Tizenkettedik fejezet

A harmadik kívánság

– Üdv, tündérke. Készülj a halálra!

A betolakodó kezében tartott csillogó tárgy vörös fénycsóvát lövellt, Dohnal pedig olyasmit tett, amit még soha: rábízta magát a Kőre, hogy segítsen a betolakodók ártalmatlanná tételében. Ösztönösen hátralépett, háttal nekisimult a hűvös kristályfelszínnek, két tenyerét pedig rátapasztotta, és hagyta, hogy a Kő vezesse.

Minden egy pillanat alatt játszódott le, mégis olyan volt, mintha a fél élete lepergett volna a szemei előtt, miközben a barlang mennyezete jókora kőszilánkokat zúdított a támadók nyakába. Dohnal csodálkozott, hogy ekkora rombolás közepette neki és a Kőnek nem esett bántódása, de amikor tetőtől-talpig remegve tett egy lépést előre – egyik kezét továbbra is a kristályon nyugtatva – megértette, miért: a Kő és őkörülötte halovány energiamező vibrált, amelyet ők ketten együtt hoztak létre. Jól emlékezett az előző Kő-őr tanítására, miszerint a kristály magában rendkívül sérülékeny, ezért is kell őrizni, de az őrrel együttműködve hatalmas erőt képes kifejteni.

Ezek szerint mi most együttműködtünk? – meredt tágra nyílt szemmel a kőomladékra, mely körül kis felhőkben felvert por kavargott, majd élete megkeserítőjére nézett. A Kő hirtelen kevésbé tűnt ellenszenvesnek. Együttműködtünk. Legyőztük az ellenséget!

A romok alól halk nyögés hallatszott.

De miféle ellenség ez egyáltalán? Miféle emberek ezek? Egy cseppet sem hasonlítanak azokra, akik a mamutokat kergetik! Mit akarhatnak itt, és honnan tudják, hogy tündér vagyok?

A kristály tompa fénye kissé felizzott, mintha csak arra biztatná őrét, hogy keressen válaszokat a ki nem mondott kérdéseire. Hát persze, hisz érti a gondolataimat, mert még fennáll közöttünk a testi kapcsolat, ismerte fel a fiú. Elhúzta kezét a kristálytól, és lehajolt, hogy megkeresse a válaszokat – a romok alatt.

Varázslattal lelebegtette a kövek nagy részét a két támadó testéről, és az egyikről azonnal megállapította, hogy halott, a másik azonban még lélegzett, bár csúnya zúzódásai voltak. A túlélőt kiszabadította a törmelék fogságából, hogy alaposan megvizsgálhassa.

Dohnal sosem jeleskedett ugyan a gyógyító-mágiában, de bízott benne, hogy képes lesz helyrepofozni a férfit. Lehajolt hozzá, kezét a sérült mellkasára helyezte, és hagyta, hogy áramoljon belőle a gyógyító erő. A férfi sebei a szeme láttára hegedtek be és tűntek el, ő pedig fokozatosan magához tért.

– Mi történt? – pislogott a férfi, ahogy felült.

– Még te kérded, hogy mi történt? – förmedt rá Dohnal. – Berontottatok ide a barátoddal, és meg akartatok ölni, csak azt nem értem, hogy miért!

Az ember csodálkozva mérte végig.

– Te tündér vagy – állapította meg.

– Nahát, nem mondod!

– De – bólintott a férfi, majd a mennyezetre emelte a tekintetét. – De mit keresel te itt? Ez a hely nem úgy fest, mint a kristálybányáink.

– A kristálybányáitok? Miről beszélsz te? – csattant fel a fiú, és hogy jobban lássa „vendégét”, fényt csiholt az ujjaiból. A férfi reakciója ismét csak meglepte.

– Te tudsz varázsolni! – képedt el a betolakodó.

– Hát persze, hogy tudok, miért ne tud…? – Dohnal fejében hirtelen összeállt a kép. – Te tudsz róla, hogy a többi tündér elvesztette az erejét! Akkor pedig azt is tudnod kell, hogy hogyan! Beszélj!

A férfi összevonta szemöldökét.

– Egy nyavalyás tündér nem kényszeríthet engem semmire!

– De igen, ha a nyavalyás tündér tud varázsolni, te meg nem! – vágta rá Dohnal, és mágiáját arra összpontosította, hogy szóra bírja hívatlan vendégét. – Hallgatlak. Ki vagy te, mit akarsz itt, és honnan tudsz testvéreim varázsvesztéséről?

A férfi tekintete egy pillanatra elhomályosult, majd kitisztult, ahogy hatott a hipnózis- varázslat.

