Tizenharmadik fejezet

Egy álom véget ér

– Dadus? – kapott levegőért Dianté. – Ó, hála Poszeidónnak, hogy csak te vagy az…

– Kislányom, mi a csodát művelsz te itt éjnek évadján? – lépett be Ofélia, majd, ahogy tekintete a földön fekvő, még mindig vörösen világító oreikhalosz-készülékre esett, elsápadt. – Nem… nem, ez nem lehet! Ugye csak rosszul látok? Madárkám, mondd, hogy nem…!

Dianté három gyors lépéssel átszelte a kettejük közötti távolságot, és kezét a dajka szájára szorította.

– Miért nem kiáltod mindjárt világgá? – suttogta dühösen, majd elengedte Oféliát, és erélyesen rátenyerelt az ajtót záró automatika gombjára. – Épp eléggé bajban vagyok így is!

A dajka most már a fejét fogta, és szája heves mozgásából ítélve némán jajongott.

– Hogy találtál rám? – szegezte neki a kérdést a hercegnő. Hirtelen sokkal határozottabbnak érezte magát, mint alig egy perce. Talán pont Ofélia váratlan érkezése lendítette át a mélyponton.

– Jaj, kicsikém… Nem tudtam aludni az éjjel, tudod, az izgalom a kis Nikiász esküvője miatt…

– Dadus, hadd emlékeztesselek, hogy a kis Nikiász felnőtt férfi, és csak a te szemedben gyerek még, ahogy engem is folyton akként kezelsz! Vedd már végre észre, hogy felnőttünk! Nik maholnap apa lesz, én pedig… Jaj, Poszeidónra – nyögött fel Dianté – anya leszek, igen! Tessék, kimondtam!

Nem értette, hogy miért futották el szemét a könnyek, ráadásul pont most, amikor végre hajlandó volt szembenézni a rideg valósággal. Egyszerre csak azon kapta magát, hogy Ofélia karjaiban zokog, és egy cseppet sem érzi magát felnőttnek.

– Jaj, kincsem – húzódott el végül az asszony –, hát nem megmondtam, hogy csak a bajt hozza rád az a fiú?

– De – sóhajtott a hercegnő, és megtörölte nedves arcát. – Megmondtad. És légy szíves, kímélj meg a kioktatástól, mert azzal nem segítesz!

– Akkor hát mivel segítsek? – kérdezte a dajka, majd körülnézett. – Van itt esetleg valami olyan műszer vagy olyan készítmény, amivel… szóval…?

– Szóval mi?

– Hát tudod te azt jól! Nem tarthatod meg ezt a gyereket!

– Csak nem hiszed, hogy megölném őt? – csattant fel Dianté. – A saját húsomat és véremet?

– Ha nem teszed meg, az apád öl meg téged a szeretőddel együtt! – vágta rá Ofélia. – Abba pedig én is belehalnék, kicsikém!

– Nem, dadus, senki sem fog meghalni! Sem te, sem én, sem Breck, sem a gyerek! Poszeidón nem hiába adott nekem ennyi észt! Kitalálok valamit! De először is… ki kell derítenem, hogy hol tartok.

– Hogy hol tartasz? – pislogott rá a dajkája.

– A terhességben – sóhajtott Dianté. Túl fáradt és túl ingerült volt ahhoz, hogy mások értetlenkedésével küszködjön. Kimerülten rogyott le az ultrahang-berendezés melletti székre. – De még mindig nem mondtad el, hogy találtál rám.

– Nem tudtam aludni, ezért úgy döntöttem, járok egyet. Épp a kertből jöttem befelé, amikor észrevettelek. Nem értettem, mit csinálsz fenn ilyen későn, főleg a palotának ebben a részében, úgyhogy követtelek. Nem akartam ám leskelődni…

– Á deeeehooogy! – válaszolt gúnyosan Dianté, majd elfordult dajkájától és beüzemelte az ultrahang-berendezést. A gép halk kattanással életre kelt, és Dianté kézbe vette a letapogató-oreikhaloszt, melyet gyengéden a hasához nyomott.* A képernyőn fekete-fehérben ugyan, de tökéletes tisztasággal és sokszoros nagyításban jelent meg a kis jövevény.

