Tízedik fejezet

Az első kívánság

Atlantisz hercegnője talán még sosem volt ilyen boldog. Szinte tökéletes elégedettséget érzett – mind testileg, mind lelkileg –, és tudta, hogy mindezt Brecknek köszönheti. Valahol, elméje rejtett zugában ott motoszkált a kérdés, hogy meddig maradhat ilyen boldog, különösen azzal a tudattal, hogy titkos szeretője addig nem lehet ugyanolyan boldog, mint ő, amíg népe nem szabad. De Dianté igyekezett ezt a kérdést abban a rejtett zugban tartani, elnyomni, elfeledni. Hiszen tudta: ha a tündérek valaha is felszabadulnának, bármilyen úton történne is az, elveszítené Brecket.

Tisztában volt vele, milyen önző dolog a részéről azt kívánni, hogy egy egész nép örökös rabszolgaságban éljen, csak hogy legyen egy tündér, aki az ágyát melegíti. Szégyellte is magát az önzéséért, de úgy érezte: még túl keveset kapott mindabból, amit Breck nyújthat, és még nem kész elengedni őt. Néhány év, esetleg néhány évtized múlva már lehet, hogy készen áll erre a lépésre, már csak azért is, mert addigra megöregszik, a fiú pedig ugyanolyan fiatal marad, amilyen most. Ha már látványos és zavaró lesz a kettejük közötti „korkülönbség”, biztosan nem fog ragaszkodni annyira a rabszolgájához, és kevésbé fog nehezére esni, hogy elengedje. De addig lesz annyira önző, hogy kiélvezzen minden pillanatot Breck karjaiban.

Talán majd ha Nikiász ül a trónra, ráveheti öccsét, hogy szabadítsa fel a tündéreket. Lehet, hogy erre kellene egyik kívánságát fordítania. Igen, döntötte el magában Dianté, ez így helyes. Kiélvezi a fiatalság minden örömét, hiszen úgysem tart örökké. S ha itt lesz az ideje, eléri, hogy Breck a népével együtt szabad legyen.

Ahogy a reggelijét fogyasztva a késő délelőtti napfényben fürdő kertet szemlélte, a háta mögül jövő puffanások jelezték, hogy rabszolgája vadul takarít a szobájában. Épp olyan vadul, amilyen vadul az éjszaka részt vett a dolgok szétdobálásában. Mert nemcsak a fürdőszoba látta kárát a fiú szenvedélyes „hálanyilvánításának”, de a hercegnő ágya is.

Dianté halkan felkuncogott, s reggelije befejeztével lenyelt egy golyócskát a dobozból, melyet Oféliával hozatott alig egy órája. A dajka pipacspiros arccal hallgatta végig úrnője kívánságát, és legalább olyan vörös arccal csempészett fel a szobájába egy dobozkára való pirulát, amikor pedig összeakadt a fürdőszobát takarító Breckkel, olyan szúrós pillantásban részesítette a fiút, hogy Dianténak akaratlanul is eszébe jutott a mondás: „ha szemmel ölni lehetne…”

Ekkor valami különös dolog vonta magára a figyelmét odalent, a kertben. Bátyja egy férfit és egy nőt kísért végig a kerti ösvényen a kapuig, ahol elvált tőlük. A hercegnő még két emelet magasságából is tisztán látta, hogy testvére falfehér arccal siet vissza az épületbe.

Nem Megara szülei voltak azok ketten? – futott át az agyán a gondolat. Meglehetősen messziről látta ugyan őket, ráadásul mindössze egyszer találkozott velük szemtől szembe, de az a rövid találkozás is elegendő volt ahhoz, hogy most felismerje a két látogatót. Mit akarhattak itt? És mitől lett Nik olyan zaklatott?

Hamarosan ajtócsapódást hallott a szomszédból, s hirtelen elhatározásra jutott.

– Breck, átmegyek Nikiászhoz, utána, ha kész vagy a szobámmal, sétálunk egyet a kertben! – kiáltott be a tündérnek a hálóba, majd kisietett a folyosóra, és bekopogott a bátyja ajtaján. Nem kapott választ, pedig kizárt, hogy a herceg ne hallotta volna a kopogást. Dianté ugyan nem volt a kéretlen látogatások híve, de úgy döntött, ezúttal lesz olyan modortalan, hogy benyisson – már amennyiben nyitva találja az ajtót.

