Tizenötödik fejezet

Az utolsó kívánság

– Ez meg micsoda? – szisszent fel Nikiász, amikor az éjszaka közepén, fia fárasztó bemutatási ceremóniáját, majd nehézkes elaltatási procedúráját* követően Ofélia nyomában áttámolygott húga szobájába.

– Ezt úgy hívják, hogy gyerek – válaszolt jóindulatúan Dianté. – És egyébként sem „ez”, hanem „ő”, sőt, neve is van. Dafnénak neveztem el.

– Daf... Dafnénak? Te... nevezted... el? De hát kié ez a gyerek? És mit keres itt?

– Egy szegény kis árva, akit Ofélia talált odakint a városban. Valaki kitette szegénykét, én pedig úgy döntöttem, hogy felnevelem.

Nikiász majd' összeesett ugyan a fáradtságtól, és ilyenkor még lassabban forgott az agya, mint általában, de azért teljesen nem volt idióta.

– De hát mekkora ez a gyerek? Alig nagyobb, mint egy kismacska! Akkora, mintha öt hónapra született volna, de megvan mindene! – Gyanakvó tekintettel lépett közelebb. – Ha pedig nem koraszülött, és mégis ilyen kicsi... akkor... – A gyerekről Diantéra nézett, majd ismét a gyerekre. – Megölöm azt a rohadt rabszolgát!

– Nem, Nik, nem ölöd meg – közölte teljes magabiztossággal a lány. – Emlékszel, mi volt az első kívánságom? Senkinek sem hozhatod a tudomására, hogy mi történt köztem és Breck között! Márpedig ez a kislány annak a kapcsolatnak a gyümölcse. Egyébként bravó, bátyus, már azt hittem, beveszed a szegény kis árváról szóló mesét...

A trónörökösnek dühösen megvillant a szeme.

– Lehet, hogy ostobább vagyok, mint te, de azért nem vagyok hülye! Most már legalább értem, miért küldted el a vöröst! Nem azért, hogy jobb legyen neki az övéi között, hanem hogy ne tudja meg, hogy felcsinált! És most legalább már azt is értem, hogy miért lettek olyan nagyok a dudáid!

– Ja, igen, Nik – küldött bátyja felé egy angyalian ártatlan mosolyt Dianté –, erről is beszélni akartam veled. Tudod, meg akarom tartani ezt a gyereket, de apánknak beadom az árváról szóló mesét. Te pedig továbbra sem árulhatod el neki az igazat, mert azzal megszegnéd az első kívánságomra adott ígéretedet. Csakhogy, mivel a nép szemében nem én leszek a szülőanyja, csak néha, titokban szoptathatom... a szoptatások nagy részét másra kell bízni. Ha jól tudom, bájos nejednek bőven van teje, még sok is.

– Azt akarod, hogy Atlantisz leendő királynéja egy mocskos rabszolga kölykét szoptassa? – hördült fel a herceg.

– Nocsak, hirtelen milyen védelmező lettél Megarával szemben – jegyezte meg gúnyosan Dianté. – Eddig csak megvetésben részesítetted szegény lányt, lépten-nyomon éreztetted vele, hogy csak a gyerek miatt vetted el... most meg hirtelen fontos lett mint leendő királyné? Á, hagyjuk. A lényeg az, hogy igen, elvárom, hogy Megara szoptassa a lányomat, de ezt nem tőled kívánom – hangsúlyozta –, hanem tőle, és nem hiszem, hogy ellenkezni fog. Nagyon meggyőző tudok lenni.

Nikiász dühösen dobta le magát egy karosszékbe.

– Még valami? Vagy képes voltál azért iderángatni hajnalok hajnalán, hogy közöld velem, a nejem fogja szoptatni egy rabszolga fattyát?

– Természetesen nemcsak ezért rángattalak ide. Csak nem gondolod, hogy apánk elé vihetem a gyermeket így, ahogy most van? „Kismacska” méretben?

A herceg összevonta szemöldökét.

– Mit akarsz?

– Itt az ideje, hogy elhasználjam a harmadik kívánságomat. Azt akarom, hogy varázslattal növeld meg Dafné testméretét, hogy úgy nézzen ki, mint bármely újszülött. Ezen kívül azt akarom, hogy kapcsold ki a tündéri génjeit.

– Hogy mit csináljak? – pislogott Nikiász.

