Tizenhetedik fejezet

A kristályok üzenete

10.800 évvel ezelőtt

– Hogy nézzük végig ezt a sok szemetet?! – dohogott Linosz, a királyi palota főkönyvtárosa, és a háta mögé hajított egy kicsorbult oreikhalosz táblát, amelyről sérülése miatt valószínűleg már évszázadokkal korábban törlődtek az adatok. – Ez évekbe telhet! Őfelségének is jó ötletei vannak, mondhatom!

– Ugyan, csak nem azt akarod mondani, hogy nem találsz kihívást abban, hogy végignézegess százhuszonháromezer-ötszázhetvenkilenc kötetet? – ugratta Hilárion, a segédje.

Linosz csak egy morcos pillantásra méltatta, és kézbe vette a soron következő kristálytáblácskát. Már egy hete dolgoztak rendületlenül, és eddig mindössze ezerkilencszáz-hatvannégy táblát sikerült rendszerezniük. Még hátravolt százhuszonegyezer-hatszáztizenöt.

– Na, azért ne vágj már ilyen savanyú képet, nézd a jó oldalát! Tegnap például a kezünkbe akadt az a képzőművészeti könyvecske a sok meztelen női szoborral… azelőtt meg az a hülyetündéres viccgyűjtemény…

Linosz ügyet sem vetett beosztottjára, csak magában motyogva folytatta a munkát.

– Már megint egy filozófiai értekezés… halál unalmas… ez meg itt arról szól, hogyan zsákmányoljuk ki a kontinens vadembereit a lehető legkisebb kárt okozva… komolyan mondom…! – fecserészett tovább Hilárion, majd egy percre elhallgatott, s a könyvtárra áldott csönd borult – Linosz szerint sajnos nem elég hosszan. – Hopp, főnök, ez érdekes lehet! – nézett fel hirtelen a kezében tartott táblácskáról az ifjabb könyvtáros. – Ezt hallgasd csak, valami herceg írhatta iszonyú régen, és szerintem vagy be volt lőve, vagy ivott, vagy… nem is tudom, de még helyesen írni sem tudott!

– Nem érdekelnek holmi analfabéta* hercegek – morogta a főkönyvtáros, és már bele is temetkezett volna a soron következő kristálykönyvbe, de beosztottja tovább erősködött:

– Na mibe fogadunk, hogy érdekelni fog? Ezt hallgasd meg! Vagyis nem… inkább olvasd, úgy hatásosabb!

Linosz semmi jóra nem számított Hilárion széles vigyora láttán, mégis átvette az oreikhalosz táblácskát, és olvasni kezdett.

„Én Nikiász hercg most megosztom a világal hogy a hugom az a riherongy mit tett velem meg mindenkivel. Mer átverte egész atlantiszt és közbe aszt hiszi ám hogy milyen nagyon okos. Pedig csak egy nyavajás szajha aki összefekütt egy hülye tündérrel. És jácca a szüzet meg minden! De nem ez a lényeg nem ám hanem az hogy szúrt ki apánkal meg velem.

Szóval volt egy másik hülye tündr aki annyira szenillis volt hogy elárulta apánknak hogy van nekik (mámint a tündéreknek) egy varászköve amit régen ő örzött. Egy olyan kő ami az összes tünér varázserejéjér felelös. És amedig ez a kő letezik addig a tündérek ereje is létezik csak vissza van fogva mer apánk varázsereje visszafogja. Szóval csak akor pusztithannánk el végleg az erejüket ha a követ is kicsinánánk. A kő valahol északon van ahol piszok hideg van, de Praxisz volt ollyan ügyes hogy feltálalt vmi masinát amivel rá lehet taláni a varázsizéket követve. A hugom meg aki szerelmes abba a hülye tündérbe nem akarta hogy a tündéek köve elpusztujon ezér azt követelte tőlem már nemtom hanyadik kivánságként hogy törüljem ki mindenki agyábol a követ, mármint hogy létezik. Nekem meg meg kellet csinlnom mert kötött az adott szavam. Meg ahhoz is kötött hogy ne csinájam ki én magam a követ. Szoval mostan se a tünderek se az atlantisziak nem emlékszenek a köre csak én egyedül mert, nem tudtam törölni a saját agyambol, na! De ha eccer valaki elolvassa ezt a fejjegyzést talán megin mindenki emlékszeni fog a kőre és elmegy hogy elpusztícsa. Remélem. Utálom a tündéreket föleg azt amelyik dugja a hugomat.”