– A nevem Makariosz. Atlantiszi vagyok. A néped hetekkel ezelőtt érkezett a szigetünkre, hogy megszerezzék a kristályainkat, ezért a királyunk elvette a varázserejüket, és rabszolgává tette őket.

– Rabszolgává? Az meg mit jelent?

– Szolgák, akik nekünk engedelmeskednek. Fizetést nem kapnak, csak dolgoznak, és örülhetnek, hogy élnek – válaszolt sztoikusan az atlantiszi.

Dohnalnak ökölbe szorult a keze. Hát ezért vesztette el népe az erejét! Már az is csoda, hogy ő továbbra is képes varázsolni. Talán ezt is csak a Kő közelségének köszönheti…

– Hogy lehet a királyod akkora erő birtokában, hogy elvegye kétszáz tündér erejét?

A férfi megvonta a vállát.

– Erős és kész. No meg ott van a fia, aki szintén nagy varázserővel rendelkezik. Úgy hírlik, nagyobbal is, mint az apja. Ketten együtt hajtották végre a varázslatot, én úgy tudom…

A tündér elhűlt. Sosem hallott még akkora erőről – a Kő erején kívül –, amely meghaladná kétszáz tündér együttes erejét!

Erőt vett magán, és döbbenetét palástolva kereste tovább a válaszokat az egyre szaporodó kérdésekre.

– Az előbb elcsodálkoztál, hogy tudok varázsolni. Sőt, elcsodálkoztál, hogy nem odahaza vagy. Azt akarom tudni, miért hitted, hogy odahaza vagy, ha egyszer idejöttél, és nyilván tudtad, hova tartasz!

– Öööö… – Az atlantiszi meglehetősen bárgyú képpel vakarta meg a fejét. – Hát… ezzel most megfogtál.

– Igen, megfogtalak. Megfogtalak. – Dohnal szája sötét mosolyra húzódott. A testvérei rabszolgák azon a távoli szigeten. Talán ő cserébe megtarthatná ezt a fickót szolgának és társalkodónak. Még ha ellenség is, legalább van szája, hogy beszéljen, nem úgy, mint a Kőnek. – Én tudom, mit értek az alatt, hogy megfogtalak, de te mit értesz alatta? Nem tudod, miért jöttél ide?

Makariosz megrázta a fejét.

– Nem emlékszem. Egyáltalán, hol vagyunk most?

– A jéghideg pokolban.

– Hát, tényleg elég hideg van – rezzent össze a férfi. – Talán valahol északon vagyunk? Lassan nyár lesz, és azért még északon sem lehet ennyire hideg nyáron… nem?

– Ez itt a jégkorszak, ha nem tudnád! Nyáron is ugyanúgy befagy a feneked, mint télen! De ha arra játszol, hogy efféle megjegyzésekkel eltereld a figyelmemet, hát nem fog sikerülni! Hogyhogy nem emlékszel, miért jöttél ide?

Makariosz vállat vont.

– Talán megsérültem, amikor rám omlott a barlang? Egy ütés a fejre kitörölhet bizonyos emlékeket.

A tündér kételkedett benne, hogy ez lenne a valódi magyarázat, hiszen az imént meggyógyította a férfit – a fejsérülését is beleértve.

– Te egyelőre itt maradsz… mint a vendégem – közölte vele. – Mint olyan vendég, aki dolgozik, és örülhet, hogy él. Első ténykedésként el fogod temetni a társadat.

Makariosz csak most fordította balra a fejét, ahol a másik támadó feküdt félig a kőtörmelék alá temetve.

– Kapaneusz… – mormolta, majd dühtől szikrázó szemmel nézett a tündérre. – Megölted őt!

– Jogos önvédelem volt – válaszolt Dohnal. Egy cseppet sem volt ugyan ínyére a gyilkolás, de valóban önvédelem volt: ön- és Kővédelem. Mert hiába vesztette el népe az erejét, amíg a Kő létezik, talán egy nap visszakaphatják régi hatalmukat. A remény hal meg utoljára.

– Mégis, hogy temessem el, ha egyszer itt minden fagyott? – állt fel az atlantiszi, és igyekezett fenyegetően a tündér fölé tornyosulni. Csakhogy Dohnal nem ijedt meg. Szövetségese volt a mágia, és szövetségese volt a Kő is. Egy ványadt ember nem győzheti le!

– Majd én felolvasztom neked a földet varázslattal, aztán kapsz egy jó kis ásót…

– Ti ismeritek az ásót?

– Miért, azt hiszed, egy szinten vagyunk azokkal a vadakkal, akik mamutot beleznek a hóvihar közepén?