– Jaj, nem lehet ennyire nehéz a felfogásod! Még hajnali kettőkor sem! Bár nagyjából emberi külsővel rendelkezik, Dafné génjeinek fele mégis tündéri eredetű. Ha nem is látszanak rajta tündéri vonások: nincs szárnya, és a haja szőke, a leszármazottaiban ezek a látens tulajdonságok ismét dominánsakká válhatnak.

– Direkt csinálod, ugye? Tudod jól, hogy mindig is utáltam a biológiát, és egy szót sem értek ebből az egész tudományos blablából! – morogta a bátyja. – Szóval azt mondod, hogy ha neki – vetett egy viszolygó pillantást a húga karjában szunnyadó csöppségre – valaha is gyerekei lesznek, lehet, hogy szárnyakkal születnek? Vagy... vörös hajjal?

– Bravó, Nik, mégiscsak megértetted a tudományos blablát! Igen, valóban ez a helyzet, és ez az, amit mindenképpen meg kell akadályoznunk. Ki kell kapcsolnod minden gént, amely a vörös hajért – vagy bármely, a szőkétől eltérő hajszínért – felelős, valamint azokat, amelyek a szárnyakért, a parányi testméretért és a varázsképességekért felelősek.

– A varázsképességekért? De hát a tündérek már nem tudnak varázsolni!

– Most nem. De ki tudja? Egyszer talán újra tudnak majd. És jobb lesz, ha Dafné utódaiban nem mutatkozik meg semmiféle tündérmágia. Nem gondolod?

Nikiász elhúzta a száját.

– De. Igazad van. De fogalmam sincs, hogyan kell géneket kikapcsolni!

– Miért, azt talán tudtad, hogyan kell elvenni egy teljes nép varázserejét?

– Hát... nem.

– Na látod! Ráéreztél. Tudtad, hogy mit akarsz elérni, és erősen koncentráltál rá. És sikerült. – Dianté szomorkásan elmosolyodott. – Nem mondom, hogy örülök, hogy elvettétek a tündérek erejét, ugyanakkor... ha nem vettétek volna el, ő most nem lenne itt. – Gyöngéd puszit nyomott alvó kislánya homlokára, majd ismét fivéréhez fordult. – Meg tudod csinálni, Nik. Csak koncentrálnod kell.

– Megpróbálom, hugi. De nem szívesen.

– Nem is kell, hogy szívesen csináld, csak tedd meg. Ez az utolsó kívánságom. Nincs több.

Nikiász erőtlenül felnevetett.

– Hála Poszeidónnak, hogy nincs!

o

A herceg csak röviddel napkelte előtt ért vissza a szobájába, és ekkor már olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán. Az előző napi rongyrázás, majd kisfia szokásos esti, órákig tartó bömbölése épp eléggé kimerítette, a hajnali varázslás pedig az utolsó csepp erőt is kiszívta belőle.

Nem merte bevallani húgának, de jelenlegi állapotában nem biztos, hogy tökéletesen sikerült a varázslat. Mindent beleadott, de elcsigázott agya nem volt képes maradéktalanul kordában tartani a mágiát. Lehet, hogy itt-ott becsúszott egy apró baki, de nyilván csak olyan kicsike, hogy az elkövetkező néhány generációban biztosan nem mutatkozik meg. Mire pedig megmutatkozna, sem ő, sem a fia, sem az unokái nem élnek már. Akkor pedig minek aggódjon? Különben sem az ő baja az egész, hanem Diantéé. Aggódjon érte ő!

Úgy dőlt be a hitvesi ágyba, mint egy darab fa, és alig vackolódott el a takaró alatt, amikor a kis Héliosz panaszos sírása töltötte be a szobát.

– Drágám, felvennéd a kicsit? – motyogta a felesége. – Én még olyan fáradt vagyok...

Nikiász belenyögött a párnájába. Csak egy dolog vigasztalta: ha a húgának sikerül keresztülvinnie a tervét és megkapnia a kislány feletti felügyeleti jogot, mostantól fogva neki is álmatlan éjszakái lesznek. De szép is a káröröm!

oOo

– Fel akarsz nevelni egy gyereket, akiről azt sem tudod, kik voltak a szülei?

Dianté rezzenéstelenül állta apja tekintetét.

– Attól árva az árva, hogy általában nem tudni, kik a szülei, nem igaz?***

– De hát miért akarod felnevelni? Az árvaházban még bőven akad hely ennek a kislánynak is! – érvelt Damianosz.