– No, mit gondolsz? – kérdezte somolyogva Hilárion.

– Azt, hogy ez vagy valami silány hamisítvány, vagy az a Nikiász herceg, ha létezett egyáltalán, nem volt normális.

– Szerintem csak részeg volt. De nem is igazán ő izgat engem, hanem a húga – mozgatta meg a szemöldökét Hilárion. – Egy hercegnő, aki egy tündérrel kufircol? Egyáltalán, mekkora lehetett az a tündér odalenn? Vagy pont az őfélére mondják azt, hogy kis ember nagy bottal jár? Akarom mondani, kis tündér?

Linosz ingerülten legyintett.

– Nem hiszem, hogy bármi alapja lenne ennek a zagyvaságnak…

– És ha mégis? Utána kéne néznünk… legalább azt ki kéne deríteni, hogy létezett-e bármiféle Nikiász herceg!

– Ezt elég könnyen megtehetjük – sóhajtott a főkönyvtáros, és pillanatok alatt megkereste a számítógépes rendszerben az „Atlantisz története az ősidőktől napjainkig” c. kötetet, s a rendszerszáma alapján rövid keresgélés után rá is lelt egy közeli polcon. A szövegen belül is lefuttatott egy keresést a „Nikiász” névre, és egyből megtalálta a vonatkozó bejegyzést.

– Hiszed vagy sem, ez a Nikiász a Nagy Damianosz király fia volt.

– Tényleg? Akkor miért nem hallottunk róla soha semmit? – kérdezte flegmán Hilárion.

– Nyilván azért, mert nem élt elég ideig ahhoz, hogy király legyen – válaszolt Linosz. – Harminchárom évesen lovasbalesetben halt meg. Lánytestvérről semmit sem említ a könyv, úgyhogy az a hercegnő nyilván nem lehetett valami fontos történelmi alak.

– Ja, de volt egy tündér, akinek nagyon is fontos volt! – kacarászott Hilárion.

A főnöke a mennyezetre emelte a tekintetét.

– Hát persze, hogy téged csak a hercegnő érdekel!

– Miért, mi érdekeljen még?

– Például az, fiacskám, hogy ha igaz az, amit Nikiász herceg itt leírt – bármily képtelenségnek is tűnik –, akkor lehet, hogy népünk veszélyben van.

– Veszélyben lennénk? – legyintett Hilárion. – Ugyan, hiszen a rabszolgák nem tudnak varázsolni! Jut is eszembe… pontosan miért is vette el az erejüket a Nagy Damianosz? Miért csinált rabszolgát belőlük? Egy kicsit ködös nekem ez a rész…

Linosz visszatette a történelemkönyvet a helyére.

– A legtöbben úgy hiszik, a tündérek csínyei miatt tette, mert a kis mitugrászok túl szertelenek voltak, idegesítették a királyt és a népet.

– A legtöbben úgy hiszik? – vonta fel a szemöldökét a segédje. – És hogy hiszi a kisebbség?

– Mi nem hisszük, hanem tudjuk – felelt hűvösen Linosz –, mert mi még tisztességesen megtanultuk a történelmet.

– Aha… – Hilárion látványosan ásított, ezzel is azt közvetítve főnöke felé, hogy az agyára mennek az idősebbek „bezzeg az én időmben…” kezdetű szónoklatai. – Szóval, mi is volt a valódi ok?

– A kristályaink. El akarták venni őket tőlünk.

– Az oreikhaloszokat? De hát mit kezdett volna azokkal ez a rakás szárnyas kis kópé?

– Holmi istennőjük könnyeinek nézték őket. Felháborodtak azon, hogy mi, atlantisziak, tárgyakként használjuk őket. Úgymond… meg akarták menteni a kristályokat tőlünk.

Hilárion prüszkölve felnevetett.

– Hát ez jó! Ilyet komolyan tanítanak az iskolában? Mert én aztán nem emlékszem rá!

A főkönyvtáros megcsóválta a fejét.