– Mekkora lehet? – mormolta Ofélia. – Ebből így nem tudom megállapítani…

– Alig több mint egyharmad hüvelyk**, amely legfeljebb hathetes terhességet feltételez – válaszolt Dianté, és igazított valamit a műszeren, hogy még tovább nagyítsa a parányi embrió képét –, ugyanakkor a fejlettségi foka alapján úgy tűnik, mintha legalább kilenchetes lenne. És ha jobban belegondolok, valóban kilenchetesnek kell lennie, ha az első nap fogant, amikor még nem szedtem a pirulákat.

– De hát akkor miért ennyire pici?

– Miért, miért, dadus!? Félig tündér! A tündérek meg csak feleakkorák, mint mi vagyunk!

– Oh… ez még jól is jöhet – vakarta meg az állát Ofélia. – Ha meg akarod szülni, egy átlagnál jóval kisebb babát talán végig el tudsz rejteni, ha kellően lenge tógákat hordasz. És a szülés is könnyebb lesz. De jaj nekem, miket beszélek! – csapott a homlokára. – Ennek a babának megfogannia sem lett volna szabad! Tönkretesz mindent és mindenkit!

– Nem, dadus – szegte fel az állát Dianté. – Nem engedem, hogy bárkit és bármit is tönkretegyen, de úgy sem fogok tekinteni rá, mint egy szerencsétlen balesetre, még ha az is. A gyermekem áldás lesz, nem csapás. Csak Breck… hogy a mennydörgős Zeusznyilába titkoljam el Breck elől?

– Szóval nem akarod, hogy megtudja?

– Már hogy akarnám? Teljesen összeomlana, dadus! Sosem fedhetné fel senki előtt, hogy ő az apa! Tudod, hogy szenvedne, ha évekig, vagy akár évtizedekig úgy kellene együtt élnie a gyermekével, hogy nem mutathatja ki felé a szeretetét? Hogy nem ölelheti meg, nem hallhatja, ahogy a kicsi apának szólítja? És ha belegondolsz, Breck hozzánk képest szinte örökéletű… el tudod képzelni, mit érezne, ha végig kellene néznie, ahogy a gyermeke felnő, megöregszik és meghal, majd az unokái, dédunokái és ükunokái is mind-mind meghalnak, míg ő jóformán egy napot sem öregszik? Breck bátornak és keménynek mutatja magát, de ez csak álca, ahogy a szemtelenkedése is az. Álca, hogy eltakarja, mennyire érzékeny is valójában. Nem akarom, hogy szenvedjen, dadus. Legalábbis… nem ennyire. – Dianté még egy utolsó, gyöngéd pillantást vetett az ultrahangos készülék monitorára, majd kikapcsolta azt. – És azt hiszem, már tudom is, mit teszek. Így is szenvedésre ítélem, de a szenvedése rövidebb lesz, és remélem, hamarabb kiheveri, mintha megtudná az igazat. Inkább hazudok neki, hogy megkíméljem a nagyobb fájdalomtól.

– Ez nagyon szép, madárkám… de pontosan hogy is értetted azt, hogy ha tudná az igazat, úgy kellene együtt élnie a gyermekével, hogy titkolnia kellene az apaságát?

– Mit nem értesz ezen?

– Az együttélés részt. Már miért kellene együtt élnie a gyermekkel, hacsak… hacsak nem azt tervezed, hogy te magad neveled fel?

– Mi mást terveznék, dadus? Az én gyermekem!

– De kicsikém! Az apád akkor mindenképp megtudja, hogy…

– Nem feltétlenül – fojtotta bele a szót a lány. – Bízd csak rám. Tudom, mit csinálok. Legalábbis remélem, tette hozzá gondolatban.

oOo

A királyi esküvő napján még a rabszolgáknak is könnyebb dolga volt a szokásosnál, tekintve, hogy az az atlantiszi, aki nem sietett a palota főerkélye alá, melyen az ifjú pár a ceremóniát követően megjelent, a holovíziós rendszeren keresztül, élő közvetítésben figyelhette az eseményeket. Márpedig ameddig az atlantisziak édességet majszolva a holovíziót bámulták, a rabszolgák is szusszanhattak egy kicsit.

