Tizennegyedik fejezet

Rémálom és ébredés

A mai Norvégia területén

Dohnalon erőt vett a búskomorság. Olyan jó volt, amikor két hónapig volt kihez szólnia, és most ismét itt maradt egyedül, és egyetlen „beszélgetőtársa” ismét egy darab kristály lett. Igaz, most már legalább időnként hallgathatott zenét (nagyon élvezte az atlantiszi filharmonikusok előadásait, de leginkább az a zenei irányzat jött be neki, amely modern korunk pop opera stílusára emlékeztet). Makariosz hajójában akadt néhány kristálykönyv és holonovella* is, de Dohnal jól tudta, hogy azok sem tartanak ki a végtelenségig, és előbb-utóbb ismét megeszi majd az unalom. Már előre unatkozott a gondolatra, hogy mi lesz vele, ha elfogynak az olvasni- és néznivalók.

– Te meg mit hunyorogsz olyan jókedvűen, mi? – vetette oda a Kőnek, ami szerinte túlságosan vidáman fénylett ahhoz képest, hogy ő, az őre, ilyen pocsék hangulatban van. – Mintha nem lenne egy szál gondod sem a világon! – folytatta Dohnal dühösen. Tisztában volt vele, hogy dühe sokkal inkább Makariosz halálának szól semmint a Kő hunyorgásának, mégsem volt itt más, akin haragját kitölthette volna. – Pedig bőven lenne min aggódnod, tudod?! A testvéreim rabszolgák és elvesztették az erejüket, mi pedig semmit sem tehetünk értük! Csak ülünk itt és egymást bámuljuk, és… várjunk csak… – Eszébe jutott valami, ami eddig soha. Pedig olyan kézenfekvő lett volna!

Te, ugrott oda a Kőhöz, és nyomta rá a tenyerét, nem tudnád visszaadni testvéreiknek az erejüket?

A Kő válasza még sosem volt ilyen egyértelmű „nem”.

De hát miért nem?

Bár a kristály szavak nélkül kommunikált, és a tündér még mindig kissé nehezen értette meg az üzeneteit, most azt kívánta, bár ne értette volna ilyen tisztán. Pedig világos volt, mint a nap: a Kő értésére adta, hogy hatalmát egymagában képtelen használni, csakis egy olyan tündér közreműködésével varázsolhat, akinek tiszta a mágiája, vagyis aki még sosem használta azt semmi rosszra. De hát én sem használtam még semmi rosszra az erőmet, csinálhatnánk együtt, üzente a fiú, a Kő válasza azonban ismét kíméletlenül egyenes volt. Az őr védencével mindössze egyféle mágiát hajthat végre: olyat, amely a Kő védelmét szolgálja.

Ez hülyeség! – dohogott Dohnal. Mi az, hogy semmi másra nem használhatlak, mint a saját védelmedre?

A Kő erre finoman valami olyasmit válaszolt, amely szavakra így fordítható: „Az elődöd úgy látszik, tényleg rém szenilis volt már, hogy ezt is elfelejtette elmondani neked! Még szép, hogy az én védelmem az elsődleges, mégis, mire akarnál használni, kölyök? Neked az a dolgod, hogy megvédj, nem hogy szórakozz velem!”

Miért, a tündérek erejének visszaadása talán szórakozás lenne? – kapta fel a vizet Dohnal.

„Nem. De a szabály alól akkor sincs kivétel. Te csak a védelmemre használhatod az erőmet. A tündérek erejét csak akkor adhatnám vissza, ha egy másik tündérrel működnék együtt – olyasvalakivel, aki nem az őröm, de aki varázsolni tud.”

De hát rajtam kívül nincs más tündér, aki varázsolni tudna!

„Hát ez az…”

Dohnal frusztráltan lökte el magát a kristálytól. Ismét elege lett a Kő brutális, tündértelen sztoicizmusából. Ez a mai nap duplán pocsék, állapította meg magában: elvesztett minden reményt, hogy valaha is normális élete legyen – akár neki, akár a népének.

oOo

Atlantisz szigete

Breck keze ösztönösen fonódott a szőlőindákra, és ahogy lefelé csúszott, szinte zuhant, nem is értette, miért kapaszkodott meg egyáltalán. Hiszen miért is akarna élni, ha egyszer Dianté ellökte magától? És mégis, az életösztön erősebb volt benne, mint a fájdalom. Épségben landolt egy bokorban, és csak az ágak közül való kikecmergés során szerzett néhány karcolást.

