Második Atlantisz

You are here:
Tizenegyedik fejezet - A második kívánság
Írta: Administrator   
2012. május 21. hétfő, 17:38

 

Tizenegyedik fejezet

 

A második kívánság

 

 

 

 

A merénylet másnapján Devin testét valóban az óceánba dobták, s bár Breck megjósolta, hogy így fog történni, mégis elsápadt, amikor Ofélia közölte úrnőjével a hírt. Dianté legszívesebben megölelte volna a fiút, de dajkája előtt nem tehette – már így is épp eléggé felbosszantotta Oféliát Breckhez fűződő „szentségtelen” kapcsolata –, ráadásul úgy vette észre, hogy a fiú nem is venné jó néven a vigasztalást.

Már az is szíven ütötte a lányt, amikor Breck a múlt éjjel kibújt a karjaiból, világossá téve számára, hogy ezúttal semmiféle gyöngédséget nem tűr el a részéről, s most úgy érezte, nincs szüksége újabb elutasításra.

Dianté az éjjel hosszú idő óta először hajtotta kielégületlenül álomra a fejét, és órákon keresztül csak forgolódott, próbálva megoldást, kiutat találni, de mindhiába. Egyre nyilvánvalóbb lett a közte és szolgája között tátongó szakadék, mely fölé szenvedélyből fontak egy gyöngécske hidat, de a kulturális különbségek, az erőszak és a gyűlölet egyre inkább megtépázta közös hídjukat. Attól tartott, hamarosan már nem lesz min átkelnie a „túlpartra”, és Breck elérhetetlen messzeségbe kerül. Mert hiába van mellette, alig egy karnyújtásnyira, ha a lelkük többé képtelen közeledni egymáshoz.

Az egyetlen jó hír az volt, hogy Nikiász állapota gyorsan javult, és már fel is ülhetett az ágyában, hogy kéretlen látogatóját, az aggodalmas Megarát fogadja. Megara szülei a jelek szerint úgy vélték, többé nem veszélyes lányukat a herceghez engedniük, mivel Nikiász ennél jobban már úgysem ronthatja meg.

Miután Megara hazament, Damianosz vette be magát fia lakosztályába, és Dianténak csak apjuk távoztával sikerült bejutnia fivéréhez.

– Jól nézel ki, bátyus – mondta egy bátorító mosollyal, ahogy helyet foglalt a beteg ágya szélén.

– Jól kinézek, mi? – horkantott a herceg. – Nem elég, hogy kis híján kicsinált egy szárnyas törpe, de órákon keresztül kénytelen voltam elviselni Megara jajongását! Komolyan nem tudom, mi lesz velem, ha el kell vennem ezt a nőt…

– Hát, lettél volna megfontoltabb vele kapcsolatban…

Nikiász szúrós pillantással jutalmazta húga megjegyzését.

– Nehogy már te tarts nekem előadást a megfontoltságról! Egyébként mi újság veled és a vöröskével?

– Semmi – fordította el a tekintetét Dianté. – Azt hiszem, igazad volt. Hiba volt ez az egész.

– Csakhogy belátod! Remélem, ezek után kirúgod, még akkor is, ha neki is új helyet kell majd keresnem!

– Eszemben sincs kirúgni! Szeretem őt, Nik! Nem mindenben értünk egyet, és tudom, hogy nem egymásnak teremtettek minket, de attól még szeretem – felelt a lány. Tudta, hogy talán még a testvére előtt sem lenne szabad ennyire kitárulkoznia, de nem volt más, akinek kiönthette volna a szívét. Fogantatásuktól kezdve Nikiász állt hozzá a legközelebb, és ha ő nem érti meg, akkor ugyan ki? Fivére szemébe nézett, és egész halkan hozzátette: – Nem tudom, mi lenne velem nélküle.

– Én meg azt hittem, az a nagy álmod, hogy a tündérek szabadok legyenek – válaszolt gúnyosan a herceg. – Márpedig ha valaha is felszabadulnának, akkor elveszítenéd őt. De nyugalom, nem fenyeget az a veszély, hogy felszabaduljanak. Apánk épp most hozta a hírt, hogy Prakszisz elkészült azzal a műszerrel, amely majd elvezet minket a tündérek híres kövéhez. Ma és holnap még teszteli a műszert, de holnapután, húgocskám, odamegy az első felderítőosztag, és ha megtalálják, elég egy üzenetet küldeniük haza, és máris több tucat fegyveresünk repül utánuk, hogy megsemmisítsék a követ.

