– Biztos, hogy nincs egy kiskapu? – meresztett Aengus bánatos kiskutya szemeket Óg mesterre, aki az évek során harcművészet tanárból a király első számú tanácsosává lépett elő.

– Sajnálom, fenség, de attól tartok, nincs – felelt az idős tündér –, és kérem, hagyja ezt a pillantást! Még nézni is rossz!

– Tényleg? Pedig általában beválik. De ha nem, hát nem – vonta meg a vállát Aengus, és komolyságot erőltetett arcvonásaira. – Szóval se kiskapu, se könyörgés... a megvesztegetés se jöhet szóba magánál?

– Na de, Aengus úrfi! – fortyant fel Óg mester, majd kissé nyugodtabban folytatta: – A nagyapja nem is fogalmazhatott volna világosabban, amikor azt mondta, hogy egy hónapig ön rendelkezik a birodalomban minden és mindenki felett... kivéve a hadsereget!

– Jól van, na – támasztotta az állát a tenyerébe Aengus, és durcásan a trón lépcsőit fedő puha, vörös szőnyegre bámult. – És ha vállalnám a felelősséget az akcióért? Teszem azt, mintha maga nem is tudna róla? Én vinném el a balhét, egyedül!