Odafentről halk sikkantás jelezte, hogy Dianté halálra rémült vakmerő akciója láttán. Breck felnézett, és bár az ablakon kihajoló lány arcvonásait nem láthatta a sötét éjszakában, valahogy úgy képzelte, hogy szerelme megkönnyebbülten mosolyog.

Csakhogy nekem már semmi dolgom a mosolyával, emlékeztette magát, és elfordult, hogy a kapu felé vegye az irányt. Alig tett azonban harminc lépést, amikor két palotaőr vetette rá magát.

– Megvan a mocsok! – kiáltott az egyik.

– Gyerünk, vigyük őfelsége elé!

Breck megpróbált szabadulni, de az atlantisziak erősen markolták a karját, és könyörtelenül vonszolni kezdték az épület irányába.

Szándékosan nem tekintett fel még egyszer a hercegnő ablakára. Remélte, hogy a lány visszatért a szobájába, még mielőtt őt elkapták. Fölösleges lenne aggasztani. És ha úgyis meg akar  halni, talán ez lesz rá a megfelelő alkalom. Ha a király elé viszik, semmiféle életösztön nem mentheti meg. Nem kapaszkodhat belé egy indába, sem pedig a hercegnő megmentő kezébe. Ezúttal Dianté sem menthetné meg, mert ő maga nem akarja, hogy megmentsék.

o

– Szóval beismered, hogy te ütötted le az egyik őrömet? – dörögte Damianosz.

– Nincs értelme tagadni – vonta meg a vállát Breck. – Ritka béna őreid vannak, ha egy aprócska tündér is elbánik velük!

– Ne tereld másra a szót, rabszolga! Miért jöttél ide? Mit akartál a palotában, amikor a fiam és a lányom kitiltott innen?

A fiú tudta, hogy nem keverheti bajba Diantét azzal, hogy bevallja az igazat. És ez a szemét királyutánzat amúgy sem érdemel mást, mint hogy a képébe hazudjon.

– El akartam intézni még egy szökőkutat.

– Micsoda? – hördült fel Damianosz. – Még egyet?

– Aha – biccentett Breck. – Én robbantottam fel az elsőt. Nem tudtad? Ja, persze, senki sem tudta…

– Te! Te… te… te kis szörnyeteg! Az a feleségem kedvenc szökőkútja volt, és te leromboltad!

– Le. Most mondjam azt, hogy sajnálom? Nem mondom, mert nem sajnálom – tette karba a kezét Breck. – És most mit csinálsz velem, felség?

A király ökölbe szorult kézzel, fogcsikorgatva méregette foglyát, és látszott rajta, hogy legszívesebben egyetlen intéssel szétrobbantaná. De türtőztette magát.

– Nagyon pimasz vagy. De majd én letöröm a pimaszságodat.

– Csak tessék. Kínozz halálra. Érdekel is engem!

– Szerintem érdekelni fog – válaszolt sötét tekintettel a király. – A többiektől már majdnem mindent elvettem: a szabadságukat, az erejüket, a röpképességüket… de megmaradt egy valami, amire büszkék lehetnek. Legalábbis úgy hallottam, van valami, amire még mindig büszkék vagytok.

Breck kihúzta magát, és szárnyai a düh vörös színében villantak. Hát persze, hogy volt valami, amire minden tündér büszke: sőt, két ilyen dolog is létezett. Őseik hite és színváltós szárnyaik. A hit még élt a tündérek lelkében, ha halványabban is, mint azelőtt. Breckben azonban már alig-alig pislákolt valami abból, ami nem olyan régen még a világot jelentette számára. A hitét tehát már nem vehetik el tőle.

– Látom, rájöttél – vetett rá átható pillantást Damianosz. – Megcsonkítottad a feleségem emlékét. Amilyen az adjonzeusz, olyan a fogadjzeusz. Őrök! A földre vele!