Breck apja épp ezen a békés délutánon, felesége és fia karjai között szenderült jobblétre.

Breck úgy döntött, még néhány napig édesanyja mellett marad, hogy társaságot és vigaszt nyújtson neki, majd visszatér szeretett Diantéjához. Az esküvő másnapján érkező palotaőr azonban keresztülhúzta számításait.

– Amennyiben te vagy Breck – szólította meg az őr a pékségben sürgölődő fiút –, neked szól őkirályi fensége, a trónörökös üzenete.

– Én vagyok Breck. Miféle üzenetről van szó? – vonta fel a szemöldökét a tündér. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába, aminek semmi köze nem volt édesapja halálához.

– Őkirályi fensége megváltoztatta szolgálati beosztásodat. Őkirályi fensége úgy tudja, apád haldoklik vagy már nem is él, ezért mostantól fogva ide osztott be téged, anyád mellé.

– De… de hát én a hercegnő rabszolgája vagyok! Ő biztosan nem engedné, hogy csak úgy eltávolítsanak mel… mármint, a fennhatósága alól!

– A változtatás a hercegnő tudtával és beleegyezésével történt – válaszolt a palotaőr. – Mostantól fogva itt a helyed, és a lábadat sem teheted be a palotába! És húzd meg magad, mert őfensége parancsára rajtad tartjuk a szemünket! Tudjuk, hogy hajlamos vagy a zendülésre!

– Ez biztos valami félreértés! Dia… A hercegnő sosem egyezett volna bele ilyesmibe! Kellek neki!

– Kellesz? – mérte végig becsmérlő tekintettel a férfi. – Ugyan mire?

Breck legszívesebben a pökhendi alak képébe vágta volna, hogy ő a hercegnő személyes ágymelegítője, de tudta, hogy nem teheti.

– Senki sem tudja olyan ügyesen legyezni, mint én!

A palotaőr horkantott.

– Aha… hát úgy látszik, őfensége talált másik legyezőfiút a helyedre! Becsüld meg az új helyedet, kevés rabszolgának adatik meg ilyen kényelem! – Ezzel sarkon fordult, és a pékség gazdasszonya felé biccentve kimasírozott a házból.

– Ez… ez nem lehet igaz! Biztos csak valami ostoba tréfa! A hercegnő nem tenné ezt velem, hiszen… – Breck idegesen végigfuttatta ujjait rakoncátlan vörös tincsein. Olyan volt ez az egész, mint valami rémálom. Hiszen néhány napja még Dianté ígértette meg vele, hogy visszatér hozzá – erre most ő maga tiltja el magától? De hát miért?

Breck gazdasszonyukra ügyet sem vetve viharzott le az alagsorba, és mire anyja utolérte, már vörösek voltak az öklei, olyan hevesen püfölte a falakat.

– Fiam, Tündéranya szerelmére, mi ütött beléd?

– Ez tévedés, csakis az lehet! Vagy ha nem… hát akkor árulás! Összeesküvés! Biztosan a bátyja műve! Ostoba ugyan, de van hatalma, és mindig is szálka voltam a szemében! De nem tilthat el Diantétól! Beszélnem kell Diantéval, és ha ő maga mondja, hogy látni sem akar többé, akkor elhiszem, de addig nem!

– Breck, kisfiam, miféle beszéd ez? Mi az, hogy nem tilthat el a hercegnőtől? Úgy beszélsz, mintha te és ő… mintha…

– Mintha szeretők lennénk? – kérdezte a fiú kihívóan.

– Tündéranyára, tartsd a szád! – szisszent fel az anyja, és sietősen becsukta az alagsorba vezető ajtót. – Ha meghallják, őrültnek nyilvánítanak, és a bányába száműznek mindörökre!

– Csakhogy nem vagyok őrült, anyám! – csapott ismét a falra Breck.