Dianté összevonta a szemöldökét. Nem tetszett neki, ahogy a bátyja beszél.

– Ezt úgy mondtad, mintha más vágyad sem lenne, mint hogy a tündérek örökre rabszolgák maradjanak!

– Nekem nem az számít, hogy örökre rabszolgák maradjanak, Dia, hanem az, hogy soha ne kapják vissza az erejüket! – válaszolt ridegen Nikiász. – Láthatod, még varázserő nélkül is mire képesek, de ha visszanyernék az erejüket… el sem tudom képzelni, mi történne!

– Talán csak annyi, hogy elhagynák a szigetet.

– Hát persze, és előtte nem próbálnának meg bosszút állni rajtunk azért, mert rabszolgasorba taszítottuk őket, igaz?

– Hogy te milyen cinikus tudsz lenni! – csattant fel Dianté. – Mintha ők tehetnének arról, hogy rabszolgák lettek! És ne gyere nekem azzal, hogy ők keresték a bajt! Igen, ostobaság volt a részükről, hogy meg akarták szerezni az oreikhaloszainkat, de akkor sem ezt érdemelték! Nem azt, hogy örökre elveszítsék a szabadságukat, hogy kisgyerekek bányákban haljanak meg, és…

– Na várjunk csak! – vágott közbe a fiú. – Gyerekeket nem hagytam a bányában! Az első ötven, akiknek helyet kerestem, csupa gyerek volt, meg persze néhányuknak az anyja…

– Ez igaz, Nik, csakhogy volt köztük egy kisfiú, aki a bányában betegedett meg, és mire áthelyezted, már menthetetlen volt. Talán a kristályaink megmenthették volna… de azoktól eltiltottuk őket. Csak bányászhatják a kristályokat, de használniuk tilos őket… – Csüggedten megrázta a fejét. – Egészen kicsi gyerek volt, emberi viszonylatban öt-hatéves. És aki rád támadt, ő sem volt még felnőtt. Kamasz volt csupán, tele kamaszos indulattal. Nem téged akart megölni, hanem Atlantiszt akarta megbüntetni. A bátyjáért, aki a bányában halt meg, és azért a kisfiúért.

Nikiász karba tette a kezét pihe-puha paplanja fölött.

– Szóval most szánakoznom kellene a szegény gyilkoson? Nem szánom, Dianté. Örülök, hogy meghalt.

A hercegnő elborzadva meredt a bátyjára. Mintha egy egészen más embert látna, mint alig néhány hete. Hát erre képes a düh és gyűlölet? Hát már Nikiászt is megfertőzte apjuk kegyetlensége?

– Hiába nézel rám ilyen bánatos szemekkel, megmondtam, hogy a kisujjamat sem mozdítom az érdekükben. Szétosztom őket üzemekben apánk parancsára, de ez minden. Soha, de soha nem szabadítom fel őket és nem adom vissza az erejüket sem.

– Túlságosan megviselt a támadás. Nem vagy önmagad – állt fel az ágy széléről Dianté.

– Ó, dehogynem, nagyon is önmagam vagyok, és ha azt hiszed, hogy ideiglenes a döntésem, akkor tévedsz! Esküszöm Poszeidónra, hogy ez a gyilkos banda rabszolgaként rohad meg, de addig legalábbis az marad, amíg én élek!

A lánynak megremegett a szája, és csak nehezen tudta elfojtani könnyeit. De nem fog sírni. Még akkor sem, ha most veszítette el örökre a testvérét.

– Hát jó, nem kérek tőled ilyesmit, bátyus. De lesz más, amit kérni fogok. Mert még jössz nekem kettővel.

– Ha nem kéred, hogy szabadítsam fel a kis dögöket vagy adjam vissza az erejüket, felőlem azt kérhetsz, amit csak akarsz!

– Helyes – bólintott Dianté. – Azt akarom, hogy hiúsítsd meg a kő megsemmisítését.

– Hogyan?