– Nem. Azt hiszem, manapság már nem is tanítják. Már egyre kevesebbet tanítanak abból, amit egy valamirevaló atlantiszinak tudnia kellene. De hát ki vagyok én, hogy bíráljam az oktatási rendszert? Csak egy könyvtáros vagyok. De kötelességem jelenteni a királynak, hogy mit találtunk.

oOo

10.100 évvel ezelőtt

Hétszáz évvel később az akkori főkönyvtáros is rendszerezési feladatot kapott az akkori királytól, Atlasztól, ám másfélét és más okból, mint elődje. Míg Linosznak a teljes palotakönyvtár állományát át kellett néznie és témák szerint rendszereznie, utódjának mindössze az volt a dolga, hogy állítson össze egy olyan, ezer könyvből álló gyűjteményt, amely érdekelhet egy ifjú hercegnőt.

A hercegnőt, aki számára a gyűjtemény készült, Árkádiának hívták. Bájos, vörös hajú kislány volt. Senki sem tudta, miért ilyen különös színű a haja – sokan genetikai rendellenességre gyanakodtak, de a valódi okára sosem jöttek rá. Valójában azonban nem is a gyermek hajszíne izgatta őket, hanem az, amire képes volt.

Amikor felfedezték képességeit, megijedtek tőle – olyannyira, hogy bár a király kézzel-lábbal tiltakozott, végül meg kellett adnia magát a Tanács akaratának, és el kellett távolítania „veszélyes” leányát Atlantiszról.

A könyvtáros tehát azért dolgozott most éjt nappallá téve, hogy elég olvasnivalót gyűjtsön össze a szegény, száműzetésre ítélt királylány számára – eleget ahhoz, hogy őfensége egész életében ne unatkozzon. Válogatott meséket, színdarabokat és mindent, amiről úgy vélte, hasznos lehet – még tudományos értekezéseket, építészeti szakkönyveket és szakácskönyveket is, bár nem tartotta valószínűnek, hogy a kis fenség valaha is főzésre adja a fejét. Legtöbb oreikhalosz-táblácskának csak a címét olvasta el, vagy legfeljebb a szöveg első néhány sorát, és ezek alapján válogatta bele a gyűjteménybe vagy tette félre mint a királylány számára alkalmatlan olvasmányt. A kiválasztottak közé került egy nagyon régi, viharvert táblácska is, melynek a címéről – „Dianté naplója” – a könyvtáros úgy hitte, egy kislány bizonyára szórakoztatónak találja majd. Mert ugyan, melyik leánykát ne hajtaná a kíváncsiság, hogy elolvassa egy másik lány naplóját?

Ha a férfi többet is olvasott volna a naplóból a címénél, valószínűleg nem adta volna hozzá a hercegnő könyvtárához, hanem egyenesen a királyhoz vitte volna. De már csak három napja volt Árkádia útnak indítása előtt, így kapkodott, hogy kész legyen a gyűjtemény összeállításával. Nem volt ideje mindenbe beleolvasni.

Talán jobb is így, mert ha fény derült volna a napló tartalmára, egy tündércsalád valószínűleg sok kellemetlenséggel lett volna kénytelen szembenézni. Maga a napló így kezdődött:

„Te, aki ezt olvasod, legalább háromezer évvel énutánam élsz. Remélem, ekkor már más a világ, mint az én időmben – remélem, hogy jobb. Hogy miért fogalmazok így?

Azért, mert az én világom kegyetlen. Nem mindenki számára, de sokak számára az. Még az én számomra is, pedig én az előző király lánya, és a mostani nagynénje vagyok.