Nikiász a jelek szerint még ahhoz is túl feldúlt volt, hogy ajtaja bezárásával bajlódjon, mert a lány gond nélkül bejutott, és fivérét az ágyon ülve, arcát két kezébe rejtve találta.

– Nik, mi történt? – csukta be maga mögött az ajtót, és odasietett hozzá. – Láttam Megara szüleit távozni, van valami közük…?

– …ahhoz, hogy kiborultam? – nézett fel a fiú. Dianté maga sem tudta, miért, de azt várta, hogy vörös, könnyes arcot lát majd maga előtt, ehelyett fivére ugyanolyan halotthalovány volt, mint odalent a kertben, de nem sírt. Akkor csak nem lehet olyan nagy a baj!

– Mi történt?

– Hogy mi történt? – pattant fel az ágyról a trónörökös. – Csak az történt, hogy Megara anyja rajtakapta a lányát tegnap este, amikor terhességi tesztet* végzett magán! És képzeld, pozitív lett!

Dianténak tágra nyílt a szeme a döbbenettől.

– Tőled van?

– Kitől mástól? – nevetett fel kényszeredetten a fiú. – Három hete még szűz volt, és nem olyannak ismerem, aki utánam csak úgy beugrik valaki más ágyába!

– Nem olyannak ismered? Ismered egyáltalán? Nekem úgy tűnt, hogy néhány hetes ismeretség után ledöntötted a lábáról…

– Nicsak, ki beszél! – horkantott a herceg. – Mintha te nem ugyanazt csináltad volna azzal a koszos tündérrel!

Dianténak minden vér kiszaladt az arcából.

– Honnan tudod?

– Honnan, húgocskám? Szent Poszeidón, hát van fülem! Tudod, hogy a fürdőszobád szomszédos a hálómmal? A legszebb álmomból vertetek fel múlt éjjel!

– Sajnálom. Nem akartam…

– Még hogy nem akartad?! Hát pedig nekem nagyon úgy tűnt, hogy akartad, különben nem kiabáltál volna olyanokat, hogy „még, Breck, igen, ez az!” És ez még a legenyhébb azok közül, amiket tegnap éjjel hallottam tőled, én ártatlan húgocskám! A hajam égnek áll, ha csak felidézem magamban a szókincstáradat! Hol tanultál te ilyen kifejezéseket? Merthogy a lányregényekből és a tudományos értekezésekből nem, az biztos! Fülig pirultam a hallatán, pedig én sem vagyok egy szende szűz!

– Nik, kérlek, nyugodj meg!

– Nyugodjak meg? Hogy nyugodhatnék meg? Egy teljes órán keresztül csináltátok nekem a műsort, ma reggel meg Megara szülei keltettek korán a rossz hírekkel, hát hogy a fényes Zeusznyilába lehetnék nyugodt? Kialvatlan vagyok, nyűgös vagyok, és… leendő apa vagyok!

Dianténak nehezére esett elfojtani egy vigyort.

– Azt mondod, egy teljes órán át csináltuk a fürdőben? Nohát, Breck tényleg fejlődik…

– Fejlődik? – nézett rá döbbenten Nikiász.

– Első alkalommal jó, ha három percig bírta – vonta meg a vállát Dianté. – Igaz, akkor félájult volt szegény… másodjára már talán tíz percig is ment neki. De azt nem gondoltam volna, hogy harmadjára egy teljes órán át… azt hiszem, elvesztettem az időérzékemet, annyira jó volt vele…

– Szerintem meg nemcsak az időérzékedet veszítetted el a miatt a vörös miatt, hanem a józan eszedet is! Megmondtam én, hogy a legrosszabbat hozza ki belőled, és tessék, igazam lett! A szökés éjjelén még megsajnáltam őt, sőt, az összes nyavalyás tündért, és azt kívántam, bár szabadok lennének, de tudod mit? Ezek után, ha lehetőségem lenne rá, akkor sem mozdítanám a kisujjamat sem, hogy bármit is tegyek a szabadságukért! Amire apám kötelez, azt megteszem, de többet nem, és te sem tudod kikönyörögni tőlem, húgocskám!

Dianténak gombóc nőtt a torkában. Hát ennyit az álmáról, hogy Nikiász majd felszabadítja a tündéreket, ha trónra lép… és mindezt azért, mert ő, a húga, lefeküdt közülük eggyel?

– Igazságtalan vagy, Nik! – ugrott fel most ő is. – Nem a tündérnép tehet arról, hogy beleszerettem Breckbe! Sőt, még csak nem is Breck maga! Nem ő kezdeményezte ezt a viszonyt, hanem én! Ha valaki bűnös, hát az én vagyok!