– Te mondtad, hogy bármit kérhetek a felszabadításon és a varázserejük helyreállításán kívül. Hát ezt kérem. Mégpedig nem akárhogy. – Lehajolt, és mélyen fivére szemébe nézett. – Azt mondtad, két nap múlva indítják útjára a felderítőt. Te holnap, de legkésőbb holnapután már lábra állhatsz, az orvostól tudom. Lesz elég erőd egy kis varázslásra. Ki fogod törölni minden atlantiszi és minden tündérrabszolga emlékezetéből, hogy létezik a kő.

Nikiász olyan haloványra sápadt, hogy arca szinte egybeolvadt a párnahuzat fehérjével.

– Te megőrültél! Nincs ekkora hatalmam!

– Már hogyne lenne? Erőd nagyobb apánkénál, és ketten együtt játszva elvettétek az összes tündér varázserejét, márpedig az jóval nagyobb erőfeszítést igényelhetett, mint ez a varázslat… elvégre ott varázslat küzdött meg varázslattal, itt viszont csak arról van szó, hogy a mágia kitöröl valamit néhány elméből.

– Néhány? Atlantisznak csaknem tízezer lakosa van, Dianté! És ha még hozzájön a kétszáz tündér, az már biztosan megvan tízezer!

– Csakhogy nem minden atlantiszi tud a kőről. A tündérekkel együtt legfeljebb háromszázan tudhatnak róla.

– De én honnan tudhatnám, hogy ki az a száz atlantiszi, aki tudja?

– Nem kell tudnod. Terjeszd ki a mágiát mindenkire, egyetemesen. Így biztosan nem marad ki senki. A mágia pedig csak azokon dolgozik majd, akiknek az elméjében talál olyan emlékeket, amelyeket törölnie kell. Ne mondd, hogy nem vagy rá képes, mert igenis képes vagy rá! Még ha most többeket is kell elvarázsolnod, mint a múltkor, ez a varázslat sokkal egyszerűbb, mint az volt!

– De… de… miért akarod, hogy a tündérek is elfelejtsék a saját kövüket? – próbált kibúvót keresni Nikiász.

– Néha tényleg olyan együgyű tudsz lenni! – sóhajtott Dianté. – Ha ők emlékeznek rá, ismét kikotyoghatják egy atlantiszinak, és az egész kezdődik elölről! Nem, Nik, nem emlékezhet rá senki sem.

– Csakhogy én emlékezni fogok! Apától tudom, hogy a tudatmódosító mágia csak másokra hat, a gyakorlójára sosem! A saját fejemből nem tudom törölni az emlékeket!

– Az nem számít. Csak te fogsz rá emlékezni, és te semmit sem tehetsz ellene.

– Már miért ne tehetnék?

– Azért, mert így fogalmaztam meg a kívánságomat: „azt akarom, hogy hiúsítsd meg a kő megsemmisítését”. Ebbe az is beletartozik, hogy te sem semmisítheted meg, és soha, senkinek sem beszélhetsz róla.

Nikiász homlokráncolva, ajkbiggyesztve meredt húgára, mint egy dacos kisgyerek, aki pontosan érti, amit értenie kell, és tisztában van vele, hogy ez a kikötés is a kívánság része, s ezzel továbbra is meg van kötve a keze.

– És mi lesz, ha mégsem elegendő az erőm ehhez az egészhez?

– Elég lesz. Ügyes kisfiú vagy. És ha mégsem, lopózz be apánk gondolkodó szobájába, és használd a kristályt! Rád bízom, hogyan csinálod, csak csináld meg! – Ezzel lehajolt, és futó puszit lehelt bátyja szőke tincseire. – Most pedig légy jó kis herceg, és csicsikálj, hogy mielőbb meggyógyulj!

 

oOo

 

Breck épp Dianté nappalijának márványpadlóját fényesítette, amikor úrnője belépett. Szokásától eltérően oda sem köszönt a fiúnak, de még csak egy futó biccentéssel sem adta tudtára, hogy észrevette őt. Lehajtott fejjel, gondterhelt arccal vágott át a nappalin, és eltűnt a hálóba vezető ajtó függönye mögött.

Breck ledobta a tisztítószeres rongyot, és követte a lányt.

– Hagyj most – mormolta Dianté, amikor meghallotta rabszolgája lépteit.

– Ha baj van, nem hagylak – válaszolt Breck, és félrehúzva a függönyt, belépett. – Hadd segítsek!