Az én apám, Damianosz volt az a király, aki rabszolgaságba hajtotta a tündéreket. Én persze hevesen tiltakoztam ez ellen, de semmit sem tehettem – vagy legalábbis csak igen keveset. Annyit kiharcoltam, hogy a rabszolgák életkörülményei valamelyest javuljanak, de azt már nem sikerült elérnem, hogy fel is szabaduljanak. Apám ugyanis tett róla, hogy minden jövendő király – még herceg korában – megesküdjön apjának, hogy sosem teszi szabaddá a tündéreket. Amikor erre eskette az unokaöcsémet, Hélioszt, tiszta szívemből meggyűlöltem őt. Pedig a tulajdon apám volt, akit azelőtt szerettem. Csakhogy volt egy tündér – sőt, van, hiszen nyilván sok ezer évvel túlél engem – akit sokkal, sokkal jobban szerettem, szeretek és örökké szeretni fogok, mint apámat valaha is. És apám ezzel az átkozott esküvel neki tett keresztbe. Neki és az egész népének. Azt hitte, ezzel örökre tönkreteszi őket, de én hiszem, hogy nem így lesz. Mert ha egy szemernyi igazság is van ezen a földön, nem lehet így. S ha mégis legrosszabb balsejtelmeim igazolódnak be, legalább elmondhatom, hogy valamivel igenis „betartottam” drága apámnak és egész rabszolgatartó társadalmunknak.

Hogy mivel is? Kapaszkodj meg.

Gyermeket szültem egy rabszolgától, és úgy neveltem fel, mintha egy szegény kis árva lenne, akit befogadtam. A bátyámon és a dadámon kívül senki sem tudta az igazat, és tettem róla, hogy ne is derüljön ki. A kislányom pedig – egy rabszolga lánya – ma már Atlantisz királynéja, és az ő legidősebb fia Atlantisz következő királya lesz. Egy rabszolga unokája mint Atlantisz királya. Hát nem ironikus? Poszeidónra, mindig elfog a nevethetnék, ha csak belegondolok!

Persze, amikor az én kis Dafném közölte velem, hogy szerelmes az unokatestvérébe, akiről úgy tudta, nem vérrokona, aggódni kezdtem közeli rokonságuk miatt, de nem mondhattam el az igazat csak azért, hogy megakadályozzam a házasságukat. És jól tettem, hogy nem mondtam el, mert feleslegesen aggódtam: Dafném hét gyermeket szült, és mind egészségesek, és tökéletesen embernek látszanak. Csak én tudom, hogy tündérvér is csörgedezik az ereikben. És most már Te, aki ezt olvasod.

Nyilván felmerül benned, miért árultam el mindezt. Nos, azért, hogy az utókor rájöjjön: mi, atlantisziak és ők, a tündérek, nem is vagyunk olyan nagyon különbözőek, hiszen egyesülésünkből egészséges gyermek született, akinek az utódai továbbviszik mind az atlantiszi királyi család génjeit, mind a tündérekét – bár ez utóbbit mágikusan kikapcsolt állapotban.

Csak az fáj nagyon, hogy Brecknek sosem mondhattam el, hogy Dafné az ő lánya. De azért remélem, boldog a maga módján, és hamar elfelejt engem, ha már nem leszek. Igen, biztosan boldog azzal a lánnyal, akit feleségül vett – Shanna, így hívják, igaz? Nem emlékszem pontosan. De hát lehet ezen csodálkozni? Öregszem. De annyira még nem vagyok öreg, hogy ne tudjam, alaposan el kell rejtenem ezt a naplót. Dafné életében nem találhatnak rá, és a következő néhány generáció alatt sem. Így hát olyan kóddal titkosítom, amelyet háromezer évig senki sem tud majd feltörni, s ami háromezer év múlva magától feloldódik. Mire feloldódik a kód, az atlantiszi királyi házból már senkit sem fog érdekelni, hogy egy ősük viszonyt folytatott az „ellenséggel”, és bízom benne, hogy a drága Brecknek sosem fog a fülébe jutni, hiszen háromezer év múlva – őszintén remélem – már rég szabad lesz és elhagyta a szigetet."

Igen. Határozottan szerencsés, hogy a főkönyvtáros sosem olvasott bele ebbe a naplóba, s Árkádia hercegnő, aki utált olvasni, szintén sosem vette kézbe.

Mert Breck családja valóban kínos helyzetbe kerülhetett volna, ha a napló elolvasása után faggatni kezdik őket a múltról. Ez egyedül Brecknek nem okozott volna kellemetlenséget, hiszen ő – ahogy Dianté remélte – ekkor már régen szabad volt. Ifjú, mindössze négyezer éves korában jött el érte a szabadító halál. Sosem hagyta el Atlantisz szigetét.

Breck fia értetlenül állt apja halála, sőt, egész élete fölött. Ő maga kétezer-ötszáz éves volt, amikor elvesztette az apját, és kétezer-ötszáz év nem kevés idő még egy tündér számára sem, mégsem állíthatta azt, hogy igazán ismerte volna Brecket. Breck jó apa volt, sokat játszott vele, rengeteget nevettek együtt, az ifjú tündér mégis úgy érezte, hogy apja minden mosolya mögött valami titkos szomorúság rejtőzik. De rákérdezni sosem mert – vagy inkább nem akart, mert tapintatlanságnak találta. A fiú ugyanis nem arról volt híres, hogy félénk lenne, épp ellenkezőleg. Ugyanaz a tűz égett a szívében, mint Breckében, amikor a tündérnép Atlantiszra érkezett, és ugyanazzal a hévvel gyűlölte Atlantiszt, mint az apja. Elhatározta, hogy ő, ha lehet, még többet fog tenni elnyomóik ellen, mint hajdan Breck.

Az apja valóban sokat tett népük felszabadításáért – sokat, de nem sokáig. Egyszer, amikor a fiú az anyját faggatta erről, Shanna azt felelte, hogy férje eleinte, fogságuk első néhány évtizedében lelkesen – bár titokban – lázított az atlantisziak ellen. Ő terjesztette el közöttük a kivégzett tündérkirályi pár utolsó üzenetét, s ő ösztönözte arra népét, hogy szaporodjanak, ahogy csak tudnak, mert csak így remélhetik, hogy egy nap szabadok lesznek. Ő tanácsolta testvéreinek, hogy észrevétlenül, de próbálják meg kifigyelni gazdáiktól, hogyan működtetik repülőszerkezeteiket, és ő tanította meg a fogékonyabbakat az atlantiszi írásra-olvasásra. Ő adta közre a gyógykristályt is, amely az évezredek folyamán sok tündért gyógyított ki betegségeikből, ő maga mégsem használta azt soha. Tény, hogy a kristály sokakon segített, sokak életét nyújtotta meg több száz, sőt, több ezer évvel, a tündérek átlagéletkora mégis fájdalmas mértékben lecsökkent. Mielőtt Atlantiszra jöttek volna – a fiú legalábbis így tudta – tíz-tizenkétezer évig is eléltek, rabszolgasorban azonban az átlag élettartamuk hat-hétezer évre korlátozódott. Édesapjának még ennyi sem adatott meg. Pedig nem lehetett volna azt mondani Breckről, hogy beteges, gyenge fizikumú tündér, mégis korán távozott az élők sorából.

Bár ezt saját magának sem szívesen vallotta volna be, a fiúnak az volt az érzése, hogy édesapja nem egy konkrét betegségbe halt bele, vagy legalábbis a baja nem fizikai természetű volt, sokkal inkább lelki eredetű. Ezen azonban nem csodálkozhatott, elvégre Brecket egész életében mardosta a bűntudat a szökőkút miatt, az atlantisziak pedig megkínozták és megcsonkították, s a házassága sem volt soha boldog. Az ifjú tündér apja haláláig csak gyanította, hogy egy másik nő lehet a dologban, de teljesen biztos csak akkor lett, amikor Breck jobblétre szenderült.

Ha visszapörgette a fejében apja utolsó perceit, még évezredekkel később is olyan tisztán látta maga előtt az „öreg” halovány arcát, mintha csak néhány napja távozott volna, s Breck szavai is ugyanolyan élénken csengtek a fülében, mintha csak tegnap hallotta volna őket…

– Fiam…

– Apám, ne beszélj! Kíméld magad!

– Nem – rázta meg erőtlenül a fejét Breck. – Beszélnem kell… mert utoljára tehetem meg.

– Apám…!

Breck felemelte a jobbját, és intésével elhallgattatta a fiút.

– Hagyj beszélni. Fiam… nincs sok időm hátra, és még… még egyszer el akarom mondani, hogy mennyire sajnálom.

– De hát mit?

Breck szomorúan elmosolyodott.

– Tudod, hogy én robbantottam fel azt a szökőkutat… tudod, hogy énmiattam lettetek rabszolgák. Minden az én hibám.

A fiatal tündér segélykérő pillantást vetett az anyjára, aki a szegényes kis szoba sarkában állt. Shanna csak megrázta a fejét.

– Apám, ne emészd magad emiatt! – kérlelte a fiú. – Az a király bolond volt, bármi másért is rabszolgaságba taszította volna népünket! Nem hibáztat téged senki, te se hibáztasd magad!

– Pedig… van miért. És nemcsak ezért. Tehettem volna… többet is a népemért. De feladtam. Önzésből. Félelemből. – Breck reszelősen felsóhajtott, és kinyitotta a száját, majd becsukta: mintha még hozzá akart volna fűzni valamit, de meggondolta magát. A fia sosem tudta meg, hogy apja mit akart mondani az önzésről és a félelemről, ha azokról akart beszélni egyáltalán. – De te ne add fel! – folytatta reszketeg hangon Breck, s a fiú biztos volt benne, hogy nem ezek voltak azok a szavak, melyeket az előbb visszaszívott. – Folytasd, amit elkezdtem… folytasd, mert Brian nem fogja megtenni.

A fiú bólintott. Tudta jól, hogy a hajdani tündérkirályi pár fiára, a jogos trónörökösre nem számíthatnak. Úgy hallotta, hogy azóta, amióta a tündérek megtudták, hogy elárulta őket (bár nem emlékeztek, pontosan miben is állt az árulása), nem bíztak többé benne. A hercegük, akinek elsőnek kellett volna lennie köztük, az utolsó lett: egy megvetett, lenézett tündér. Az ifjú néha csodálkozott is, hogy Brian miért nem végzett magával ennyi gyűlölködés közepette. Talán ahhoz is túl gyáva volt.

– Meg… megígéred, hogy folytatod… amire én képtelen voltam? – mormolta egyre elhalóbb hangon az apja.

– Ígérem. – A fiatal tündér ünnepélyesen bólintott. Legszívesebben megkérdezte volna, hogy édesapja miért volt képtelen folytatni azt, amit elkezdett, és mi az, amit elhallgat előle, de úgy érezte, nem volna tisztességes még ezzel is gátolni az „öreg” békés távozását. – Ígérem, apám. Ha rajtam múlik, ha csak egy homokszemnyi esély is van rá, hogy sikerüljön, addig harcolok, míg a szabadságba nem vezetem a népünket. És bosszút állok mindenért, tette hozzá gondolatban. Érted is, apám.

– Köszönöm. – Breck megfogta fia kezét, és gyöngén, de megszorította. – Köszönöm, Dagda. Tün… Tündéranya óvjon és segítsen téged.

Dagda tudta, hogy ez csupán egy szófordulat, hiszen népe Tündéranyába vetett hite már évezredekkel korábban megkopott. Az ő generációja már csak meseként hallotta a kristályok történetet, melyeket a szülei még Tündéranya könnyeinek véltek. Kiveszett a népből a hit – mert hát hogy is hihetnének egy olyan „jóságos” istennőben, aki hagyta, hogy őérte, az ő állítólagos könnyeiért, népe évezredekig rabságban sínylődjön?

A haldokló tündér elcsendesedett, és bár a szemét még percekig nyitva tartotta, fia már látta, hogy nem itt jár: a hely, amelyet apja láthatott, nem Atlantisz volt, nem egy pékség alagsori szobácskája, hanem egy olyan megfoghatatlan világ, ahol a szabadság várta. És talán… egy asszony, akit szeretett.

Mielőtt lehunyta volna szemét, halkan, úgy, hogy Dagda alig hallotta, egyetlen szót rebegett. Az utolsó szót: Dianté.

oooooOOOooooo

* Természetesen az „analfabéta” is csak nyersfordítás, mivel az atlantiszi ábécé első két betűje nem alfa és nem béta, bár kétségtelenül hasonló hangzású és írásképű betűkről van szó. Elvégre a főníciaiak az atlantisziaktól** vették át az írás tudományát, és adták tovább a görögöknek.

** Hogy ez miként lehetséges, amikor Atlantisz 10.000 éve elpusztult, a Főníciai Birodalom pedig csak kb. i.e. 1200-tól létezett – nos, arra a Második Atlantisz – A tízezer éves varázs c. könyv ad magyarázatot, ezért itt ne is bonyolódjunk bele.

TOVÁBB AZ EPILÓGUSRA