– De… szóval akkor ti…

A fiú elmosolyodott. A mosolya egyszerre volt szomorú és büszke.

– Igen, anyám. Szeret, és én is szeretem.

– Akkor már értem, miért beszéltél róla korábban is olyan gyöngéden – sóhajtott az asszony. – De ugye tudod, hogy egy efféle kapcsolatból semmi jó nem származhat… vagyis származhatott volna…?

– Tudom, hogy nem vehetem feleségül, anya! Tündér vagyok! Rabszolga vagyok! Az atlantisziak szemében arra sem vagyok méltó, hogy a lába nyomát megcsókoljam a porban, nemhogy az ajkait… és mégis, működött a dolog! Titokban, állandó veszélyben, de működött, és boldogok voltunk!

Derry könnyes szemmel ingatta a fejét.

– Jaj, kisfiam! Te aztán tudod, hogyan kerülj bajba!

– Mindig is tudtam – villantott rá egy csibészes vigyort Breck. – Utolérhetetlen vagyok a bajba kerülésben. És vállalom a kockázatot, hogy ismét bajba kerülök, ha elmegyek hozzá.

– Fiam, mi jut eszedbe?!

– El kell mennem hozzá, anya. Sosem nyugodnék, ha nem tőle magától hallanám, hogy többé látni sem akar! Tudni akarom, hogy kinek a műve ez az egész áthelyezés! Nem élhetek kétségek közt!

– Ha elkapnak, megölnek, gyermekem! Nem akarlak téged is elveszíteni!

Breck odalépett az anyjához, és megölelte.

– Nem fogsz. Megígérem.

oOo

A mai Norvégia területén

Makariosz eltűnt. Dohnal épp hogy csak elszundikált egy kicsit attól a furcsa nedűtől, amit az atlantiszi a közelben parkoló hajójáról hozott, és az a nyavalyás emberpéldány kihasználta a bódulatát, és meglépett!

Annyiban Dohnal mindenesetre biztos volt, hogy foglya a repülő hajóval nem szökhetett el, mert azt úgy kifosztották az elmúlt két hónapban, hogy jóformán egyetlen ép alkatrész sem maradt benne. A tündér ezzel akarta elejét venni, hogy az „ellenség” visszaszökjön Atlantiszra és árulkodni kezdjen.

A hajó berendezéseit újrahasznosították a barlangban: Dohnal utasítására Makariosz megmutatta neki, hogyan működnek az atlantiszi csodaműszerek, és a tündér, aki sosem volt olyan vallásos, mint társai, nem találta istenkáromlásnak, hogy Tündéranya könnyeit munkára fogják. Így aztán a korábban spártai*** barlang egészen lakájossá vált, tele olyan kényelmi berendezésekkel, mint az oreikhalosz-zenelejátszó és a holovízió.

Dohnal Makariosztól nemcsak az atlantiszi technológia alapjait, hanem az atlantiszi írást is elsajátította. Mindezt a tudást a férfi nem önként és dalolva adta át, hanem némi mágikus ösztönzésre, Dohnal azonban sosem alkalmazta szívesen a hipnózis-bűbájt. Soha nem is próbálta meg varázslattal megtiltani foglyának a szökést – egyrészt mert tudta, hogy az működőképes repülő nélkül úgysem jutna messzire, másrészt pedig a mások akaratával való játszadozás bűntudatot ébresztett benne.

Most azonban azért volt bűntudata, mert ostoba mód hagyta, hogy Makariosz becsapja: az az édeskés, kellemes illatú ital**** ugyanis, amelyet még hetekkel ezelőtt hoztak el a hajóról, de csak ma bontottak fel, úgy fejbe kólintotta, hogy a fél napot végigaludta. Legalábbis a barlangból kilépve a nap állásából arra következtetett, hogy nemcsak egy kicsit szunyókált, hanem jó sokat.