– Nem tudsz – rázta meg a fejét a hercegnő, és amikor végre a fiúra nézett, az látta rajta, hogy könnyes az arca.

Breck odasietett az ágyhoz, melynek a szélén Dianté ült, és térdre esett mellette.

– Mi baj, kicsim?

– Elveszítettem a fivéremet.

– Hát mégis meghalt?

Furcsa hang tört fel Dianté torkán – mintha félig nevetés lenne, félig pedig valami egészen más. Talán a fuldoklók hallatnak ilyen hangokat.

– Bár inkább meghalt volna! De nem, ő él, és mégis elveszítettem. Mindenkit elveszítek, akit szeretek, Breck... téged ugye nem foglak?

– Ha nem akarod, engem sosem fogsz. De mégis, mi történt a bátyáddal? Miért lenne jobb, ha meghalt volna?

– Beszippantotta a gyűlölet, akárcsak apánkat.

– Nem értelek.

– Kegyetlen lett, Breck. Eleinte, amikor a szigetre jöttetek, szórakoztatónak talált titeket, és inkább én voltam az, akit bosszantott a jelenlétetek. Aztán, miután apánk arra kötelezte, hogy segítsen neki rabszolgává tenni titeket, láttam rajta, hogy megingott. Nem találta az utat, nem tudta, hogy kire, mire hallgasson: a félelemre, amit apánk iránt érez, vagy a szánalomra, amit irántatok. De most... most már úgy látom, döntött. Egy csepp szánalom sem maradt benne. Gyűlöl titeket. Más ember lett, és többé nem tudok megbízni benne. Már senkiben sem bízhatok. Talán csak benned. – Kutató pillantást vetett a tündérre. – Bízhatok benned, Breck? Egyszer te is becsaptál. Meg akartál szökni.

– Az akkor volt, amikor még volt remény a népem számára – sóhajtott a fiú, és állát Dianté térdére hajtotta. – Számunkra már nincs remény, így hát elszökni sem tudok, és ha tudnék is... nem biztos, hogy megtenném.

– Miért nem?

Breck csókolt lehelt a lány tógával fedett jobb térdére.

– Mert akkor sosem látnálak viszont.

– Ó, Breck... Inkább lennél örökre a szolgám, mint szabad tündér?

– Inkább lennék a te szolgád, mint bárki másé – javította ki a fiú. – Mert szabad tündér már úgysem leszek.

– Hová lett az a csibész, aki pár hete voltál? Az a fiú tele volt optimizmussal és hittel...

– Azóta sok minden történt, fenség. Sokan meghaltak az enyéim közül, és elvesztettünk mindent, amit azelőtt természetesnek vettünk: a szabadságot, a repülést, a mágiát. És igen, azt hiszem, a hitet is. Én legalábbis egyre kevésbé hiszek Tündéranyában.

– És mi van azzal, amit Midhir és Morrighan üzent a népnek a kivégzésük előtt? Hogy sose adjátok fel?

Breck elkacagta magát.

– Tudod, hogy azért jöttem be, hogy megvigasztaljalak, erre te próbálsz lelket önteni belém?

Végre Dianté szája is mosolyra húzódott.

– Muszáj. Nem szeretlek szomorúnak látni.

– Amíg veled lehetek, sosem leszek igazán szomorú.

– De igazán boldog sem.

– Nem – húzta el a száját a fiú. – Tökéletesen boldog már sosem lehetek, akár megtörténik a csoda, és szabadok leszünk, akár nem. Mert a szabadság azt jelentené, hogy el kell hagynom téged, vagy... ha nagyon soká jön el, akkor azt jelentené, hogy már rég nem élsz.

Dianté bólintott.

– Messze túl fogsz élni engem, és ezért akarom, hogy ne add fel! Mondhat az apám és a fivérem, amit csak akar, én igenis hiszek benne, hogy a tündérnép egy nap újra szabad lesz! Breck, ígérd meg nekem, hogy harcolni fogsz érte! És ha neked nem sikerül, hát tanítsd meg a gyermekeidet, hogyan harcoljanak tovább teutánad!

– A gyermekeimet? – horkantott a fiú. – Olyan nekem sosem lesz. Amíg te élsz, veled maradok, s ha te már nem leszel, talán visszatérek az enyéim közé, de akkor sem lesz a szívemben más asszony, csak te.

