Írország, Glendalough, királyi palota

Aengus épp hogy csak elaludt, amikor arra ébredt, hogy valaki ír népzenét játszik közvetlenül az ablaka alatt. Afféle sztepptáncos népzenét, épp csak a szteppcipők ritmikus kopogása hiányzott.

Hunyorogva felnézett baldachinos ágya mennyezetére, melyről zöld kis lóherék pislákoltak le rá. Ekkor jött rá, hogy a pislákoló lóheréken kívül más fényforrás is akad a szobában: egy kéken világító kis képernyő. Végre arra is rájött, hogy nem ír népzenészek előadását hallja, csak a mobiltelefonja csengőhangját.

Ásítozva kinyúlt a készülékért, és már majdnem rányomott a hívásfogadó gombra, amikor saját nevét pillantotta meg a képernyőn. Aengus… Aengus… Aengus… villódzott a név.

A tündérfia nem mindennap kap hívást saját magától. Kísérteties élmény volt.

Nagy nehezen lenyomta a piros gombot, elnémítva a telefont, majd a szoba sötétjébe bámult, de agyában hangosan csikorogtak a fogaskerekek.

– Hát persze! Ez Kalliopé volt telefonja!

Miután Aengus elvesztette saját készülékét, Spiro lusta volt újat készíteni, Kalliopé pedig elítéltként nem tarthatta meg a telefonját. Aengus kapta hát meg a sellőhercegnő készülékét, és már több mint egy éve sajátjaként használta.

– Szóval a titokzatos telefonbetyár ismét akcióba lendült – mormolta maga elé. – Azért megcsörgetem Spirót, nem árt, ha tud róla.

 ***

Magyarország, Budapest, Lantosék háza

Lantos papa az igazak álmát aludta, és épp legutóbbi fotókiállítása sikeréről álmodott, amikor megcsörrent a mobilja.

– Aladáááár! Nem megmondtam, hogy éjszakára kapcsold ki azt a vacakot? – csattant fel Finola, és a fejére húzta a párnát. – Azoktól a nyavalyás újságíróktól már aludni sem lehet?

– Azt kikapcsoltam – mormolta a férfi –, ez a másik. Igen, tessék? – nyomott rá automatikusan a hívásfogadás gombra, anélkül hogy akár csak egy résnyire is kinyitotta volna a szemét. Csakhogy a vonal túlsó végéről sem Lilla, sem Azaész, sem Aengus, sem Spiro hangja nem csendült fel, helyette megszakadt a vonal. Letették.

Ha a másik telefonján hívták volna, most Lantos papa dühösen mormogott volna valamit az átkozott telefonbetyárokról, ezen a készülékén azonban még soha, senki nem hívta csak azért, hogy szórakozzon vele.

Kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét, belépjen a hívásnapló menübe, és ránavigáljon a legutolsó fogadott hívásra.

– Aengus? Az a kis csirkefogó, na ezért még kap! De… ez nem a régi száma?

– Már úgy érted… az, amelyiket elveszített? – motyogta a felesége.

– Asszem – nyomott el egy ásítást a férfi. – Ennek fele se tréfa. Jobb, ha szólunk Spirónak.