Mielőtt kilépett volna a szabadba, szédelgősen végigjárta a barlangtermet és az oda vezető folyosó minden szegletébe bekukkantott, hátha az atlantiszit is kiütötte az ital, de sehol sem akadt rá. A Követ is megkérdezte a szökésről, az pedig csak annyit felelt, hogy a „vendég” távozott, de azt már nem tudta megmondani, hogy hova. Dohnal vádaskodó megjegyzésére, miszerint a kristály igazán megpróbálhatta volna felébreszteni, azt a már-már gúnyos választ kapta, hogy a Kő órákig villogott, de mindhiába, őre ugyanis úgy aludt, mint akit fejbe vágtak.

Makariosz bizonyára pontosan tudta, milyen hatással lehet az ital az emberre – és tündérre –, így ő maga csak mértékkel fogyasztott belőle, majd, amikor Dohnal anélkül aludt el, hogy elhelyezte volna az este szokásos szökésgátló bűbájokat a barlang kijáratánál, kilopózott a szabadba.

De hát mit remél, hova juthat a hajója nélkül? – dohogott magában a tündér, ahogy kitrappolt a barlangból a hideg napsütésbe.

Hiába volt nyár, idefent északon, különösen a jégkorszak idején, ilyenkor is hó és jég borított mindent. Még az a szerencse, hogy az elmúlt néhány órában nem esett friss hó, így tündérünk könnyedén követhette a szökevény lábnyomait.

Nemsokára elérte a kibelezett repülőt, de az atlantiszinak itt is hűlt helyét találta (a szó mindkét értelmében, ugyanis a műszerfal maradványairól jégcsapok lógtak). A lábnyomok azonban továbbra is szépen kirajzolódtak a havon, s dél felé vezettek. Dohnalnak nehezére esett elképzelni, hogy mit akarhatott idekint az ember, és miért kaptatott fel egy nagyobbacska dombra.

A domb tetején egy hóbucka mögött végül megtalálta a választ – vagy legalábbis egy részét. Sok kis részét.

Kezét a szájára tapasztva, hányingerével küszködve meredt a megcsonkított holttestre, melynek leszakított jobb keze még mindig egy parányi készüléket szorongatott. Valami adóvevő lehetett, már amennyire Dohnal a „gyorstalpaló atlantiszi technológia kurzus” során szerzett ismeretei alapján meg tudta ítélni. Lehet, hogy ez a készülék a barlangban nem működött volna? Fel kellett ahhoz kapaszkodni vele egy magaslatra, hogy működjön? Egyáltalán, honnan volt Makariosznak ilyen primitív külsejű adóvevője? Azokhoz az atlantiszi kütyükhöz képest, amelyeket Dohnal eddig látott, ez a készülék kimondottan kezdetlegesnek tűnt.

Dohnal büszke volt híresen jó memóriájára, és megesküdött volna rá, hogy ezt a készüléket nem a hajóból távolították el. Egy másik adóvevőt kiszereltek belőle, de azt a barlangban a holovízió audiotechnikájának részévé alakították át. Akkor pedig csak az az egy magyarázat létezik, hogy Makariosz ezt a műszert sebtében rakta össze, amíg ő alkoholmámorban szunyókált. Bizonyára a kapkodásnak köszönhetően lett a készülék az atlantiszi technológia szégyene, és Makariosznak azért kellett vele átküzdenie magát a havon és jégen, hogy be tudja üzemelni.

A készülék maga is összelapult egy kicsit, és ha nemrég még működött is, mostanra már biztosan nem volt benne élet. Akármilyen vadállat is lephette meg idefent a szökevényt, alapos munkát végzett. Ha Dohnal nem semmisítette volna meg „vendége” fegyverét, magával hozhatta volna önvédelmi célból, és akkor talán nem feküdne itt vérbe fagyva. De a tündér nem kockáztathatta, hogy az atlantiszi megtartsa a fegyverét, és egy éjszaka álmában végezzen vele. Igaz, döbbent rá most, Makariosz akár meg is ölhette volna, míg ő részegen fetrengett a barlang padlóján. De nem tette.

Valószínűleg nem akart ártani nekem, csak szabad akart lenni, gondolta keserűen, miközben varázslattal megolvasztotta a havat, majd alatta a földet is, és egy sírgödröt mélyesztett a talajba, melybe belelebegtette a szétroncsolt tetemet. Szabad akart lenni, akár a testvéreim!