– Hát, hogy ártatlan nem vagy, az biztos! Undorodom tőled! Az a vörös még csak nem is ember, Dia! Egy másik fajhoz tartozik! Gratulálok, húgocskám, ezzel új értelmet nyert a fajtalankodás szó!

Dianté remegett a dühtől, és legszívesebben felpofozta volna a bátyját. Nikiász észrevehette húga ökölbe szorult kezét, mert kihívóan folytatta:

– Meg akarsz ütni? Hát azt jobb, ha elfelejted! Nem akarom, hogy akár csak egy ujjal is hozzám érj azok után, hogy azzal a mocskos rabszolgával henteregtél!

– Egyáltalán nem mocskos – szegte fel az állát a lány. – Hiszen egy órán keresztül fürödtünk…

A herceg egy hosszú pillanatig némán meredt rá, mint aki nem tudja eldönteni, hogy kiabáljon, vagy felnevessen. Végül frusztráltan felnyögött.

– Ez nem tréfadolog, hugi! Ez véresen komoly! Nem is gondoltál a következményekre? Mi lesz, ha apánk megtudja?

– Ha ügyesek és diszkrétek vagyunk, nem tudja meg. Rajtad kívül csak Ofélia tudja, ő pedig tartja a száját, és te is tartani fogod.

– Hah, honnan veszed, hogy nem árulom el apánknak, hogy végre tényleg végezzen a rabszolgáddal?

– Azért, mert ez az első kívánságom – felelte határozottan Dianté. – Senkinek sem beszélhetsz a Breckhez fűződő viszonyomról, és semmiről, ami azzal kapcsolatos!

– Úgy látszik, teljesen még nem vette el az eszedet a vörös – jegyezte meg szárazon Nikiász. – Annyi eszed még maradt, hogy megkösd a kezemet. Hát jó, tartom a számat apánk és mások előtt, de neked akkor is megmondom a véleményemet!

– Már megmondtad – felelt hűvösen Dianté. – Ne pazarolj rá több szót.

– Még hogy ne pazaroljak rá több szót? Hugi, nekem az a dolgom, hogy megvédjelek! Hogy megvédjem a becsületedet, és… itt nemcsak arról van szó, hogy mi lesz, ha bárki megtudja! Mi lesz, ha teherbe esel, mint Megara?

– Á, szóval innen fúj a szél? Ne aggódj, bátyus, én nem vagyok olyan felelőtlen, mint a kis barátnőd. Szedem a pirulákat, bár valójában azt is fölöslegesnek tartom. Ahogy az imént voltál szíves emlékeztetni: Breck és én nem tartozunk azonos fajba. Kizárt, hogy közös utódaink legyenek. De ha már ismét szóba került Megara: mi a szándékod vele?

Nikiász idegesen a hajába túrt, és visszadobta magát az ágyra.

– A szülei apánkhoz mentek először, és ő hívatott magához ma reggel. Persze nem ugrált örömében, de nem is volt különösebben dühös. Azt mondta, ideje volt már, hogy megállapodjak, és végül is Megara az egyik legrégebbi nemesi család sarja…

– Szóval el kell venned? – ereszkedett le mellé Dianté.

– Még nem biztos, csak ha megmarad a terhessége. Még nagyon az elején tart, és az első három hónapban állítólag sok nő vetél el. Ki kell várnunk, hogy leteljen a három hónap, és ha megmarad a gyerek, akkor rohamesküvőt szervezünk. Megara szülei persze már ez ellen a megoldás ellen is ágáltak, és azonnali esküvőt követeltek, de apám hajthatatlan volt… vagy kedvezni akart nekem, vagy csak kétségek között akar tartani még két hónapig… nem tudom, de kinézném belőle. – Nikiász ismét felnyögött, és a kezébe rejtette az arcát. – A legkisebb porcikám sem akarja ezt az egészet!

Dianté megsimogatta a fiú hátát, és bátyja néhány másodpercre megnyugodni látszott, mintha elfelejtette volna, hogy nemrég még eltiltotta húgát minden érintéstől. Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és Breck dugta be a fejét.

– Elnézést, fenség, de elkészültem a szobáddal. Elindulunk most a sétára, vagy…?

Nikiász felemelte a fejét, és Dianté még sosem látta ilyen dühösnek.

– Hát még kopogni sem tudsz, rabszolga? – förmedt rá Breckre, s egyszersmind lelökte magáról húga simogató kezét.