– Hát, nekem elég primitívnek tűntetek Atlantiszon…

– Kösz szépen – fintorgott a fiú. – Nekem meg te tűnsz primitívnek… csodálom, hogy idetaláltál egyáltalán.

– Biztos a műszerek hoztak ide… akárhol legyen is az az itt – válaszolt Makariosz.

– Műszerek? Miről beszélsz te?

– Nem tudod, mik azok a műszerek? – mosolyodott el gúnyosan a férfi. – Gondolom, azt sem tudod, mi az a repülőgép…

– Nem – rázta meg a fejét Dohnal –, de majd te elmeséled. Mindent elmesélsz nekem Atlantiszról – hangsúlyozta. – Bőven lesz rá időd, öregem… akár egy örökkévalóság is. Ja, és van egy fontos alapszabály: ehhez a Kőhöz nem érhetsz hozzá. Még csak a közelébe sem jöhetsz, és távolról se jusson eszedbe ártani neki! Nincs dobálózás, nincs lövöldözés, megértetted?

A hipnotizált Makariosz üdvözült vigyorral bólogatott.

oOo

Atlantisz szigete, két hónappal később

Dianté fáradtan hanyatlott a pamlagra. Már napok óta egyfolytában kimerültnek érezte magát, de megpróbálta az egészet a Nikiász közelgő esküvője körüli teendőkre fogni.

Régi atlantiszi szokás szerint a vőlegény néhány rokonával az esküvő előtt három nappal gyalogosan látogat el a lányos házhoz, hogy „kikérje” a menyasszonyt. Erre a ceremóniára a mai napon került sor, és a hercegnőnek különösen megterhelő volt a nyár első igazi hőhulláma közepette végiggyalogolni a fél városon. Még a Breck által cipelt és szakadatlanul mozgatott pálmalegyező sem segített a könyörtelen meleg ellen. Diantét dél felé már az ájulás környékezte, és ha nem értek volna épp akkor Megaráék házába, ahol végre árnyékba húzódhatott egy pohár jéghideg víz társaságában, valószínűleg tényleg elájult volna.

A kora este enyhet adó szellővel érkezett meg, és a hercegnő most elcsigázottan, de elégedetten nyúlt el lakosztálya puha díszpárnáin.

– Sápadtnak látszol – jegyezte meg Brecknek, aki jeges teát szolgált fel neki –, pedig én vagyok az, aki rosszul lett. – Amikor a fiú nem válaszolt, csak szótlanul igazgatta a tálcát, Dianté felült, és elkapta a karját. – Mi történt?

Breck arcáról egyszerre leesett az eddig viselt merev álarc, és vonásai fájdalmas grimaszba torzultak.

– Az apám haldoklik.

– Hogyan?

A fiú felsóhajtott, és lehuppant a szőnyegre a pamlag lábánál.

– Amikor odaértünk a menyasszony házához, téged azonnal a gondjaiba vett az anyja, én pedig egy időre kívül rekedtem. A palotaőrök se nagyon figyeltek oda rám, és ezt használta ki Shanna…

– Shanna?

– Egy lány – rándította meg a vállát Breck. – Egy tündérlány, aki jól ismeri a családomat. Azt mondta, hosszú ideig követett minket, miután megpillantott engem a díszes menet végén… mert el akarta mondani, hogy mi a helyzet.

– De hát… hogyhogy az édesapád…?

– Az utolsók között került ki a bányából. Csaknem három hónapot húzott le ott, és már nem éppen fiatal. Tudod… kései gyermekként születtem, és apám csaknem kilencezer éves. Még nem kimondottan vén, de már inkább öreg, mint fiatal. Tönkretette az egészségét a bánya. Talán napjai lehetnek hátra, de lehet, hogy csak órái. Vagy már nem is él.

Dianté megszorította a fiú kezét, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Sosem volt különösebben érzelgős, most mégis elérzékenyült.

– Miért nem szóltál akkor, ott?

– Már hogy szóltam volna? – legyintett Breck. – Titeket lefoglalt a sok protkóláris marhaság.

– Protokolláris – kacagta el magát a lány, de hirtelen észbe kapott, hogy jelen körülmények között mindent illik, csak nevetni nem. – Sajnálom, szerelmem. Bárcsak segíthetnék valahogy…

– Segíthetsz. Engedj el. Csak néhány napra, amíg… szóval amíg még él, hadd legyek mellette!

Dianté egy hosszú percig habozott, majd rabszolgája könyörgő tekintete láttán bólintott.

– Rendben… de csak ha megígéred, hogy nem szöksz el, és visszajössz hozzám!