Ami ezután történt, örökre úgy maradt meg Breck emlékezetében, mint az a néhány pillanat, amely alatt évezredeket öregedett. A kín, amelyet a sikertelen szöktetés éjszakáján kellett elszenvednie, eltörpült ahhoz képest, amin akkor ment keresztül, amikor szárnyai tövestül szakadtak ki a hátából. Nem tudta, hogyan történt, de egészen más érzés volt, mint a kristálylándzsa okozta, égető fájdalom. Megsemmisítő volt, olyan hirtelen és felfoghatatlan, amilyet csak elsöprő erejű varázslat okozhat, s olyan elviselhetetlen, hogy az agya az egyetlen megoldást választotta a menekülésre: kikapcsolt, áldott sötétségbe küldve meggyötört gazdáját.

Amikor magához tért, a trónterem félhomályba burkolózott: az oreikhalosz lámpák csak egészen halványan pislákoltak, és egy vékony alak hajolt fölé. Tudta, ki az, de képtelen volt megmozdítani a száját, hogy kiejtse a nevét.

– Nemsokára elvisznek innen, vissza a városba – suttogta a jövevény –, de meggyőztem az őröket, hogy adjanak nekem egy percet, mielőtt örökre elvisznek. Hogy lehettél ilyen felelőtlen, Breck? Poszeidónra, legszívesebben felpofoználak… de egy pofon már mit számítana ahhoz képest, amennyire ez fájhatott… – Ekkor valami hozzáért a hátához a jobb lapockája környékén, és ha Dianté nem szorítja a kezét a szájára, Breck felüvöltött volna fájdalmában. Néhány pillanattal később a bal lapockája környékén is ugyanazt a szúrást érezte, és nem tudta mire vélni. Azt pedig még kevésbé tudta mire vélni, amikor a hercegnő finoman az oldalára fordította, a keze pedig a rabszolga-tunikájában kezdett matatni, és valami hűvös, aprócska tárgyat csúsztatott az ágyékkötőjébe.

– Itt nem fogják megtalálni – mormolta. – Vigyázz rá nagyon, Breck! Ez egy gyógyító kristály. Nektek tilos ilyeneket használnotok, de ha titokban tartod, sok társadat mentheti meg. Most csak egy kicsit enyhíthettem vele a vérzéseden, de ha hazaérsz, kérd meg anyádat, hogy használja. Hamar rendbe hoz.

Ha hazaérek? Rendbe hoz?

Ő már sosem ér haza. Mert az ő hazája a messzi észak. Az ő hazája a szabadság. És a szerelem. Ezek nélkül örökre csak kitaszított lesz az idegenben, ahol már soha, semmi sem hozhatja rendbe. Sem gyógyító kristályok, sem varázslat.

Ismét lehunyta a szemét, és azt kívánta, bár ne élte volna túl.

De túlélte. Tündéri roncsként.

– Ölj meg – suttogta a lánynak. – Könyörgöm.

Dianté olyan hangot hallgatott, mint aki a hüppögését próbálja elfojtani.

– Sosem lennék rá képes. Élned kell, Breck. Élned, és elmondanod a népednek, hogy ki kell tartanotok. Várjatok, és ne adjátok föl. Lehet, hogy évszázadokba telik, mire szabadok lesztek, de mi néhány száz év egy olyan hosszú életű fajnak, mint a tiétek? Legyetek türelemmel, és amíg vártok, szaporodjatok. Minél többen lesztek, annál nagyobb eséllyel szabadulhattok meg innen. Érted, Breck? Élned kell, hogy átadd nekik ezt az üzenetet! Élned kell, szerelmem. – Ezzel lehajolt, és ajkát a fiú izzadtságtól nedves halántékához nyomta, majd felállt, és elsietett. Breck csak néhány pillanatig hallotta léptei zaját, majd agya ismét jótékony öntudatlanságba küldte.

oOo

Hat és fél hónappal később

Mivel gazdasszonyuk valósággal rátapadt a holovízió képernyőjére, Breck és anyja is megengedhette magának azt a luxust, hogy a háttérben, a földön ülve nézze a trónörökös újszülött fiának bemutatási ceremóniáját. Nem mintha Breck egy kicsit is kíváncsi lett volna Nikiász herceg porontyára, de titkon azt remélte, az ünneplő családtagok között megpillanthatja Diantét. Ha csak egy másodpercre is, de hadd lássa…

A palota erkélyén ott tolongott az egész királyi család. Legelöl a király, a fia és menye állt, az ifjú asszony karjában pedig ott ficánkolt az egyhetes kis herceg, akinek apja szerénytelenül a Héliosz nevet adta.

