Epilógus

10.000 évvel ezelőtt a mai Norvégia területén

Dohnalt majd’ szétvetette az izgalom, hiszen fivérei és nővérei végre ismét tündérekké váltak – igazi, varázslásra képes tündérekké!

A Kő már vagy kétszáz évvel korábban felhívta rá a figyelmét, hogy tündértársainak kezd visszatérni a varázsereje, de a folyamat lassan, fokozatosan ment végbe, s csak mostanra fejeződött be. Volt, aki már kétszáz évvel ezelőtt is tapasztalt magában gyenge mágikus képességeket, de volt, aki csak az utóbbi napokban vált teljes értékű tündérré.

Dohnalt a Kő folyamatosan tájékoztatta testvérei mágiájának növekedéséről, kiteljesedéséről, és a tündér egyre csak azt a napot várta, amikor egész népe ismét varázsolni tud. Mert akkor végre megszöknek rabszolgatartóiktól, és visszatérnek ide, őhozzá. S akkor őfelsége, Midhir és Morrighan kijelöl majd egy másik, fiatalabb őrt a Kő mellé, és az ő rabsága is véget ér.

Dohnal az elmúlt ötezer év alatt eljutott ugyan a Kővel a megértés egy magasabb szintjére, de ennek ellenére sem állíthatta volna, hogy boldog és szereti a társát. Már nem utálta annyira, mint eleinte, hiszen a kényszerű együttlét és egymásrautaltság egyfajta bajtársiasságot alakított ki kettejük között, egy majdnem-barátságot, de ahhoz, hogy ez a majdnem-barátság valódi szeretettel teljen meg, még sok évszázadra vagy akár évezredre is szükség lett volna. Dohnal azonban remélte, hogy már nem kell századokig, pláne ezredévekig „élveznie” a Kő kétes örömöt nyújtó társaságát. Vágyott a szabadságra, legalább annyira, amennyire népe vágyhatott rá ott, a messzi idegenben.

Fogsága ötezer éve alatt milliószor elképzelte, hogyan fogadja majd hazatérő testvéreit, milyen örömünnepet ülnek majd, varázsszikrákkal szórva tele az égboltot és halálra ijesztve a vadembereket. Éjszakába nyúlóan anekdotázgatnak majd az atlantiszi időkről, amelyek már a múlté, s kifaggatják őt is, mit csinált nélkülük itt egyedül… ő pedig büszkén elmeséli, hogyan győzte le az atlantisziakat, akik azért jöttek, hogy elpusztítsák a Követ.

Mert az első két látogató, Makariosz és társa után jöttek még többen is, igaz, több mint négyezer évnek kellett eltelnie, hogy újabb atlantisziak tévedjenek ide. Már amennyire ezt tévedésnek lehetett nevezni.

Dohnal sejtése szerint Makarioszék is azzal a szándékkal érkeztek, hogy a Kőnek ártsanak, épp csak valami érthetetlen oknál fogva elfelejtették jövetelük valódi okát. Erre maga a Kő sem tudott értelmes magyarázatot adni, hiszen bármily rendkívüli képességekkel is rendelkezett, nem volt mindentudó – vagy ha az is volt, őre előtt ennek ellenkezőjét játszotta el. Már amennyire egy jókora kavics színészkedni tud.

Dohnal még ennyi év után sem értette meg teljesen a kristály működési elvét, mert az szeretett titokzatoskodni, és sosem nyílt meg előtte igazán – talán mert érezte, hogy őre nem kedveli. Lassan, fokozatosan elkezdett ugyan nyitni Dohnal felé, de csak olyan mértékben, amilyen mértékben a tündér hajlandó volt nyitni őfelé. És bár ötezer év után már majdnem kedvelték egymást, a „majdnem” és az „igazán” közötti határvonalat még nem sikerült átlépniük.

És most már nyilván nem is fogják, gondolta Dohnal félig elégedetten, félig keserűen. Mert bár elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy testvérei hazatérnek és ő szabad lesz, mégis keserűséget érzett, ha belegondolt, hogy ötezer év alatt sem sikerült összemelegednie védencével. Kudarcot vallott a Kővel – érzelmi szempontból legalábbis. Más szempontból azonban csaknem tökéletes együttműködés alakult ki kettejük között.

Dohnal ötlete nyomán, de a Kő segítségével hozták létre azt a csapdarendszert, amely a hegy keleti oldaláról vezető barlangfolyosót védte az illetéktelen behatolóktól, vagyis az atlantisziaktól. Együtt alkották meg azt a különleges mágikus teret is, amely a hegy nyugati oldaláról vezető barlangfolyosó és a Kő otthonául szolgáló barlangterem közötti jó tíz méter* vastagságú sziklafalat erősítette meg.