Most Breck kacagott fel, keserűen, érdesen.

– Hogy is szökhetnék el? Erről a szigetről sehogy sem jutnék ki, ha pedig így is, úgy is rabszolga maradok, hol máshol lehetnék, mint melletted?

– Hát – Dianté szórakozottan végigfuttatta ujjait a fiú hullámos, vörös tincsein. – Biztos szívesebben lennél a testvéreiddel, mint velem… nem igaz?

– Néha. De ha belegondolok abba, hogy ha velük lennék, téged veszítenélek el, már nem olyan egyértelmű a dolog. Kellesz nekem, szivi.

A hercegnő tisztában volt vele, hogy Breck csak ugratja, hisz tudja, hogy úrnője ugrik a „szivi” kitételre. De ez a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy rendre utasítsa szolgáját – egyrészt azért nem, mert a fiú épp eléggé szenved anélkül is, hogy leszidnák, másrészt azért nem, mert Dianté szíve csordultig telt valami megmagyarázhatatlan, boldog érzéssel arra a gondolatra, hogy Breck talán őt választaná, és nem a saját népét. Ismét közel állt ahhoz, hogy elsírja magát, de ennek most semmi köze sem volt a fiú apjának közelgő halálához.

– Elengedlek. De gyere vissza!

– Úgy lesz, édesem… különben kimaradna az életemből a testedzés egy igen kellemes formája – mozgatta meg csintalanul a szemöldökét a fiú. – De lenne még egy kérésem. Nem tudom, tudod-e teljesíteni, mert a bátyád is kell hozzá. Nem szeretnék ember formában visszatérni az enyéim közé. Hadd lásson apám életében utoljára olyannak, amilyen mindig is voltam! Tündérként, szárnyakkal. Megkérnéd erre a bátyádat?

Dianté bólintott.

– Még úgyis jön nekem kettővel.

oOo

Nikiász a kanapén feküdt, és már a második üveg bornál tartott. Pillanatról pillanatra jobban elázott, de a hőn áhított agyi tompultság továbbra is váratott magára. Pedig semminek sem örült volna jobban, mintha végre sikerül úgy kiütnie magát, hogy órákig, vagy akár egy teljes napig föl sem ébred.

Úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene: az a riherongy Megara szándékosan esett teherbe tőle, csak hogy elvegye a szabadságát és tönkretegye az életét, az a másik riherongy, a húga pedig azóta áskálódik ellene, amióta csak azok a nyavalyás tündérek betették a lábukat a szigetre.

Húga árulása még jobban megrázta, mint Megara nem kívánt terhessége. Merthogy az a fúria előre eltervezte, hogy becsapja őt, az bizonyos!

– Mert én olllyan hülye vagyok, hogy engem ssssimán át lehet verni, mi? – dünnyögte, ahogy az üveget lóbálta. Szemhéjai lassan lecsukódtak, az üveg pedig a mellkasára borult. Legalább a fele kifolyt, de ő észre sem vette.

– Nik, segítened kell! – nyitott be hozzá a húga.

– Inkább én szorulok segítségre – válaszolt a fiú morcosan. – Legszívesebben elmenekülnék innen, hugi. Nem vagyok én férjnek való, apának pedig még annyira sem!

– Látod, ezzel nem vitatkozom – ingatta a fejét Dianté. – De legalább varázslónak jó vagy. Sőt, kiváló.

– Nono, húgocskám, mire föl ez a nagy hízelgés? – Nikiász ugyan sosem volt a legfényesebb oreikhalosz, de egy ilyen alig leplezett megvesztegetési kísérletet még ő is felismert. Már csak az a kérdés, hogy miért akarja Dianté megvesztegetni. Mit kér az átlátszó bókokért cserébe?

A lány angyalian elmosolyodott.

– Ideje teljesítened a második kívánságomat.

Nikiász a jobb füle mögé tette a kezét.

– Jól hallok, hugi? Második? Ez már a harmadik!

Dianté udvariasan értetlen arcot vágott.

– A második. Eddig még csak egy volt.

– Dehogy is! Ott volt a második, amikor azt kérted, hogy… a mennydörgős Zeusznyilába!

– Nik, jól vagy?

Nem, a herceg határozottan nem volt jól. Rájött, hogy alaposan rászedték, hiszen Dianté is elfelejtette a tündérek Kövét, ahogy mindenki más, ezzel együtt pedig elfelejtette azt is, hogy a második kívánsága ezzel volt kapcsolatos. Ő pedig még csak el sem mondhatja neki az igazságot, mert a húga a második kívánságában megtiltotta neki, hogy megtegye. És bár Nikiász egy semmirekellő, léha alak volt, egy ígéret számára is ígéret. Nem szeghette meg.