Breck hiába kereste szemével szerelmét, mert a király és az ifjú szülők körül ott nyüzsögtek Megara hercegnő rokonai, s ha Dianté jelen is volt, elrejtőzött a háttérben.

A fiút csalódottság töltötte el, hiszen hónapok óta csak erre a közvetítésre várt, hogy végre újra lássa Őt.

Az elmúlt félév maga volt a pokol Breck számára. A háta ugyan hamar meggyógyult a palotából kicsempészett kristálynak köszönhetően, mely azóta sok beteg tündéren segített, de a lelki sebeire nem akadt gyógyír. Úgy érezte, nem is annyira a testét csonkították meg, mint a lelkét. Csak azt remélte, hogy Dianté nem szenved ennyire.

Az ünnepség rendületlenül folyt, s míg gazdasszonyuk az uralkodói pompában gyönyörködött, Breck egyre jobban elkomorult. Csak nem esett baja Dianténak – bármi, ami miatt távol kellett maradnia unokaöccse bemutatási ceremóniájától?

Shanna, aki az elmúlt hónapokban gyakran látogatott el hozzájuk – Breck véleménye szerint túl gyakran –, most is eljött, hogy velük együtt nézze meg a kivételes esemény közvetítését. A fiú szinte tudomást sem vett a jelenlétéről – menyasszonya akkor sem érdekelte, amikor éppen nem Diantéra gondolt, most azonban csak a hercegnő járt az eszében.

És akkor megpillantotta őt. Hátul állt, s csak akkor vált valamelyest láthatóvá, amikor a szertartás menete szerint Megara szülei vették át a csecsemőt és emelték fel, ezzel hivatalosan is elismerve őt unokájukként.

Brecket megdöbbentette szerelme látványa. Dianté, bár most is gyönyörű volt, alaposan kikerekedett. Nem volt kövér, de kedvesen gömbölyű lett, amit Breck csak a szerelmi bánattal tudott magyarázni. Egyes nők állítólag édességgel kezelik a lelki problémáikat.

Akkor hát neked sem volt könnyebb, mint nekem, gondolta szomorúan a fiú, le sem véve szemét az ünneplők mögött félig-meddig rejtve maradt hercegnőről. Mégsem látszol boldogtalannak…

Dianté arcán egy halovány, de őszinte mosoly játszott. Egy reményteli mosoly. Egy pillanatra a „kamerába” mosolygott, és Breck úgy érezte, neki üzen.

Aztán a mosolya fájdalmas fintorba torzult, és meggörnyedt, mire szinte teljesen eltűnt a rokonok háta mögött.

Breck megdermedt ültében. Mi történhetett? Dia, kicsikém, mi baj?

A hercegnő előtt ismét összezárult az ünneplők tömege, elrejtve őt a közönség szeme elől.

Breck ekkor érezte meg, hogy nézik.

Balra fordult, ahol Shanna ült mellette a padlón, és kutató tekintettel figyelte.

– Mi van? – kérdezte a fiú. Alig sikerült erőt vennie hangja ideges remegésén.

– Furcsán festesz – válaszolt a lány.

– Hogy festhetnék szárnyak nélkül?

– Nem arra gondoltam.

– Akkor talán a hajamra? – nyomott el egy feltörni akaró sóhajt Breck. A „szárnyfosztását” követő reggel, amikor tükörbe nézett, megdöbbenve tapasztalta, hogy vörös hajába számos ezüst csík vegyült, és ez ellen a gyógykristály sem tehetett semmit.

– Nem. De tudod te azt jól – válaszolt durcásan a lány, és elfordult tőle.

Annál jobb, gondolta Breck. Utált Shannával beszélgetni, és remélte, hogy majdani házasságuk alatt sem kell sokat társalognia vele. Csinál neki egy gyereket, aztán annyi, hagyják őt békén! Legszívesebben azt is megkerülte volna, de tudta, hogy az apjának tett ígérete kötelezi a nősülésre, Dianté pedig azt akarta, hogy a tündérek szaporodjanak. A maga részéről egy utód erejéig hajlandó lesz szaporodni, de utána többet egy ujjal sem ér Shannához!

