. Ideje mindenkit hazavinni oda, ahová tartozik.

– És ideje elválnunk – tette hozzá halkan Patrik. – Ha anyáék elengednek egy kicsit Santorinire, még látjuk egymást a nyáron – szólt Maryhez, ismét angolra váltva.

– Hm – tette karba a kezét Finola. – Nyaralni engedjünk azok után, amit szegény apáddal műveltél?

– Ugyan, nénikém – szólt közbe Aengus –, ne mondd, hogy régebben nem tetted volna te is ugyanazt, mint Patrik!

A tündérasszony megadóan sóhajtott.

– De… valószínűleg igen. És nem is olyan régen. Jól van, ezt később még átgondoljuk. Jó utat mindenkinek, vigyázzatok magatokra… és Csenge, mivel Aengus úgysem tud vigyázni magára, te vigyázz rá! Nem akarjuk ezt az egyet is elveszíteni.

Lantos Aladár már épp megkérdezte volna, hogy felesége mire utalt, amikor egy szőke hajú villám rohant le mellette a lépcsőn, és Elel karjába vetette magát.

– Mama! Mama! Hát itt vagy! Úgy hiányoztál! Jelmezbálba mész? És a többiek is?

A fotográfusnak mosolyra húzódott a szája. Hát igen, azok a tunikák fölöttébb különösek… reggel azokról is feltétlenül kifaggatja a családját. De pillanatnyilag csak az számít, hogy épségben visszakapta őket. Most már a rengeteg idegeskedés is csak egy rossz emlék, az ember pedig hosszú távon mindig csak a szépre emlékezik.