– Csakhogy én egyből beleszerettem ebbe a picibe, amikor Ofélia idehozta, és meg akarom tartani.

A király a dajkára pillantott.

– Hol találtál rá?

– A nővéremet látogattam meg az este, felség, és az ő házával szemben, egy fa alá tették a kicsit. Csak nem hagyhattam ott sírni az éjszakában, az árvaház pedig a város másik végén van… idehoztam hát.

– És nagyon jól tetted – adta alá a lovat Dianté.

– Inkább szülnél egy saját gyereket ahelyett, hogy holmi idegen porontyot pátyolgatsz! – morogta a király, de a lány már látta az arckifejezésén, hogy kezd megenyhülni. Ez volt az ő szerencséje: mindig meg tudta puhítani az apját.

– Nem áll szándékomban saját gyereket szülni, apám – közölte higgadtan.

A háta mögött Nikiász gúnyosan horkantott.

– Akkor sem, ha férjhez mész, lányom?

– Nem áll szándékomban férjhez sem menni, apám – válaszolt a hercegnő. – Sem most, sem máskor. És nyilván… nem fogsz kényszeríteni, igaz?

A király összevonta szemöldökét, és úgy villogott a szeme, mint egy sarokba szorított vadállaté. Dianté ekkor már tudta, hogy nyert ügye van, és ezt ezúttal nem csak annak a képességének köszönhette, hogy mindig oly könnyedén megpuhította sziklakemény apját, hanem annak is, hogy apja sok-sok éve tett egy ígéretet az anyjának. Szavát adta, hogy közös lányukat sosem fogja akarata ellenére férjhez adni. A királyné nővéreit ugyanis egytől-egyig olyan férfiakhoz adták hozzá, akiket nem szerettek, s ő annyiszor hallotta nővéreit boldogtalanságukra panaszkodni, hogy úgy döntött, a lánya nem járhat így. Nem volt nehéz kieszközölnie Damianosz ígéretét Dianté jövőjét illetően, hiszen nála ügyesebben senki sem tudott játszani a férfi szívének húrjain.

– És ezt a gyermeket is egyedül, férj nélkül akarod felnevelni? – kérdezte a beletörődöttek fáradt közönyével a király.

– Miért ne? Az egész világ tudni fogja, hogy nem az én gyermekem, csak puszta szívjóságból vettem magamhoz – válaszolt a lány.

Nikiász ismét horkantott, mire Dianté finoman hátrarúgott, és bátyja szisszenéséből ítélve a sípcsontját találta el.

– Tehát szűzen akarsz meghalni? – ingatta a fejét a király.

– Mindjárt megnyílik alattad a padló – suttogta Nikiász, majd sietősen hátralépett, nehogy a húga ismét sípcsonton rúgja.

– És ha igen? – húzta ki magát Dianté. – Nem látom be, mi jó van abban, ha az ember lányának egy kolbászt nyomnak a lába közé… ettől az élménytől inkább megkímélném magam. Nos, apám, megengeded, hogy felneveljem a kislányt? Megara már vállalta, hogy szívesen táplálja Héliosz mellett, hiszen bőven van teje. – Felvette legbájosabb kiskutya-tekintetét. – Igent mondasz? Igen?

A király lemondóan sóhajtott.

– Csak ha nem állsz elém több ilyen bolondsággal… ezentúl csak macskákat fogadhatsz örökbe, megértetted?

– Igen apám! Köszönöm! – ujjongott Dianté, és viharos ölelésben részesítette a királyt. Ha jól emlékezett, legalább tíz éve nem ugrott így a nyakába, de most minden ölelést megérdemelt az „öreg”, hiszen megengedte neki, hogy felnevelje a lányát. Breck lányát.

Gondolatban bocsánatot kért Brecktől a nemi szervére tett lekicsinylő megjegyzésért, majd Oféliához fordult, és gyöngéden átvette tőle a babát.

– Poszeidón hozott közöttünk, Dafné hercegnő.

Már csaknem kiért a trónteremből, amikor apja utána szólt:

– De ez tényleg az utolsó! Még egy őrültségre nem veszed rá szegény vén apádat!

Nem is kell, gondolta elégedetten Dianté. Elvégre minden őrültségre csak Breck miatt vette rá a családtagjait, és több őrültséget úgysem követ el a fiúval kapcsolatban. Ez volt az utolsó.