Majd’ szétvetette a méreg a gondolatra, hogy húga már a második kívánság kifundálásakor tudta, hogy ezzel egy bónuszkívánságot szerez magának, de nem tehetett semmit.

Vett egy mély levegőt, és megpróbálta fékezni indulatait. Sosem ütött meg egy nőt, és nem most fogja elkezdeni.

– Ki vele, mit akarsz?

– Azt, hogy add vissza Breck tündér-alakját, és addig hagyd is meg tündér alakban, amíg én nem kérlek, hogy változtasd ismét emberré! Természetesen az emberré változtatás is a második kívánság része.

Nikiász füstölögve, de teljesítette a kérést, majd a szobája ablakából nézte végig, ahogy húga a palotakert kapujához kíséri a tündért, aki most valóban tündérnek nézett ki. Azt kívánta, bár sosem térne vissza a kis vörös…

– Bár sose térne vissza – mormolta, ahogy ismét tudatára ébredt. Valószínűleg csak néhány percig szundikált, de álmában ismét átélte a valóságban alig pár órája lejátszódott jelenetet. Az emlékek hatására megborzongott. A borospalackban még bőven maradt nedű, és a trónörökös ismét meghúzta. – Bár elintészhetném a kis férget… de nem ölöm mek. Olyan mélyre azér’ nem süllyedek… De bárcsak… bárcsak árthannék valahogy neki meg az összes kis dögnek, anélkű, hogy egyet is megölnék! Hukk!

Pillantása egy oreikhalosz-táblácskára tévedt. A palota ceremóniamestere hozta neki, hogy megírhassa a két nappal későbbi esküvői köszöntőjét.

– Hát nem a kössszöntőt írom meg! – ragadta magához a táblát a kristálytollal együtt. – Hogy is fogal… fogalmazott Dia? „Hiúsícsd meg a kő megsem… megsemmisítését. Ez aszt jelenti, hogy te se semmisítheted meg… és senkinek se beszéhecc rólla.” Vagy valami ilyesmi. De aztat nem tiltottad meg, hugicám, hogy írjak róla, he? Mégse vagy te ollyan nagyon okos, mint gondolod!

Kidugott nyelvvel és remegős kézzel írni kezdett. Tolla hegye gyakran siklott le a kristálytábláról, mert ülni is alig tudott egyenesen, nemhogy a betűket vezetni.

– Megszívjátok még, tündikéim – motyogta. – De meg ám!

oOo

Breck alig ismert rá az apjára. A két hónapja látott, életerős férfi most halványan és szinte mozdulatlanul feküdt a számára fenntartott egyszerű szalmaágyon, csak időnként köhintett egyet, ezzel jelezve, hogy még nem szállt el belőle az élet.

– Mennyi ideje lehet hátra? – suttogta a fiú az anyjának.

– Azt hiszem, nagyon kevés – mormolta az asszony. – De örülök, hogy még ideértél, és láthat téged, mielőtt elmegy. Nagyon kedves volt a hercegnőtől, hogy elengedett.

– Igen. Ő nagyon kedves – válaszolt szórakozottan Breck. – Bár minden atlantiszi olyan lenne, mint ő!

– De nem olyanok – sóhajtott az anyja. – Az a nő, akinél minket elhelyeztek, még egészen rendes… amikor látta, hogy apád beteg, nem is fogta munkára… de azt hiszem, a legtöbbjük nem ilyen.

– Én hiszek benne, hogy bőven akadnak köztük rendesek is. A baj csak az, hogy a király, akinek példát kellene mutatnia a népének… pont ő kegyetlen.

– Te ott voltál, amikor őfelségéék meghaltak, igaz? – kérdezte az anyja.

Breck bólintott.

– Láttam az egészet. Hallottam az utolsó üzenetüket. Azt mondták, soha ne adjuk fel, mert ők hisznek a népünk felemelkedésében. Hisznek a szabadságban.

– És te, fiam?

– Én már nem tudom, mit higgyek. – Breck felállt az apja mellől, és a parányi ablakhoz lépett. A ház alagsorában voltak, a gazdasszony egy szinttel feljebb alhatta az igazak álmát, és ide a hűvös éjjeli levegőből alig jutott le valami a kicsiny ablakon keresztül. Fojtogató volt a nappal bent rekedt meleg, de Breck biztos volt benne, hogy nemcsak az fojtogatja a torkát. – Annyi halált láttam már, anya! Galvin, aztán őfelségéék, majd Devin…

– Devint is megkínozták, mint…?