– Hát tudod, ahhoz, hogy gyermeked legyen, nem a szívedre van szükség – kuncogott Dianté. – Biztos nem esik nehezedre, hogy levedd a tündérlányokat a lábukról!

– De, történetesen eddig még egyet sem sikerült, pedig hidd el, próbálkozásban nem volt hiány! De nem is bánom, hogy nem sikerült. Jó, hogy te voltál az első.

– De ne én legyek az utolsó – hajolt le Dianté, és megpuszilta kedvese homlokát. – Nem akarom, hogy több ezer évig élj önmegtartóztatásban, amikor velem egy napig is alig bírod ki szex nélkül!

– Egy fél napig is alig bírom ki. A te hibád, elkényeztettél. De most hadd kényeztesselek én. – Ezzel felkászálódott a szőnyegről, és Dianté mellé ült az ágyra. – Szárítsd fel a könnyeidet! Nincs olyan báty, aki megérdemelné őket... senki sincs, aki megérdemelné őket.

– Még te sem?

– Én a legkevésbé – mormolta Breck, és azzal a feltett szándékkal csókolta meg a lányt, hogy legalább egy időre elfeledteti vele az ostoba fivérét, az elvetemült apját, és az egész világot, ami ellenük van. Pedig jól tudta, hogy amint kikeverednek a takarók alól, őt is ugyanúgy megrohanja majd a korábbi kétségbeesés, mint Diantét. Mindketten érezték, csak még nem merték bevallani – sem egymásnak, sem saját maguknak –, hogy kapcsolatuk egyetlen vékony kötélen lóg a szakadék felett. Ennyi maradt csupán a hídból, amit Dianté könyörülete épített.

Breck behunyta a szemét, és csak a szerelmére koncentrált. Ha elszakad a kötél, legalább nem akarja látni, ahogy a mélybe zuhan.

 

oOo

 

Két nappal később

 

 

A horizonton még épp kivehető volt a jármű, amely néhány perce szállt fel a palota udvaráról, fedélzetén két felfegyverzett felderítővel.

Dianté a teraszon állva figyelte, ahogy északkelet felé tartva lassan belevész a messzeségbe. A lenyugvó nap sugara még egy utolsót csillant a gép fémtestén, mielőtt az eltűnt szem elől.

A lány annak biztos tudatában figyelte a repülő távozását, hogy helyesen fogalmazta meg bátyja felé második kívánságát: Nikiász emlékezettörlő varázslata minden atlantiszira és minden tündérrabszolgára vonatkozik. De a Kő őrére nem.

A herceg hetekkel korábban beszámolt húgának a tündérek mágiáját elszívó varázslatról, melyet apjukkal együtt hajtott végre, és Dianté számára ebből nyilvánvaló volt, hogy a Kő őre nem veszíthette el az erejét, hiszen bátyja és apja a varázs-elvonó bűbájt kifejezetten a betolakodókra koncentrálta. Annak idején természetesen még nem tudhattak a Kőről és annak őréről, de Damianosznak a jelek szerint azóta sem jutott eszébe, hogy utólag kiterjessze varázslatát az őrre. Vagy ha eszébe is jutott, talán túl kockázatosnak vélte a dolgot, tekintve, hogy ekkora távolságból nem tudhatta, kivel-mivel áll szemben.

– Valami jó dolog történt? – csatlakozott Breck a teraszon álló úrnőjéhez.

– Miből gondolod?

– Mosolyogsz. Elégedetten mosolyogsz.

A hercegnő csibészes tekintetet vetett a rabszolgájára.

– Mintha ez olyan szokatlan lenne számodra... pedig a leggyakrabban te csalod az ajkamra az elégedett mosolyokat. Vagy inkább fogalmazzak úgy: a kielégült mosolyokat?

Breck elnevette magát.

– Örülök, hogy szolgálatodra lehetek, királyi fenség. De most nem lehet szó kielégülésről, mert már vagy fél napja nem szeretkeztünk. Szóval, mitől vagy úgy feldobva?

– Ez hadd maradjon kivételesen az én titkom – felelt a lány, szemét továbbra is a keleti horizonton nyugtatva.

Az enyhe túlzás, hogy fel van dobva, gondolta, inkább csak nagyjából elégedett a körülményekkel. Nagyjából, de nem maradéktalanul. Azt azonban tudta, hogy maradéktalanul elégedett csak akkor lehetne, ha a tündérek visszanyernék erejüket és szabadságukat, Breck pedig úgy döntene, hogy vele marad, és akkor az egész nép előtt felvállalhatnák szerelmüket. De ez az álom elérhetetlen messzeségben tündökölt, s Dianté tudta, hogy mindig ott is marad. Mégis volt oka egy halovány kis mosolyra.

Az a repülő az imént pusztítani indult – vagy legalábbis felderíteni, hogy mások követhessék és pusztítsanak –, de sem ez a repülő, sem másik nem fog pusztítani, sem tündért, sem kristályt. És ha minden jól alakul, tette hozzá magában Dianté, nemsokára nyer magának egy bónuszkívánságot. Nikiász meg fog pukkadni, ha rájön!

 

oOo

 

A mai Dánia légterében

 

 

Makariosz a műszerek fölé hajolt.

– Még mindig semmi? – kérdezte Kapaneusz, a másodpilótája.

– Egyelőre – válaszolt fásultan Makariosz. Már jó félórája elérték a nagy keleti kontinens északi részét, de nem tudhatták biztosan, hogy a tündérek szemében hányadik szélességi foktól* számít „észak”-nak az észak.

– Próbáljuk kicsit még északabbra – indítványozta a másodpilóta –, és ha ott sem sikerül, akkor próbálkozhatunk nyugatabbra vagy keletebbre…

– Úgyszólván akárhol – nyögött fel Makariosz. – Képtelen egy küldetés!

– Akár képtelen, akár nem, végre kell hajtanunk. Nem térhetünk úgy haza, hogy kudarcot vallottunk!

– Még szép, hogy nem – dörmögte Makariosz. Elég jól ismerte Damianosz királyt ahhoz, hogy tudja, őfelsége nem veszi jó néven, ha nem teljesítik a parancsát.

 

oOo

 

Atlantisz szigete

 

 

Nikiásznak ritkán volt annyira tele az ágyékkötője, mint most, amikor arra készült, hogy szeszélyes húga „utasítására” belopózzon apjuk gondolkodó szobájába, és olyasmit kövessen el, amely nemcsak azért veszélyes, mert lelepleződhet, de azért is, mert ezzel – ha közvetve is – az ellenségnek kedvez.

Áldotta az eszét – azt a keveset, ami megadatott neki –, hogy legalább azt időben leszögezte Dianté előtt, hogy soha nem lesz hajlandó felszabadítani a nyavalyás kis tündéreket. Még csak az kellett volna, hogy Dianté azt kívánja tőle, hogy tegye szabaddá a kis dögöket – vagy ne adj’ Poszeidón, adja vissza a varázserejüket!

Ez is épp elég volt: azzal a varázslattal, amire készült, nem adja ugyan vissza a tündérek erejét, de esélyt ad nekik arra, hogy egy nap ismét régi képességeik birtokába jussanak. Bár azt már elképzelni sem tudta, hogyan történhet ez meg, ha a rabszolgák is elfelejtik, hogy a kő létezik.

Nikiász megvonta a vállát. Az már nem az ő dolga. Neki csak az a dolga, hogy ígérete szerint végrehajtsa Dianté akaratát.

Ki fogod törölni minden atlantiszi és minden tündérrabszolga emlékezetéből, hogy létezik a kő.”

Hát jó, vett egy mély lélegzetet, és benyitott apja titkos szobájába.

A szoba padlójára ezüst csíkokat festett az egyetlen ablakon keresztül beszűrődő holdfény. A hatalmas oreikhalosz meg-megcsillant az ezüstös fényben, mintha csak incselkedni akarna a trónörökössel. Nikiász szinte hallani vélte, ahogy a kristály csúfolódik vele: „úgysem mersz apád engedélye nélkül használni!”

– De igenis merlek használni – mormolta maga elé, miután gondosan bezárta maga mögött az ajtót és behúzta a függönyt. – És meg is teszem, ha addig élek is!

De talán tényleg csak addig fogok élni, gondolta keserűen. Ha rajtakapják, talán még ő sem ússza meg a halálbüntetést.

Összerezzent. Valóban képes lenne rá az apjuk, hogy egyetlen fiát a hóhér elé küldje? Mert lassan bármit kinézett volna Damianoszból. És ilyenné kezdek én is válni, ismerte be. Azért mondta Dianté, hogy nem vagyok önmagam. De akkor is gyűlölöm a tündéreket! – Bosszúsan belebokszolt az ablakkeretbe. Nem értette, honnan jött ez a rengeteg indulat, csak azt tudta, hogy nem tehet ellene semmit. Hiába is próbálna szeretettel tekinteni a rabszolgákra, akárhányszor meglát egyet, az jut róla eszébe, hogy egyikük kis híján megölte őt, egy másik pedig nap mint nap hülyére keféli a húgát. Igen, a „hülyére keféli” a legpontosabb kifejezés, hiszen Dianté minden kétséget kizáróan kezd megbolondulni. Olyan dolgokat vár el tőle, amelyeket józan atlantiszi sosem várna el. Józan atlantiszi sosem segítene népe ellenségein, de a húga úgy látszik, bármit megtenne annak a vörös hajú kurafinak a kedvéért.

Nikiászt végtelenül frusztrálta saját tehetetlensége. Ő volt a legnagyobb varázsló, mégis megkötötte a kezét egy gyönge leány reménytelen szerelme. De legalább az a tudat vigasztalta, hogy húga nem lehet örökké együtt a vöröskével, és ezt előbb-utóbb ő is be fogja látni. Csak idő kérdése. A fiú úgy döntött, hogy türelmes lesz. Így vagy úgy, de meg fog szabadulni a kis mitugrásztól, mert nem nézi végig, hogy az teljesen tönkretegye a húgát, sem azt, hogy Dianté őrült-szerelmes ötletein keresztül romba döntse Atlantiszt.

Megrázta a fejét, és kényszerítette magát, hogy ismét a jelenre, és ne a lehetséges, boldog, Breck-mentes jövőre koncentráljon.

A kristályhoz lépett, és kezeit a hűvös felületre helyezte. Tudta, hogy nemrégiben indult útnak a felderítő repülőgép, amelyet apja két állig felfegyverzett emberével küldött a Kő keresésére. Szándékosan indultak napnyugtakor, abban a reményben, hogy a kő őre éjjel az igazak álmát alussza. Természetesen fennállt a lehetőség, hogy ma éjszaka meg sem találják a követ, hiszen pillanatnyilag csak annyit tudtak, hogy a keleti kontinens északi részén kell keresniük, és Prakszisz szerint legalább száz mérföldes közelségbe kell jutniuk a kőhöz, hogy az általa kifejlesztett műszer érzékelni tudja azt.

Nikiász tehát úgy vélte, bőven van még ideje varázsolni. A felderítő gép úgysem érhetett még célba, akkora mázlija ugyanis senkinek sem lehet, hogy vaktában elsőre berepüljön a kő százmérföldes körzetébe.

A herceg lehunyta a szemét, de még csukott szemhéjain keresztül is látta, ahogy az oreikhalosz az érintése nyomán zöld fénnyel életre kel.

Azt akarom, hogy minden atlantiszi és minden tündérrabszolga felejtse el, hogy a tündéreknek létezik egy varázsköve a messzi északon, gondolta, és igyekezett kívánságát a kristályba pumpálni, hogy onnan megerősítve érkezzen hozzá vissza.

Még tisztán emlékezett rá, mennyire megizzasztotta a tündérek erejének elpusztítása. Kikapcsolása, nem elpusztítása, emlékeztette magát. Mert amíg az a kő létezik, az erejük is létezik… és én épp ezt az átkozott követ próbálom megvédeni, holott legszívesebben én magam pusztítanám el! Jaj, de ostoba voltam, amikor megígértem Diának, hogy bármit megteszek, csak segítsen ki a Megara-ügyből! Mert hát fölöslegesen segített akkor… így sem szabadultam meg Megarától, és úgy néz ki, már nem is nagyon fogok! Nyavalyás najádok, hát hol itt az igazság?

Hamarosan az egész szoba zöld fénytől ragyogott, és Nikiász ismét áldotta kicsinyke eszét, hogy előre leeresztette a függönyt, különben még valaki észrevenné, hogy fényjáték szűrődik ki a sötét éjszakába.

A veríték patakokban csorgott a halántékán, de nem szakította el tenyerét az oreikhalosztól, hogy megtörölje az arcát. Bármit mondott is a húga, ez a varázslat nehezebbnek bizonyult, mint a múltkori, melyet apjával együtt hajtott végre. Ha ezen túljutok, lesz néhány keresetlen szavam a hugihoz!

 

oOo

 

A mai Romsdal tartomány (Norvégia) légterében

 

 

– Azt hiszem, látok valamit – mormolta Makariosz. – Igen, valami halvány jelzést fogunk északkeleti irányból!

A másodpilóta odahajolt, hogy ránézzen a műszerekre.

– Gondolod, hogy ez már a kő lesz?

– Mi más lehetne? Prakszisz műszere kizárólag varázsforrásokat jelez, és tudomásunk szerint őfelségén és a trónörökösön kívül senkinek és semminek nem lehet varázsereje ezen a bolygón… kivéve ennek a kőnek. – Makariosz egy percig némán figyelte a képernyőt. – Ahogy közeledünk, egyre erőteljesebben világít a jelzés.

– Akkor megvan – csatolta övére kristályvezérlésű pisztolyát a másodpilóta. – És teszünk róla, hogy az a fény örökre kihunyjon.

– Hadd emlékeztesselek, hogy a mi küldetésünk a felderítés. A fegyvereink csak önvédelmi célokat szolgálnak – hűtötte le társát Makariosz.

A fiatalabb atlantiszi lezserül legyintett.

– Ugyan már! Te is tudod, hogy a király azt akarja, pusztuljon a kristály! Akkor pedig nem praktikusabb, ha rögtön végzünk is vele, amint rátalálunk?

A pilóta mormolt valamit a bajusza alatt, ami lehetett beleegyezés, de akár egy morcos eszmefuttatás is a forrófejű ifjoncok ostobaságáról. A forrófejű ifjoncot mindenesetre túlságosan lekötötte a kristálypisztolyával való ismerkedés, hogy odafigyeljen rá.

 

oOo

 

Dohnalt rövid „ismeretségük” kezdete óta már másodjára ébresztette a Kő erőteljes, izgatott villódzása.

– Mi van már megint? – morogta, és ásítozva, a szemét dörgölve botladozott oda élete megkeserítőjéhez. Tenyerét a hűvös kristályfelületre nyomta, és félálomban kísérelte meg a Kővel való kommunikációt.

Szóval mit akarsz? – üzente gondolatban, miközben azon igyekezett, hogy álló helyzetben tartsa magát, és le ne fejelje a Követ. A kristály válasza talán még sosem volt olyan tiszta és érthető, mint most, pedig Dohnal még sosem próbálta ennyire tompa aggyal megérteni a szavak és képek nélküli üzenetet.

Betolakodók? Azért jöttek, hogy ártsanak neked? – A fiú hirtelen tökéletesen ébernek érezte magát. Hol vannak most? Hogy már itt? Miért nem ébresztettél fel előbb?

A Kő valami olyasmit felelt, már amennyire Dohnalnak sikerült értelmeznie a választ, hogy „próbáltalak én ébreszteni, de úgy aludtál, mint akin átgyalogolt egy mamut”. Persze az is lehet, hogy a Kő nem pontosan így fogalmazott, tekintve, hogy üzenete szavakat tökéletesen nélkülözött, de a fiú kinézte volna „élettársából”, hogy ilyen gunyorosan odamondogasson neki. Már épp azon volt, hogy még gúnyosabban vágjon vissza, amikor két ember robbant be a folyosóról a barlangterembe. A legkevésbé sem hasonlítottak az összefércelt bundákban rohangáló vademberekre: hófehér, testhez álló öltözéket viseltek, a kezükben pedig kőből pattintott hegyű dárda helyett valami sima felületű tárgy csillant.

– Üdv, tündérke – szólt a fiatalabbik negédes hangon. – Készülj a halálra!

És ezzel megmozdította mutatóujját a csillogó tárgyon, melyből vörös fénycsóva csapott ki.

 

oooooOOOooooo

 

* Az atlantiszi földrajzi koordináta-rendszerben mindössze 100 szélességi kör létezett a mai ember által használt 180 helyett – az északi sark a +50. volt, a déli sark pedig a -50.

 

TOVÁBB A TIZENKETTEDIK FEJEZETRE