– Remélem, elégedett vagy magaddal – jegyezte meg Nikiász, amikor a trónteremből kiérve csatlakozott hozzá.

– Igen, határozottan – szegte fel büszkén a fejét a hercegnő.

– Becsaptad apánkat, a nejemet, az egész atlantiszi társadalmat, és mindezt egy nyavalyás rabszolga miatt!

– Mindezt egy olyan férfi miatt, akit szeretek – válaszolt a lány egy pillantásra sem méltatva fivérét –, és akit halálom napjáig szeretni fogok.

– Akkor van számodra egy jó hírem: úgy látszik, mindketten bele fogtok hülyülni ebbe a fene nagy szerelembe!

Dianté megtorpant.

– Ezzel meg mit akarsz mondani?

Nikiász gunyorosan elmosolyodott.

– A kolbászos fiú itt járt tegnap éjjel. Pontosabban szólva a kapunál. A palotaőröktől tudom, hogy könyörgött nekik, hogy engedjék be, vagy legalább árulják el neki, hogy vagy, mert látta a holovízión, hogy a ceremónia alatt rosszul lettél.

– Látta?

– Nem tudom, pontosan mit látott, nekem nem tűnt fel, hogy bármi bajod lett volna – vonta meg a vállát a herceg.

– Azt nem csodálom. Ugyan, mit veszel te észre, Nik? Sokszor azt sem látod meg, ami az orrod előtt történik! De ez is legalább azt bizonyítja, hogy ő jobban szeret engem, mint bárki a világon. Mert ő, ha csak egy pillanatra láthatott is, észrevette, hogy fájdalmaim vannak, míg titeket úgy elvakított a kis Héliosz ragyogása, hogy semmi mást nem láttatok rajta kívül. Nem mintha hibáztatnálak érte… most már tudom, milyen az, ha az embernek gyereke van – nézett le a karjában szundikáló Dafnéra. – Mostantól fogva nekem is ő a világ közepe.

Nikiász olyan arcot vágott, mint aki nem érti, miről beszél a húga. Dianté azonban nagyon is értette fivére értetlenségét: Nikiász csak az előző nap rajongta körül örökösét, hiszen a kamerák előtt el kellett játszania a szerető családapát, a szíve mélyén azonban még túlságosan gyerek volt, túlságosan felelőtlen ahhoz, hogy jó apa legyen. A lány félt, hogy talán sosem jön el az az idő, amikor bátyja igazi apaként viselkedik majd.

– Még mindig jobb, hogy ő a világod közepe, mintha még mindig az apja lenne az! – vetette oda Nikiász, majd sarkon fordult és elsietett.

Nem értesz te semmit, gondolta Dianté, és még szorosabban magához vonta kislányát. Breck mindig a világom közepe lesz, akár itt van velem, akár nincs.

oooooOOOooooo

* Atlantiszon az volt a szokás, hogy a csecsemők, akár egyszerű parasztok gyermekei voltak, akár a királyi páré, életük első évében szüleik közvetlen közelében aludtak. A pszichológusok** szerint ugyanis ez jótékony hatással volt a babákra.

** Igen, Atlantiszon pszichológusok is voltak. Voltak továbbá ügyvédek, bankárok és adótanácsadók is. De valóságshow-szereplők nem. Az utóbbi emberfajta nem belőlük, hanem a kontinensen élő vadakból alakult ki jó tizenötezer évvel később.

*** Atlantiszon ritkán jutottak árvaságra a gyerekek, hiszen sosem háborúztak más népekkel (nem is lett volna fair lézerrel lerohanni a kőbunkós vadakat), saját társadalmukon belül is csak ritkán törtek ki konfliktusok, betegségek pedig még annál is ritkábban tizedelték őket, hiszen az oreikhaloszok szinte minden fizikai bajra megoldást nyújtottak. Szinte. Így aztán jobbára csak akkor árvult el egy-egy gyerek, ha mindkét szülőjét egyszerre érte halálos baleset (Első Atlantisz fennállásának százezer éve alatt mindössze tizenhat ilyen esetet regisztráltak), vagy ha az anyja – általában egy szende leányanya – titokban szült, majd kitette az utcára. Történetünk idején Atlantiszon egyetlen árvaház működött csak, és mindössze tizenegy gyermeket nevelt, ilyen alacsony volt a szolgáltatásai iránti „kereslet”.

TOVÁBB A TIZENHATODIK FEJEZETRE