– …engem? – horkantott a fiú. – Nem. Nem adtunk rá esélyt. A hercegnő kitalálta, hogyan végezhetnénk vele fájdalommentesen, hogy megkíméljük a szenvedéstől.

– Igazán rendkívüli lány lehet ez a hercegnő…

– Az is. Próbál segíteni rajtunk, csakhogy ő ehhez kevés. Neki nincs varázsereje, mint az apjának és a fivérének.

– Tényleg… a fivére teljesen felgyógyult a merénylet óta? Úgy hallottam, vele láttak téged ma délelőtt.

– Igen, felgyógyult. Nagyon erősek ezek a varázserővel bíró atlantisziak. Nem hitték, hogy bármi is árthat neki, de az orvos szerint az ezüstnyíl mérgező volt a számára, talán épp a varázsereje miatt. Gondolom, csak az árthat a fajtájának.* Ezek után persze egyetlen tündért sem engednek majd kovácsműhelyek közelébe – tette hozzá egy halk, gúnyos kacaj kíséretében a fiú.

Talán Breck visszafogott nevetése volt az, ami felébresztette az apját, mindenesetre az öreg most kinyitotta a szemét és reszelős hangon megszólalt:

– Fiam, te vagy az?

Az ifjú tündér visszaült apja ágya szélére, és megfogta annak elerőtlenedett jobb kezét.

– Én vagyok, apám. Itt vagyok.

– És tündér vagy… ismét! – lehelte az öreg.

– Igen – bólintott Breck, és jobbnak látta, ha nem említi meg, hogy hamarosan ismét emberré válik, pláne hogy egy emberlány kedvéért. – Eljöttem hozzád.

– Niall, ne erőltesd meg magad! – könyörgött a felesége, de az idős tündér boldog mosollyal rázta meg a fejét.

– A fiam… ismét tündér… és itt van köztünk! Ó, micsoda öröm ez nekem! Fiam… ugye most már… mindig velünk maradsz? És elveszed Shannát?

Breck nyelt egyet.

– A házasság még várhat.

– Persze… persze, hogy várhat… ifjú vagy még. De ígérd meg nekem, hogy elveszed őt! Kicsi korotok óta… egymásnak szántunk titeket! Ígérd… ígérd meg!

– Megígérem – sóhajtott a fiú. Elvégre elvehetem azt a némbert ötezer év múlva is…

– Akkor már békében halok meg – felelt Niall.

Békében? – nyögött fel magában Breck. Hát mikor lesz itt béke?

oOo

Másnap annak ellenére is folytatódtak az esküvői előkészületek, hogy a vőlegény még felkelni sem volt hajlandó. Egész reggel azon nyöszörgött, hogy mennyire fáj a feje, így Dianté elhatározta, hogy a kezébe veszi a dolgokat, és rábírja lehetetlen fivérét, hogy keljen fel, és tegyen úgy, mint akinek legalább minimálisan szívügye a házasság.

Amikor bátyja szobájába lépett, valóságos csatateret talált odabent: szétszórt borosüvegek, borral átitatott szőnyegek és összevissza dobált kacatok: kristálytáblácskák és könyvek, mosásra szoruló ágyékkötők és néhány hologram a herceg korábbi barátnőiről.

Talán az átható alkoholbűz tette, de Diantén erőt vett a rosszullét. Mire kitámolygott fivére fürdőszobájából, már Megarát is a vőlegény mellett találta, miközben a szolgák azon szorgoskodtak, hogy megpróbálják emberi lakhatásra alkalmassá tenni a trónörökös szobáját. A koszos szőnyegeket tisztára cserélték, a kristálykönyveket és írótáblácskákat felstócolták a polcra – Dianté már azon is csodálkozott, hogy egyáltalán kristálykönyvek hevertek a padlón, tekintve, hogy bátyja méltóságán alulinak találta az olvasást –, Nikiász korábbi barátnőinek portréit pedig gondosan eldugták a menyasszony elől.

– Mi történt itt, öcsi? – vonta kérdőre fivérét.

– Ezt én is kérdezhetném tőled… és továbbra is én vagyok az idősebb – morogta Nikiász. – Veled mi történt? Olyan fehér vagy, mint a fal.

– Tekintve, hogy visszajött a reggelim – tette karba a kezét a lány. – Nyilván a szobádban uralkodó rémes bűz tette. Mi a fényes Zeusznyilának rúgtál be ennyire?

– Nem t’om… semmire sem emlékszem a múlt éjszakából – vonogatta a vállát a herceg. – Szóval te is itt vagy? – vette ekkor észre Megarát, majd minden további nélkül feltápászkodott és ingatag lábakon megindult a mosdó felé.