Amikor Makariosz érkezése után jó négyezer évvel ismét felbukkantak az atlantisziak, Dohnal, akit ekkor már nem ért annyira felkészületlenül a megjelenésük, mint első ízben, a Kő segítségével könnyedén végzett velük. Volt ugyan némi lelkiismeret-furdalása a gyilkosság miatt, de amikor az egyik támadó azzal hetvenkedett, hogy Dohnal semmit sem tehet, mert így is, úgy is elpusztítják a Követ, a tündért elfutotta a méreg, amely erősebb volt minden bűntudatnál. Meg aztán – gondolta –, az atlantisziak csak úgy szerezhettek tudomást a Kőről, hogy valamelyik tündér elárulta azt, s az a tündér, bárki volt is, talán nem gonoszságból tette, s nem is azért, mert megőrült. Lehet, hogy tudatosan cselekedett: úgy akart bosszút állni az atlantisziakon, hogy a halál karjaiba küldi őket. Dohnalnak mindenesetre kapóra jött ez a gondolat, hogy háborgó lelkiismeretét csillapítsa: tündértestvére nyilván azért küldte ide az ellenséget, hogy ő és Kő végezzenek vele. Akkor pedig kötelességük is azt tenni.

A második atlantiszi „látogatást” követően állította fel Dohnal a kristály segítségével a kétoldali védőmechanizmust, amely a következő évszázadokban kiválóan működött, s az újabb támadók már a barlangtermet sem érték el, hanem a két ide vezető folyosó valamelyikében lelték halálukat.

Ezentúl azonban Dohnalnak már annyira sem kell tartania ellenségeiktől, mint eddig, hiszen társai visszanyerték képességeiket, és ha több száz tündér együtt védi a Követ, az egész atlantiszi birodalom sem lehet elég erős ahhoz, hogy legyőzze őket!

Dohnal még emlékezett egy réges-régi teremtésmítoszra, melyet kistündér korában hallott, s amely azt hirdette, hogy az idők hajnalán két értelmes faj született: a tündérek és az emberek. Az istenek mindkét fajt varázserővel ruházták fel, de míg az egyiknek minden tagja rendelkezett vele, a másik fajnak ez csak néhány példányára volt igaz. Akkor, gyerekként, Dohnal még csodálkozott, hogy a mítosz szerint a másik faj az emberiség, hiszen ő is, mint minden tündér, úgy hitte, hogy az egyetlen emberi faj az, amely a mamutot kergeti**. De az őseik – a több százezer évvel korábban élt őseik – tudhattak valamit, amit ők már nem. S most Dohnal már biztos volt benne, hogy a legendában szereplő másik emberi faj nem a kőbunkós vadak, hanem az atlantisziak lehettek, már csak azért is, mert Makariosz beszámolója szerint népének csak néhány tagja – a mindenkori király és annak elsőszülött fia – rendelkezik varázserővel.

Márpedig ha a jelenlegi király és a fia úgy döntene, hogy személyesen jön ide, s annak a több tucat szerencsétlennek az útjára lép, akiket az elmúlt évszázadokban a Kő elpusztítására küldtek, nem sokat tehetnek majd, ha a Tuatha De Danann fiai együttesen védelmezik legbecsesebb kincsüket.

Dohnal már-már azt kívánta, bár idemerészkedne a jelenlegi atlantiszi király vagy a fia – mi több, mindketten egyszerre –, hogy a barlangfolyosóban pusztuljanak ők is, s velük egész dinasztiájuk.

Az efféle gondolatoktól viszont elszégyellte magát. Úgy látszik, a több ezer éves semmittevéstől annyira elhatalmasodott rajta a vágy, hogy végre történjen valami, hogy előtörtek belőle eddig rejtett, kegyetlen hajlamok. Pedig ő nem volt ilyen. Sosem akart gyilkolni, de a Kő érdekében többször is meg kellett tennie. Mert egyedül a Kő létezése tartotta benne a reményt, hogy fivérei és nővérei egy napon visszanyerhetik erejüket, s visszatérhetnek hozzá.