Hibásnak érezte magát az atlantiszi halálában, de tudta, hogy még nagyobb hiba lett volna szabadon engedni, elvégre az a bizonyos Damianosz király, akiről a férfi mesélt, akár ide is jöhetne, hogy őt is rabszolgává tegye.

Korábban már megfordult Dohnal fejében, hogy vajon ő miért nem veszítette el az erejét, míg a többiek Atlantiszon igen. Még Makariosznak is feltette a kérdést, aki úgy vélte, a király valószínűleg célzottan csak a szigetre érkezett tündérek erejét rabolta el, hiszen Dohnal létezéséről nem tudhatott. Dohnal pedig akkor tökélte el magában, hogy ha Damianosz eddig nem tudott róla, hát ezután sem szerezhet róla tudomást.

Szomorúan ballagott vissza a barlangba a Kőhöz, amely ismét egyetlen társa maradt.

oOo

Atlantisz szigete

Dianté azon kapta magát, hogy már órák óta hasztalanul próbál koncentrálni az általa olvasott szövegre. Hiába tartott egy izgalmas regényt a kezében, gondolatai folyton elkalandoztak, és minden alkalommal Brecknél jártak. Hol lehet most? Mit csinálhat? Vajon nagyon dühös rá? Vagy csak Nikiászra dühös? Pedig ha tudná, hogy mindez az ő ötlete volt, nem a bátyjáé…! Persze, jobb is, hogy nem tudja meg.

Nikiász természetesen ugrált örömében, amikor húga bejelentette, hogy meg akar szabadulni a rabszolgájától, de Dianté tudta, hogy ha fivére ismerné a valódi indokot, már korántsem ugrálna – inkább kristálylándzsástól lemasírozna a pékségbe, ahol Brecket elhelyezték, és ezúttal nem bánna vele olyan kíméletesen, mint a kínzás éjszakáján.

A hercegnő megborzongott. Nem akarta, hogy fivére tudomást szerezzen a terhességéről, ugyanakkor szinte megkerülhetetlennek tartotta Nikiász beavatását. Az ultrahang ugyan nem mutatott semmiféle rendellenességet, de még olyan picinyke volt a magzat, hogy nem lehetett megállapítani, vannak-e a hátán szárnykezdemények. Márpedig ha a gyermek szárnyakkal jön a világra, csak a varázslat szabadíthatja meg őt tőlük.

Természetesen a kicsi mérete is gondot okozhat: hasznos ugyan, ha a terhesség teljes ideje alatt parányi és észrevétlen marad, de ha megszületik, és Dianté meg akarja tartani, nem nevelhet fel egy törpe gyermeket.

Hiába gondolta végig újra és újra, egyre biztosabb volt benne, hogy kénytelen lesz elárulni bátyjának a titkot. A génmanipulációt úgyszólván ki is zárhatta: közismert volt, hogy az efféle beavatkozás kockázatmentesen csak mesterséges megtermékenyítés esetében hajtható végre, amikor az utód még nem több néhány sejtnél, és még nem ültették be az anyaméhbe.***** A terhesség folyamán már túl nagy a kockázat, hogy a génmanipuláció során valami félresikerül. Az egyetlen megoldás tehát a mágia marad, és mivel apjához semmiképp sem fordulhat, ismét csak Nikiászra kell hagyatkoznia. Elhatározta hát, hogy harmadik kívánságát csak akkor használja fel, ha már világra jött a gyermeke.

Szomorkásan elmosolyodott a felismeréstől, hogy minden kívánságát Breckre „pazarolta”, vagy legalábbis őmiatta használta el, de egy pillanatra sem merült fel benne, hogy a fiú ne érdemelné meg mindezt, sőt, még jóval többet is.

Mintha csak a gondolataira válaszolt volna, Breck toppant elé a maga három láb magas valójában.

Dianté elejtette a kristálykönyvét.

– Breck! Mit csinálsz te itt? És hogy jutottál be? – Az ajtó felé nézett, de az csukva volt, és ha kinyílt volna, azt bizonyára meghallja.