– Kopogtam, fenség – lépett be komoly tekintettel Breck, és becsukta maga mögött az ajtót. – Talán nem hallottad.

– Akkor legközelebb kopogj hangosabban!

– Igen, királyi fenség. Bocsáss meg, kérlek. És engedd meg, hogy megragadjam az alkalmat, és megköszönjem neked, hogy a fenyítéskor megkímélted az életemet.

– Köszönöd? – Nikiász keserűen felnevetett. – Ne tedd! Már azt kívánom, bár öltelek volna meg… vagy legalább a hátad helyett a mogyoróidat szaggattam volna szét! Tűnj a szemem elől! Te is, húgom! És még valami… – szólt Dianté után, aki máris félúton volt az ajtó irányába –, még a mai napon hangtompító-varázst bocsátok a lakosztályodra. És nem érted teszem vagy a koszos szeretődért, hanem magam miatt, megértetted?

Dianténak megremegett a szája, mintha nem tudná eldönteni, hogy megszólaljon-e, s ha meg is szólal, csípős visszavágásban részesítse bátyját, vagy inkább köszönetet mondjon neki. Végül csak haloványan elmosolyodott, és Breck nyomában kilépett a folyosóra. Tudta jól, hogy Nikiász haragja el fog múlni. Ha nem is egyhamar, de el fog. Lehet, hogy a tündéreket sosem szabadítja fel, mert mindig megmarad benne a tüske, hogy egy tündér megrontotta a húgát, de őt, Diantét, sosem bántaná. Azt a varázslatot sem csak önös érdekből találta ki: nem akarja, hogy bárki olyasmit halljon meg a hercegnői lakosztály falain keresztül, ami jobb, ha titokban marad. Mert szereti őt és óvni próbálja. És csak ez számít.

oOo

Nikiász herceg, aki személyes sértésként fogta fel, hogy neki kell végigjárnia egész Atlantiszt, hogy megfelelő munkahelyet találjon a tündéreknek, nem siette el különösebben a munkát, így egy héttel a feladat megkezdése után még csak a rabszolgák egynegyedét sikerült beosztania különböző műhelyekbe és magánházakhoz, a többiek továbbra is a kristálybányában dolgoztak.

– Ha így megy tovább, még jó három hét, mire mindenkinek helyet talál – jegyezte meg Dianté fejcsóválva. Breckkel a lány hálójához tartozó kicsiny erkélyen ültek és élvezték a késő délutáni napsütést.

– És a népem addig is szenved – sóhajtott a fiú, majd felállt, és a mellvédhez lépett.

Jó néhány percig maradt így, háttal úrnőjének, és bár Dianté hercegnő-ösztöne azt sugallta, hogy rá kellene parancsolnia: ne merészelje a hátát mutatni neki, kicsinyes ostobaságnak tűnt az efféle viselkedés. Megértette Brecket, és bár tudta, hogy a fiú hálás neki az engedményekért, melyeket apjánál kiharcolt, ezt még nem érzi elégnek. Hogy is érezhetné, amikor népe továbbra is rabszolga, és rab ő maga is?

Napról napra gyakrabban kapta azon a fiút, hogy az erkélyen áll és a tenger felé néz – a kristálybánya irányába, valamint azon műhelyek irányába, ahol népe egy része már elhelyezésre került. Egyetlen szóval sem említette, mennyire hiányoznak neki a társai, de nem is kellett kimondania: Dianté leolvasta az arcáról, kihallotta a hangjából, megérezte az érintéséből. Igen, még a leggyöngédebb cirógatásokból is érezte, hogy szerelme lélekben nem mindig mellette jár. Ha Breck ujjai időnként túl hosszan köröztek testének valamely pontján, a hercegnő tudta, hogy szeretője elábrándozott, s ábrándjainak nem ő áll a középpontjában. Ilyenkor játékosan, némi sértettséget színlelve igyekezett ismét magára vonni a fiú figyelmét, aki rendszerint zavartan lesütötte a szemét, majd olyan hévvel vetette bele magát ismét a szerelmeskedésbe, mintha csak ezzel akarna bocsánatot kérni pillanatnyi figyelmetlenségéért.

– Majd megsürgetem Niket – válaszolt Dianté.