Ha a tizenkétezer évet tekintjük az átlag tündérélettartamnak, Dohnal már élete derekán járt, és bizony nem egyszer megfordult a fejében a családalapítás gondolata, épp csak eddig nem volt senki, akivel próbálkozhatott volna. Megtehette volna, hogy kiragad a vadak közül egy csinosabb leányt és varázslattal lecsökkenti a testméretét, vagy éppenséggel ő vesz fel emberi alakot, de nem nagyon vonzotta a lehetőség. Tündérlányt akart, és tisztavérű tündérutódokat.

Hát majd most, ha népe visszatér, választ magának feleséget.

Csak türelmesnek kell lennie. Ha ötezer évet tudott várni, most már igazán várhat néhány napot vagy hetet, míg megérkeznek a többiek… Talán ideje is kitakarítani, hogy otthonosabbá tegye a barlangot, hátha asszony áll a házhoz.

Fütyörészve nekiállt letörölgetni a port az atlantisziak hajóiról zsákmányolt ketyerékről, s már alig várta, hogy egy hideg este a meleg takaró alatt egy atlantiszi filmet nézzen meg leendő kedvesével.

Órákig takarított, és úgy elfáradt, hogy szinte azonnal elnyomta az álom. Álmában ismét tündérek vették körül, és ő beszélgetett, nevetgélt, táncolt és varázsolt velük.

Hamarosan, mosolygott bele a párnájába.

Ha tudta volna, hogy a Tuatha De Danann fiai már ötezer éve elfeledték a Kő létezését, s ezzel az ő létezését is, bizonyára nem jött volna álom a szemére. De így nyugodtan aludt, és csak néhány száz éjszakával később kezdett gyanakodni, hogy valami baj történhetett. A Kő szerint a népe visszanyerte erejét, miért nem jöttek hát haza? Bízhat-e egyáltalán bennük azok után, hogy elhagyták őt és a Követ? Mert az egy dolog, hogy ötezer évvel korábban a könnyek kedvéért távoztak erről a vidékről, de most miért nem tértek vissza – akár a könnyekkel együtt, akár nélkülük?

Dohnalnak megingott a hite testvéreiben.

Nem tudhatta, hogy népe, ha gyűlölte is Atlantiszt, néhány dolgot mégis megszeretett ott: a sziget klímáját, domborzatát és növényzetét. Tetszett nekik az óceáni éghajlat; tetszett a tálhoz hasonlatos felszín: a parton a dombok koszorúja, középen pedig a végtelennek látszó síkság… és úgy döntöttek, olyan új lakhelyet keresnek börtönük pusztulása után, amely legalább halványan emlékezteti őket mindarra, amit itt megszerettek.

Atlantisz süllyedése után éveket töltöttek azzal, hogy szétnéztek a környező vizekben. Néhányuknak megtetszett a mai Madeira szigete, legtöbbjüket valami mégis északra vonzotta. Így aztán kompromisszumos megoldás született: olyan szigetet választottak új hazájuknak, amely – bár északon volt – mégsem volt annyira hideg, mint rabszolgaságuk előtti otthonuk***, óceáni éghajlattal rendelkezett, és a domborzata is sokban hasonlított Atlantiszéra.

Szerencsére épp ekkoriban ért véget az utolsó nagy jégkorszak, és a mai Írország, melynek a Tuatha De Danann fiai az Éire nevet adták, már egészen hasonlított mai valójára. Zöld volt, akár a smaragd, az éghajlata kellemes bár igen nedves, és a tündérek szinte érezték a levegőben a varázslatot. Pedig talán csak saját magukban találták meg azt.

Egy pillanatig sem jutott eszükbe, hogy visszatérjenek őseik hazájába fagyoskodni, így hát Dohnalnak még sokáig kellett várakoznia, hogy ismét tündérrel találkozzon. Jó tízezer évig. De az már egy másik történet.

oooooOOOooooo

* Emberi mértékkel mérve. Meg ne kérdezzétek, hogy tündérül mennyi tíz méter!

** Vagyis csak kergette. Mert 10.000 évvel ezelőtt már nem voltak mamutok. Kihaltak 11.000 évvel ezelőtt. Szóval az ősembernek más kergetnivaló után kellett néznie.

*** Mivel élettartamuk a rabságban jelentősen lecsökkent, az Atlantiszt elhagyó tündérek között egyetlen egy sem volt azok közül, akik ötezer évvel korábban odaérkeztek (leszámítva Briant, akinek úgysem hitt senki). Így már csak szüleik és nagyszüleik meséiből vonták le azt a következtetést, hogy a tündérőshaza valami rémesen cidris hely lehet, amelyet jobb messze elkerülni.

VÉGE

...és itt kezdődik a Második Atlantisz trilógia.