– Miféle üdvözlés ez? – szólt utána a húga. – Így kell az esküvőtök előtti nap köszöntened a menyasszonyodat?

– Nincs időm köszöngetni, hugyoznom kell – vetette oda Nikiász, és bevette magát a fürdőbe.

– Sajnálom – szorította meg leendő sógornője vállát Dianté. – Csak szörnyen másnapos, különben nem lenne ilyen összeférhetetlen.

– De igen… – rebegte a lány. – Tudom, hogy nem szeret engem! Esze ágában sincs elvenni, és ha nem lenne a baba, sosem venne el! Tudom én! Érzem!

– Jaj, szegénykém! – Dianté magához ölelte társnőjét, és úgy ringatta, mint valami kisgyereket. – Bárcsak segíthetnék valahogy, de már én se nagyon bírok Nikkel. Mostanában jó párszor összerúgtuk a port, és… Jaj, Poszeidónra, már megint…!

Dianté felpattant, és kezét a szájára szorítva átrohant a szomszédos lakosztályba, tekintve, hogy Nikiász mosdóját éppen maga Nikiász használta.

Jó pár perc telhetett el, mire képes volt felkászálódni saját vécéje** mellől, és ezúttal Megara volt az, aki őt támogatta, nem fordítva.

– Remélem, nem baj, hogy utánad szaladtam, amikor láttam, milyen rosszul vagy – mondta a lány, és az ágyhoz vezette Diantét. – Komolyan – tette hozzá somolyogva –, olyan vagy, mintha az egy hónappal ezelőtti önmagamat látnám! De már szerencsére elmúltak a reggeli rosszulléteim… és egyébként is, veled nem lehet ugyanaz a helyzet. Te nem vagy olyan rossz kislány, mint én!

Dianté tudatáig először el sem jutottak Megara szavai, de amikor végül eljutottak, valósággal sokkolták.

Nem. Az nem lehet. Én szedtem az Ofélia-féle golyócskákat…

És mégis, ha jobban belegondolt, bizony nagyon hosszú ideje késett már a vérzése, épp csak eddig oda sem figyelt rá. Sosem voltak szabályosak a ciklusai, de soha nem is foglalkozott velük, mondván, ráér akkor törődni a kérdéssel, ha egyszer majd gyereket akar. Addig pedig mit számít pár hét késés?

Csakhogy ez már nem csupán „pár hét” volt, hanem majdnem két hónap. Eddig, ha nagy néha eszébe is jutott a ciklusában tapasztalt rendszertelenség, a közelmúltban átélt izgalmakra fogta, amelyek biológiai tanulmányai szerint könnyen okozhattak mind jelentős kimaradást, mind a szokásosnál gyakoribb vérzést. Az elmúlt napok rosszulléteit és a megmagyarázhatatlan elérzékenyüléseit is ráfoghatta volna a Nikiász menyegzője körüli bonyodalmakra vagy a kettejük kapcsolatának folyamatos romlása okozta stresszre, de túl sok volt mindez ahhoz, hogy véletlen egybeesések sorozata legyen.

Úgy látszik, elég volt egy egyszerű, az átlag atlantiszinál is „szőkébb” lány szájából hallania néhány ártatlannak szánt mondatot, hogy magának is bevallja: a lehetetlen talán mégis lehetséges.

Igen, tudom, hogy csak az első három alkalom után kezdtem szedni a golyócskákat, de nem gondoltam volna, hogy baj lehet… hiszen Breck nem is ember! Jaj, Poszeidón, mi van, ha tényleg…?

– Dia, jól vagy? – kérdezte leendő sógornője kedvesen. – Hívjak orvost?

– Nem! – vágta rá Dianté. Még csak az kéne, hogy egy orvos állapítsa meg, hogy Atlantisz állítólag szűz hercegnője várandós! Az apja dühöngene, és addig nem nyugodna, amíg ki nem deríti, ki tette tönkre a lányát. Akkor pedig Brecknek vége. Ezúttal semmi sem mentheti meg a kínhaláltól.

– Semmi bajom, Meg, csak a sok szervezés és izgalom megviselt egy kicsit – folytatta nyugodtabb hangon a hercegnő. Egész bensője remegett, de a hangjára és az arcára muszáj volt nyugalmat erőltetnie. Nem árulhatta el magát, mert azzal a szerelmét is elárulta volna. És egyébként sem biztos, hogy terhes. Amíg az oreikhalosz műszer vörösre nem vált, nincs miért aggódnia. Ha pedig valóban itt a baj, akkor majd szembenéz vele. De addig türelem.

o

Az egész palota az igazak álmát aludta – talán csak a menyasszonyt és a vőlegényt tarthatta ébren a másnapi esküvőjük miatti idegesség –, s Dianté kihalt folyosókon lopakodott végig.