– Köszönöm, de nem hiszem, hogy sokra mész vele. A bátyád már csak azért is szándékosan lassan végzi a dolgát, hogy nekem fájdalmat okozzon. Amióta csak tudja, mi történt közöttünk, tényleg gyűlöl engem. És nem is hibáztatom érte, elvégre ki vagyok én? Egy betolakodó, akit még rendesen megbüntetni sem sikerült, sem neki, sem apátoknak, és ahelyett, hogy bűnhődnék és hülyére dolgoznám magam, mint a többiek, naphosszat hentergek veled. Én a helyében borzalmasan utálnám magamat.

– Most úgy beszélsz, mintha nem is dolgoztatnálak – mosolyodott el hamiskásan Dianté –, pedig te hordod nekem az ételt-italt, te gondoskodsz a fürdőmről, te segítesz öltözni, most már a frizurámat is te csinálod, te takarítod a lakosztályomat, te legyezel, ha sétálni indulok, és igen, az ágyban is keményen megdolgozol.

– Megdolgozom? – fordult hátra Breck, és tekintetében ezúttal nem keserűség csillant, inkább valami pajkosság, valami kihívás. – Szóval te ezt is… munkának nevezed? Mi vagyok én? A szexrabszolgád?

– A szexrabszolgám? Miféle különös szó ez?

Breck vigyorogva vonta meg a vállát.

– Új szó. Most találtam ki.

– De ugye… – komorodott el hirtelen Dianté, és felkelve székéből, Breckhez lépett –, ugye azt nem érzed kényszernek?

– Gondolod, hogy ha annak érzeném, ilyen lelkesen csinálnám? – mozgatta meg vörös szemöldökét a fiú, és Diantéból kitört a nevetés, melyhez hamarosan a fiú is csatlakozott. Jókedvük azonban rövidéletű volt, mert hirtelen egy csapat szolga és palotaőr jelent meg a kertkapunál, és az ájult Nikiász herceget cipelve besiettek az épületbe.

– Szent Poszeidón, mi történhetett? – hűlt el Dianté, különösen, amikor vörös foltokat fedezett fel a kerti ösvény hófehér márványkövén. – Ki tette ezt vele?

o

– Jaj, szegény, szegény kicsikém! – tördelte a kezét Ofélia, ahogy fel-alá járkált Nikiász szobájának ajtaja előtt. – Pedig azt hittük, neki aztán semmi sem árthat!

– Dadus, nyugodj már le, Zeusz szerelmére! – csattant fel Dianté. Ő maga is ugyanolyan ideges volt, mint Ofélia, de tudta, hogy sehova sem vezet, ha jajveszékelni kezd.

– Hogy nyugodjak le? Hogy is nyugodhatnék le? Az én kicsi Nikiászom! Meg fog halni!

– Nem fog meghalni – válaszolt az orvos, aki épp akkor lépett ki a folyosóra a trónörökös szobájából. – Stabilizáltam az állapotát, de még jó pár napig lábadozni fog.

– Ó, hála Poszeidónnak! – sóhajtott a dajka, és ha a Diantét kísérő Breck nem rohan oda és kapja el, valószínűleg összerogy. Az asszony kirántotta magát a fiú karjaiból, és lesújtó pillantást vetve rá, reszketeg lábakon közelebb lépett az orvoshoz. – Tudni már ki tette ezt a szörnyűséget?

– Egy tündér volt, a herceg maga mondta el, amikor már képes volt beszélni – felelte az orvos. – Egy tündér, akit őfensége egy fémművesnél helyezett el a héten. A kis rohadék kovácsolt egy ezüstnyilat, és meglőtte vele őfenségét!

– Annyira rossz helyen találta el, hogy csaknem belehalt? – rebegte Dianté.

– Nem éppen – ingatta a fejét az orvos –, épp csak a vállába fúródott a nyíl, de – halkította le a hangját, hogy Breck ne hallja – a jelek szerint még így is csaknem halálos volt a számára. Valószínűleg a varázsereje miatt, bár ilyesmivel még nem találkoztam a praxisom során, sőt, merem állítani, soha nem is olvastam hasonlóról. Lehetségesnek tartom, hogy az ezüstnyíl valamiféle méreg a varázserővel bíró személyek számára. Ki fogom vizsgálni a dolgot, királyi fenség – hajolt meg Dianté irányába. – És most, engedelmeddel, jelentenem kell őfelségének, a királynak. Megparancsolta, hogy azonnal tájékoztassam a herceg állapotában beállt változásról.

Ahogy az orvos elsietett, Breck komor tekintettel követte. A tudós férfiú nyilván kiválóan ismerte az emberi anatómiát, de a tündériről igen keveset tudott. