Második Atlantisz

You are here:
Tizenhatodik fejezet - Rohan az idő
Írta: Administrator   
2012. augusztus 28. kedd, 19:06

 

Tizenhatodik fejezet

 

Rohan az idő…

 

 

 

Tíz évvel később

 

 

Dianté félelmei nem voltak alaptalanok, amikor arra gondolt, hogy bátyja talán sosem nő fel a felelősségteljes apa szerepéhez. Egyrészt azért nem, mert az esküvőjét követő években sem volt képes megkomolyodni, és húgának tett ígérete ellenére is gyakran vitte rossz útra egy-egy csábító női szempár, másrészt azért nem, mert nem élt elég sokáig ahhoz, hogy megkomolyodhasson.

Héliosz herceg nemrég töltötte be tizedik esztendejét, amikor apja az épp aktuális szeretője szórakoztatására bravúros ugratást kísérelt meg az Atlantiszon ritkaságnak számító szilaj paripák egyikével, és olyan szerencsétlenül zuhant le az állat hátáról, hogy nyakát törte. Az efféle sérüléseken még az oreikhaloszok ereje sem segíthetett, mint ahogy nem sokat tehetett a beteg szív gyógyítására sem. A szívproblémák azon betegségek közé tartoztak, amelyek ellen még a fejlett atlantiszi tudomány is csak küzdeni próbált, hol sikeresen, hol teljes kudarccal.

Damianosz király szíve felesége elvesztése óta gyakran rendetlenkedett, s fia halálhíre hallatán végleg felmondta a szolgálatot.

Amikor Diantét és Hélioszt magához hívatta, már alig volt benne élet – de arra még képes volt, hogy utolsó szavaival is ártson a népnek, melynek szabadulását Dianté csakis az ő halálától remélhette.

– Héliosz… unokám… jöjj, ülj le ide mellém – mormolta a király, és a kisfiú engedelmesen helyet foglalt haldokló nagyapja ágya szélén. – Héliosz… apád meghalt, és nemsokára én is követem őt. De te… még túl fiatal vagy ahhoz, hogy egyedül uralkodj… ezért, amíg fel nem nősz… nagynénéd lát majd el tanácsokkal.

Dianté levegő után kapott. Apja majdhogynem királynővé nevezte ki őt az imént – de csak majdnem. Ennek azonban elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy véghezvigye, amire olyan régóta vágyik! Héliosz jólelkű és befolyásolható gyermek, hát ráveszi majd, hogy adja vissza a tündérek szabadságát, s ha már elég idős és erős lesz hozzá, a varázserejüket is.

– Héliosz… meg kell ígérned nekem valamit – folytatta elhaló hangon a király. – Nem… ne is ígérd… esküdj.

– Esküszöm… de mire, nagyapa?

Damianosz erőtlenül kinyúlt, és megszorította a trónörökös kezét.

– Soha… soha nem szabadíthatod fel a tündéreket… és a varázs… a varázserejüket sem adhatod vissza nekik. Megértetted? Héliosz, esküdj meg… hogy nem fogod!

Dianté lehunyta a szemét. Legszívesebben sikított volna tehetetlenségében, hiszen apja épp most fosztotta meg a lehetőségtől, hogy a kisfiúból tisztességes királyt faragjon.

– Esküszöm, nagyapa – válaszolt a gyermek.

– Héliosz… a saját fiadat is meg kell esketned ugyanerre – rebegte a király. – És neki is az övét. Esküdj meg… hogy továbbadod az esküt! Esküdj meg!

Dianté a tenyerébe vájta a körmeit, és vadul küzdött a könnyek ellen. Ha eddig volt is benne egy kevés szeretet és megértés az apja iránt, azt Damianosz az utolsó kívánságával sikeresen kiölte a szívéből.

– Esküszöm, nagyapa.

Amikor a király utolsó lélegzett, Dianté nem érte sírt, hanem egy népért, amely már sosem lesz szabad. És különösen egy fiúért, akit élete végéig gyötör majd a bűntudat egy szétrombolt szökőkút miatt. Mint tizenegy évvel korábban a szökőkút, most Dianté álmai és reményei is millió apró szilánkra törtek.

 

oOo

 

Tizenegy évvel később

 

 

Az egész város felbolydult: ilyen nagyszabású ünnepségsorozatot évszázadok óta nem látott Atlantisz szigete, pedig mindig bőven akadtak koronázások, eljegyzések, királyi esküvők és trónörökös-bemutatási ceremóniák, melyek közvetítésein élvezettel legeltethette szemét az atlantiszi nép. Ez a mostani azonban minden eddigit felülmúlt – legalábbis Breck úgy hallotta a helyiektől, hiszen ő és a népe még csak huszonkét éve érkezett rabságuk helyszínére, így nem volt összehasonlítási alapja.

Ez az újabb királyi bolondság is mindössze azért érdekelte, mert a holovíziós közvetítés ismét esélyt adott arra, hogy pár percig láthassa imádott hercegnőjét.

Tisztában volt vele, hogy Dianté most már a negyvenes éveiben jár, s mint a negyvenes nők általában, bizonyára még mindig csinos, de már nem olyan bájos és hamvas, mint hajdan volt. Mivel Héliosz herceg koronázása óta nem volt olyan horderejű királyi családi esemény, amelyet hosszasan közvetített volna a holovízió, Breck egy virtuális pillantást sem vethetett szerelmére, így az emlékezetében Dianté még mindig akként a gyönyörű fiatal lányként élt, aki legelső találkozásukkor ledobta előtte a ruháit.

Ahogy az ifjú tündér Atlantisz utcáit rótta egy zsák liszttel a vállán (legalább ennyi jó származott szárnyai elvesztéséből: könnyebben cipelte a liszteszsákokat a pékségbe, ahol dolgozott), egyszer csak megtorpant egy sarkon.

Egy hatalmas hirdetőtábláról mintha Dianté nézett volna le rá – de nem, mégsem ő volt. Talán csak a mosolya hasonlított rá, de a szeme sarkából, félig odafigyelve, Breck azt hitte az imént, hogy őt látja – valószínűleg azért, mert szakításuk óta minden szép, szőke atlantiszi lányban őt látta.

Ez a lány azonban, aki a holovízión unásig mutogatott ifjú királlyal együtt szerepelt a hirdetőtáblán, másért is ismerős volt Brecknek, nemcsak a mosolyáért. De nem tudta volna megmondani, miért.

– Igazi szépség a hercegnő, mi? – szólította meg őt futtában egy tündértársa, aki egy közeli fafeldolgozó üzembe tartott léceket cipelve.

– A hercegnő? – vonta össze szemöldökét Breck. Hát persze, sok-sok évvel ezelőtt az a pletyka járta, hogy Dianté hercegnő, valami hirtelen támadt anyai ösztöntől vezérelve örökbe fogadott egy árva kislányt. Bizonyára ez a lány lesz az, a kettejük közötti halovány hasonlóság pedig nyilván csak a véletlen műve.

Ekkor olvasta el a feliratot a táblán szereplő fiatalok fölött: „Atlantisz népe sok boldogságot kíván Héliosz király őfelségének és Dafné hercegnőnek, leendő királynénknak”.

Hát persze, az ifjú pár, gondolta keserűen Breck, és el is fordult volna a táblától, amikor közeledő édesanyján akadt meg a pillantása. Az asszony odalépett mellé, és egy hosszú pillanatig a hirdetőtáblát vizslatta.

– Szép pár – jegyezte meg, és a fiára mosolygott.

Brecket hatalmas arculcsapás erejével érte a felismerés.

Az anyja szeme. Az ő szeme. Hát ez volt az a másik dolog, ami annyira ismerősnek tűnt a hercegnőben!

Tekintete villámgyorsan suhant vissza a hirdetőtáblára, ahonnan ugyanaz a tengerzöld szempár nézett le a járókelőkre, amely édesanyja arcában ragyogott – melyet ő maga is anyjától örökölt, s amelyet ez a lány…

Nyelt egyet.

– Csak nem hitted, hogy valóban örökbe fogadta azt a kislányt? – kérdezte szomorkás mosollyal Derry.

– De… de hát… anya! – motyogta Breck.

– Rosszul lett azon a ceremónián, emlékszel? És te annyira megijedtél, hogy addig nem tágítottál a palota kapujától, amíg nem közölték veled, hogy semmi baja. Alig néhány napra rá terjedt el a hír, hogy örökbe fogadott egy gyermeket. A véletlen műve lenne?

A fiú szólni sem tudott.

Édesanyja gyöngéden megszorította a vállát.

– Nagyon szép gyerek. Vagyis… felnőtt. Büszke lehetsz rá.

Breck nem tudta, meddig állt még némán a hirdetőtábla előtt, és csak itta, itta a látványt. Dafné látványát, aki félig Dianté volt, félig ő, de hála Tündéranyának, sokkal inkább atlantiszi, mint tündér. Sőt, ha jobban belegondolt, egyetlen tündérvonást sem vélt felfedezni a szépséges arcon.

Minél tovább nézte azonban a lányt – a saját lányát –, annál inkább hatalmába kerítette a kétségbeesés és a bűntudat. Mert az elmúlt évtizedekben mást sem csinált, mint titkon szervezkedett és lázított. Hiába próbálta Damianosz őrsége szemmel tartani, sikerült kijátszania őket. Finoman és türelmesen, társait is türelemre intve, de mégiscsak lázított. Lázított azzal, hogy szaporodásra buzdította testvéreit, s lázított azzal is, hogy átadta nekik Midhir és Morrighan utolsó üzenetét. Óva intette azonban népét az oktalan, megfelelő tervezést nélkülöző szökési kísérletektől, és a csendes kivárásra biztatta őket. Akárhogy is nézte most, amit az elmúlt években művelt, az az atlantiszi rendszer, az atlantiszi királyi család elleni áskálódás volt. Afféle áskálódás, amely Dianténak magának nem árthatott – ha ártott volna, Breck talán sosem próbálkozik ilyesmivel –, de hosszú távon árthat a jövendő atlantiszi királyoknak. A királyoknak, akik – ha Dafné termékenynek bizonyul – Breck leszármazottai lesznek.

Mindent, amit eddig tett, a népéért tette, de – most már tudta – az utódai ellen cselekedett.

Vajon, ha mindvégig tudott volna apaságáról, ez megakadályozta volna abban, hogy elnyomóik ellen szervezkedjen? Csak azért, mert egy nap talán az ő unokája ül majd Atlantisz trónjára?

Szóval ilyen érzés, amikor a tündérfia meghasonlik önmagával…

Breck visszapislogott egy könnycseppet. Nem fog sírni. A mai nap az ünneplésé, hiszen a lánya férjhez megy, és állítólag szerelemből házasodik. Neki megadatik az, amiről szerencsétlen szülei még csak nem is álmodhattak.

Breck nem tudta, képes lesz-e ezek után folytatni a csendes bujtogatást. Valószínűleg nem. De talán mindaz, amit eddig megosztott tündértestvéreivel, elegendő magnak, amelyből a növények már maguktól szárba szöknek. S ha nem, hát lesznek mások, akik helyette öntözik majd azokat a magokat.

Haloványan visszamosolygott a hirdetőtáblán, számára elérhetetlen messzeségben mosolygó Dafnéra.

– Tündéranya vigyázzon rád, kicsikém.


TOVÁBB A TIZENHETEDIK FEJEZETRE