Már csak másfél nap volt hátra az esküvőig – másfél nap volt hátra tehát Azaész életéből is.

Mary rezignáltan figyelte, ahogy a királynő a tükör előtt illeg-billeg, miközben ő maga és a varrónő őfelsége hófehér, fodros-bodros esküvői ruháját igazgatta. Már a fehér szín is egyfajta istenkáromlás volt Mary szemében – őt úgy nevelték, hogy egy nő az esküvője napjáig maradjon tiszta, Árkádiáról pedig az egész város tudta, hogy számtalan szerető megfordult már az ágyában. Nem volt joga hófehér esküvői ruhát viselni!

A lány elfordította a fejét, hogy elrejtse könnybe lábadt szemét. A királynő nem láthatta rajta, mennyire kiborult, mert még meg találná kérdezni az okáról – esetleg az Igazmondó viselésére is kényszeríthetné –, akkor pedig akaratlanul is elárulná Azaész terveit.

Valahol legbelül szerette volna kikotyogni, mire készül a király, hogy valaki megállítsa, megtiltsa neki az önfeláldozást, de nem tehette.

Ismét megkockáztatott egy pillantást úrnője felé. Árkádia épp azzal volt elfoglalva, hogy a fátylát a tiarája alá csúsztassa, s mindezt olyan gyerekes vigyorral az arcán tette, hogy Marynek keserű mosolyra húzódott a szája. Hát őfelségét is elérte a végzete: talán még ő maga sem tudja, de ez a boldog készülődés, a szeme izgatott csillogása messziről harsogta mindenki felé, hogy fülig szerelmes. Egy olyan férfiba, aki inkább meghal, mint hogy feleségül vegye őt.

Marynek örülnie kellett volna, tudván, hogy Azaész sosem lesz Árkádiáé, de jól tudta, nem lesz az övé sem. Már senkié sem lesz, de úgy hal meg, hogy holtáig a feleségét szerette. És Mary ismeretlenül is féltékeny volt Második Atlantisz exkirálynőjére.

Ekkor Dolores jelent meg az ajtóban, és a kis Arielt vezette kézen fogva.

– No, hát csak itt vagy, te gyerek! – szólította meg a királynő, és most mintha egy fokkal kedvesebben csengett volna a hangja, mint máskor, amikor a kislányhoz beszélt. – Annabell, vegyél méretet a gyerekről is, és varrj neki valami elfogadható koszorúslány-ruhát!

Mary látta a kislány arcán a csodálkozást, és nem is hibáztatta érte: őt magát is meglepte, amikor úrnője bejelentette, hogy modern, felszíni esküvőt akar, olyan ruhával, amelyben a felszíni menyasszonyok vonulnak az oltár elé, és Ariellel és Maryvel mint koszorúslányokkal. A legtöbb nő a városban már kiöregedett a koszorúslány-korból, de Ariel a maga öt évével minden bizonnyal elragadó lesz habos-rózsaszínben, Mary pedig a maga hamvas bakfis-külsejével szintén megfelelőnek találtatott a szerepre.

– Ne nézz rám ilyen csodálkozó szemekkel, gyermek! – pirított rá a királynő Arielre. – Örülj, hogy jelen lehetsz, amikor apád feleségül vesz engem! Bizony – folytatta mézes-mázos hangon –, hamarosan én leszek apukád felesége, te pedig... a mostohalányom leszel. Örülsz?

A gyermek arcára soha nem látott félelem ült ki, amely csúfondáros kis kacajt csalt elő Árkádia torkából, majd az asszony visszafordult a tükör felé, hogy még egy kicsit igazítson a fejékén.

Durr!

Az asztalon álló kristályváza millió darabra robbant.

– Mi volt ez? – pördült meg a tengelye körül a királynő, dühösen rázogatva fátylát, amelyről kristályszilánkok százai gurultak a márványpadlóra.

Ariel szemében még az eddiginél is nagyobb rémület tükröződött, ami csak egyet jelenthet...

– Bocsáss meg, felség! Olyan ügyetlen voltam! – szabadkozott Mary, és a közeli asztalka mellé lépett, hogy puszta kézzel próbálja meg összekotorni a szilánkokat a padlóról. – Megbotlottam, és levertem! Ne haragudj rám, könyörgök!

– Meg is sérülhettem volna, te ostoba szolgáló! – toppantott Árkádia. – De látom, te tényleg megsérültél... nagyon helyes. Legközelebb majd jobban vigyázol! Eredj, és kösd be a kezedet!

Mary csak most vette észre, hogy a szilánkocskák felsértették az ujjait, sőt, a felkarján is csordogált egy apró vérpatak – valószínűleg a robbanás ereje vetett felé egy szilánkot, amely súrolta a karját. Úgy sietett ki a teremből, hogy a királynő lehetőleg ne vegye észre a könyöke fölötti sebet, mert még felébredhet benne a gyanú, hogy nem pusztán egy levert vázáról van szó.

Szerencsére sem a királynő, sem a varrónő, sem a kislány nem sérült meg. A vázához Mary állt a legközelebb, így könnyen eljátszhatta, hogy ő ügyetlenkedett, de abban már kételkedett, hogy legközelebb is sikerülhet így eltussolnia az ügyet. Márpedig ha Árkádia továbbra is ilyen gonoszul bánik a gyermekkel, az aligha tudja majd visszafogni az erejét. Ha pedig megtudja, hogy az apja halott... Mary bele sem mert gondolni, mi történik akkor.

Árkádia tombolni fog – vagy inkább összetörik? És Ariel...?

Most, hogy már a királynő lakosztályán kívül járt, szabadjára engedhette a könnyeit. Sírt, mert szerette Azaészt, sírt, mert féltette Arielt, és sírt, mert rettegett a királynő reakciójától, s most már a kislány erejétől is. Mert ami az imént történt, nem lehetett más, csakis a gyermek varázslata. Akaratlan, kontrollálatlan varázslat, de erős, elemi és ijesztő.

Azt kívánta, bárcsak ne tett volna ígéretet a királynak, sőt, bárcsak lehúzta volna a vécén az altatószert! De volt olyan ostoba, hogy az első használat után megtartsa és elrejtse a maradékot... most pedig már nem öntheti ki. Ígéret kötötte. És Mary Hale-t, Alcester earljének leányát még úgy nevelték, hogy az ígéret szent, és aki megszegi, elveszti becsületét.