De mi lehet Diantéval? Jaj, Tündéranya, csak nem beteg?

oOo

– Jaj, ne sipákolj már annyira, képzeld csak el, milyen nehéz lehet azoknak a nőknek, akiknek egy görögdinnye** méretű kölköt kell kipottyantaniuk, nem egy sárgadinnye méretűt!

– Nem… érdekel… hogy másoknak mennyire rossz, amikor majd’ szétvet a fájdalom! – zihálta Dianté.

– Hát, kicsikém, gondoltál volna erre akkor, amikor összefeküdtél azzal a vörös hajúval! – csóválta a fejét Ofélia. – Jut is eszembe, mi lesz, ha a gyereknek vörös a haja?

– Az kínos lenne – nyögte Dianté. – De a vörös hajat… át lehet varázsolni szőkére. És szerencsére szárnyai biztos nem lesznek! Azt már régen… kimutatta volna… az ultrahang!

Újabb fájás jött, ezúttal még rosszabb, mint az előző, és Dianté most volt csak igazán hálás azért, amiért a bátyja annak idején mágikusan hangszigetelte a szobáját, különben már az egész palota tudná, hogy vajúdik, és akkor hiábavaló lenne minden igyekezete, hogy eltitkolja állapotát.

Szerencsére apját kicsit sem zavarta, hogy lánya kikerekedett, hiszen édesanyja, a néhai királyné is gömbölyded asszony volt, Nikiász részéről pedig csak egy megjegyzésre futotta: „te hugi, de csöcsös lettél!”, és Dianté morcos pillantására vigyorogva hozzátette: „de jól áll!”

Természetes, hogy apjukban, aki nem tudott Breckhez fűződő bűnös viszonyáról, fel sem merült, hogy lánya várandós lehet, Nikiász pedig még egy állapotos feleség mellett sem jött rá, hogy húga gömbölyödésének mi a valódi oka. De talán pont azért, mert felesége, Megara, egy óriásbébinek adott életet, és már a hatodik hónapban úgy festett, mint mások a kilencedikben, Dianté pedig most, a kilencedik elején is csak annyira kerekedett ki, mint egy átlagos nő a terhessége fele táján.

Most, ahogy két zihálás és nyögés között hálát adott Poszeidónnak a hangszigetelésért, felidézte magában az azt megelőző éjszakát – a gyermek fogantatásának éjjelét. Mert semmi kétsége nem volt afelől, hogy Breck akkor adta neki ezt a kislányt, amikor olyan szenvedélyesen fejezte ki háláját a tündérnép életkörülményeinek javítása érdekében tett erőfeszítéseiért. Ez a gyermek egy hálaajándék, és Dianté elhatározta magában, hogy ő is hálás lesz érte. Csak lenne már túl ezen az egész tortúrán!

Jóval elmúlt éjfél, mire szenvedései véget értek, és kimerülten, de boldogan szoptatta újszülött lányát.

– És most? – kérdezte Ofélia aggodalmas hangon.

– Most, dadus, ide kell hívnod Niket.

Ofélia ijedt pillantást vetett rá.

– A bátyádat? De hát…?

A hercegnő felnézett kislányáról, aki evés közben elaludt. Parányi volt, de tökéletes: sehol egy vörös hajszál, sehol egy szárnykezdemény. Ha nem lett volna feleakkora, mint egy átlagos újszülött, bárki embernek hitte volna. De nem volt az. Nem teljesen. És Dianté tudta, mit kell tennie, hogy megoldja ezt a problémát, és megtarthassa gyermekét. Hónapokig mást sem csinált, mint tervezgetett.

– Ne aggódj, dadus. Tudom, mit csinálok.

oooooOOOooooo

* Az atlantiszi holonovellák leginkább modern korunk brazil szappanoperáira emlékeztettek, így rendszerint igen sziruposak voltak, sok-sok féltékenységgel, megcsalással és áskálódással. De ezekben legalább nem volt minden szereplőnek négy-öt neve.

** Természetesen atlantisziul nem dinnyének hívták a dinnyét, pláne nem görögnek.

TOVÁBB A TIZENÖTÖDIK FEJEZETRE