Évek óta nem járt a palotának ebben a szegletében, mégis könnyedén odatalált az orvosi szobához, mely most, az éjszaka közepén, tökéletes sötétségbe burkolózott. Az orvos maga egy közeli szobában aludt, hogy akár az éjszaka közepén is riasztható legyen, és műszereit bármikor magához vehesse, de míg ő aludt, senki sem felügyelte azokat. Dianté gyanította, hogy az orvosságokat, különösen a nagy dózisban veszélyes szereket a doktor elzárja a szekrényébe, de a műtőasztala, az ultrahang-berendezése*** és egyéb, oreikhalosz-vezérelte műszerei hozzáférhetőek voltak. Mert ugyan kinek is jutna eszébe, hogy hajnali kettőkor, az orvos tudta nélkül belopózzon ide, és használja őket?

Csak egy kétségbeesett hercegnőnek juthatott eszébe efféle gondolat.

Dianté gondosan becsukta maga mögött az orvosi szoba ajtaját, és felkapcsolta a világítást. Tízes évei során gyakran megfordult itt, mert már akkor is lenyűgözte a biológia, és apja engedélyével számos órát vett az orvostól. Tudta, hogy a király csak gyerekes hóbortnak találta lánya tudományos érdeklődését, de Dianté hálás volt érte, hogy annak idején alkalma nyílt betekinteni az orvoslás világába, és használni az itteni berendezések jelentős részét. Operálni természetesen sosem engedték, de az egyszerűbb készülékekkel kedvére „eljátszadozhatott”.

Tekintete gyorsan átfésülte a szobát, és hamarosan rá is lelt arra a parányi műszerre, amelyet keresett. Ehhez hasonló műszereket a patikákban is árusítottak otthoni használatra, de Atlantisz hercegnője csak nem mehetett be egy patikába azzal a kéréssel, hogy terhességi tesztek elvégzésére alkalmas mütyürkét szeretne! Mást pedig szintén nem kérhetett meg, hogy vásároljon neki egyet, hiszen azáltal is felfedte volna titkát.

Vett egy mély levegőt, és működésbe hozta a parányi szerkezetet, majd a hasára irányította a végére szerelt oreikhaloszt. Alig néhány másodpercbe telt, hogy a kristály vérvörös színben ragyogjon fel.

Dianté csaknem elejtette a műszert.

– Ó, Breck, mit tettünk! – suttogta maga elé.

Felrémlett előtte a fiú vigyorgó arca, ahogy hozzáteszi: „És hányszor!”

Dianté a helyzet véres komolysága ellenére is majdnem elnevette magát, egy pillanat múlva viszont már sírni szeretett volna. Sosem volt még ennyire összezavarodva, és egyre csak ott visszhangzott a fejében a kérdés: „Miért? Miért? Miért?”

Már éppen szabad folyást engedett volna könnyeinek, amikor kinyílt az ajtó. Az orvosi szoba fényárjában nem láthatta, ki állt odakint, a sötétbe vesző folyosón.

Végül csak elejtette a kristályműszert, amely hangos koppanással ért földet.

oooooOOOooooo

* Ez kiváló példája annak, hogy hogyan kapnak lábra a rémhírek, és hogyan alakulnak ki bizonyos tévhitek. Breck két forrásból kétféle információt hallott, melyeket ösztönösen összekapcsolt, s ennek köszönhető, hogy a tündérek évezredekig úgy tudták, hogy a varázsló-atlantisziakat az öregségen és a komoly betegségeken kívül csak ezüstnyilak pusztíthatják el. Magukban a varázsló-atlantisziakban föl sem merült ez a képtelenség, egészen addig, amíg 15.000 évvel jelen történetünk eseményei után egy Aengus nevű tündér át nem adja ezt a téves információt egy Azaész nevű atlantiszi hercegnek. De ez már egy másik történet…

** Természetesen Atlantiszon nem vécének hívták a folyó- és egyéb ügyek elvégzésére használt fürdőszobai alkalmatosságot, de ugyanúgy vízzel öblítették le, mint a mai modern „water closet”-okat.

*** Az atlantisziak az ultrahangot sem pontosan ultrahangnak nevezték, de volt egy műszerük, amely hasonló elven működött, ezért maradjunk csak meg a pórias hangzású „ultrahang” elnevezés mellett!

TOVÁBB A TIZENHARMADIK FEJEZETRE