– A szerelem szárnyakat adott – válaszolt a fiú. – Na jó, valójában a bátyád adott szárnyakat, és amúgy sem tudok repülni velük, de érted, mire gondolok… Felmásztam a szőlőindákon – bökött az erkély felé. – Le kéne vágatnod őket, ha nem akarod, hogy gyanús alakok háborgassanak olvasás közben… vagy éppenséggel kirúgott rabszolgák…

– Breck… – Dianté hirtelen azt sem tudta, mit mondjon.

– Miért, Dia? – lépett közelebb a fiú. – A bátyád ötlete volt, vagy a tiéd? Ha a tiéd, miért küldtél el? Ha a bátyádé, miért egyeztél bele, hogy elküldjön? Mit csináltam rosszul? Megbántottalak? Felidegesítettelek? Vagy egyszerűen csak rám untál? Már nem szeretsz?

Dianté megszédült, és biztos volt benne, hogy ezúttal nem az állapota miatt. Nem számított rá, hogy szerelme a tiltás ellenére belopózik hozzá – bár a notórius szabályszegő Brecket ismerve számíthatott volna rá –, és most, hogy a fiú szemébe nézett, képtelen volt válaszolni. Válasz helyett inkább egy kérdés szaladt ki a száján:

– Mitől vagy véres? Megsérültél?

– Á, nem az én vérem – legyintett Breck. – Le kellett ütnöm egy őrt a kertkapuban, hogy bejussak. Az a palotaőr, aki a hírt hozta, azzal fenyegetőzött, hogy rajtam tartják a szemüket, de elég gyatrán csinálják, mondhatom...

– Leütöttél egy őrt? – A hercegnő kétkedve mérte végig parányi szerelmét.

Breck morcosan csípőre tette a kezét.

– Nem néznéd ki belőlem? Kicsi a Breck, de erős!

Dianté minden idegessége ellenére elnevette magát, mire a fiú még morcosabb képet vágott.

– Ez nem vicces! A szerencsétlennek csúnya púp nőtt a fején, nekem pedig megfájdultak a bütykeim – mozgatta meg a jobb keze ujjait –, ráadásul jelenlegi méretemben kicsit sem volt könnyű olyan magasra ütni, de megtettem, érted, szivi. Úgyhogy most már ki vele, mi ez a hülyeség, hogy nem fogadsz vissza?

– Breck, én… amikor elmentél, úgy láttam rajtad, hogy boldog vagy, hogy visszatérhetsz a tiéid közé, és úgy gondoltam, hosszú távon csak mellettük lehetsz boldog – rögtönzött Dianté. Ugyanezzel érvelt bátyja előtt is: azt állította, csupán azért zárja ki az életéből Brecket, mert a szívén viseli a fiú érdekeit. Ez félig igaz is volt, mert valóban úgy érezte, Breck előbb-utóbb rájönne, hogy őrült kapcsolatuknak nincs jövője, de nemcsak a fiú érdekét tartotta szem előtt, hanem a sajátját és születendő gyermekéét is. – Könnyebb volt akkor lemondani rólad, amikor nem voltál itt mellettem, hogy elgyengíts – tette hozzá kelletlenül.

– Miből gondolod, hogy velük boldogabb lettem volna, mint veled? Hiszen már beszéltünk erről, és megmondtam, hogy téged választanálak!

– Igen, de akkor is feltételes módban beszéltél, ahogy most is. Te sem vagy biztos benne, hogy kihez húz inkább a szíved: hozzám vagy a népedhez!

– De még szeretsz, ugye? Ha a jelenlétem elgyengített volna, az azt jelenti, hogy szeretsz!

Dianté felsóhajtott.

– Igen, Breck, szeretlek, de minden erőmmel azon leszek, hogy kiűzzem ezt az érzést a szívemből. Mert helytelen. Nem illünk össze.

– Persze, most éppen nem, mert tündérként túl kicsi vagyok ahhoz, hogy kielégítselek, de lefogadom, hogy így is tökösebb vagyok az átlag atlantiszinál, és ha a bátyád visszaváltoztat…

– Nem, Breck! – vágott a szavába Dianté. – Nem érted, hogy nem a dolog fizikai vonatkozásairól beszélek, hanem... másfajtáról?

A fiú a szemét forgatta.

– Nem vagyok ostoba, Dia! Tudom, hogy te hercegnő vagy, én pedig rabszolga! Tudom, hogy ember vagy, én pedig emberi alakban is csak tündér! Tudom, hogy az egész világ ellenünk van, de ha szeretjük egymást, akkor legyőzzük az akadályokat! Én hiszek benne!

Dianté most olyat tett, amit még soha: Breck szemébe hazudott. De csakis az ő érdekében.

– Én nem hiszek benne. Eleinte ostobán reménykedtem, bár hinni akkor sem igazán hittem… és most már annyira sem. Nem menne nekünk, Breck, és hosszú távon mindketten csak szenvednénk. Jobb ennek mielőbb véget vetni, amíg még nem lesz túl fájdalmas.

– Miért, most talán nem fájdalmas? – kérdezte gúnyosan a tündér, majd egy utolsó kísérletet tett szerelme meggyőzésére. – Én hiszek bennünk, Dia, ha te nem is!

– Akkor egy bolond álmodozó vagy – válaszolt a lány –, de nekünk nincs jogunk efféle álmokra. Már így is túl sokáig áltattuk magunkat. Ideje leszállni a földre.

A tündér szárnyai olyan feketére váltottak, mint odakint az éjszaka, és látszott rajta, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elsírja magát. Dianté maga is a könnyeivel küszködött. Legszívesebben visszavonta volna mindazt, amit az imént mondott, és elárulta volna Brecknek az ő boldog-fájdalmas kis titkát, de nem tehette.

– Megcsókolsz... még utoljára? – nyelt egyet a fiú. Nem sírta el magát, és Dianté hálás volt ezért.

– Igen. – Letérdelt a szőnyegre, és ajkát gyöngéden a kicsiny tündérajkakhoz nyomta. De csak egy pillanatra. Olyan rövid ideig, hogy ne érezhesse át, mennyire más egy apró tündérrel csókolózni: hogy mennyire megváltozott minden. – Poszeidón óvjon, Breck.

– Tündéranya áldjon, Dianté – felelt a fiú, és mielőtt a hercegnő megkérdezhette volna, merre szándékozik távozni, visszarohant az erkélyre, és a mélybe ugrott.

ooooOOOoooo

* Az atlantisziak „ultrahang-berendezése” jóval fejlettebb volt a miénknél, ezért például arra sem volt szükség, hogy undorító, átlátszó trutyival kenjék be a páciens vizsgálandó testrészét.

** Az atlantiszi hosszmértékegységek eltérnek a mienktől, de talán az angol mérföld-yard-hüvelyk egységekre hasonlítanak leginkább, ezért maradjunk annyiban, hogy míg mai felfogás szerint egy hüvelyk = 2,54 cm, egy atlantiszi hüvelyk = 2,55 cm. Ez persze nem jelenti azt, hogy az atlantisziaknak hosszabb volt a hüvelykujjuk, mint modern korunk emberének.

*** A spártait természetesen ne szó szerint értsétek. Ekkoriban ugyanis még nem léteztek görög poliszok, sőt, a görögök ősei sem vázafestéssel és eposzírással foglalkoztak, legfeljebb a barlangok falára rajzolgattak. Ellenben az olimposzi játékok elődjének tekinthető a megvadult mamut elől való elfutás. Némelyek ezt akár maratoni távon is képesek – és kénytelenek – voltak űzni.

**** Hiszitek vagy sem, a tündérek 15.000 évvel ezelőtt még nem ismerték az alkoholt! A szeszfőzés azon kevés dolgok egyike, amit ők tanultak el tőlünk, emberektől. Pontosabban szólva az atlantisziaktól, akik már akkor nagyon értették a módját, hogy hogyan lehet piszkosul lerészegedni.

***** A hajdani atlantiszi technológia szerint legalábbis.

TOVÁBB A TIZENNEGYEDIK FEJEZETRE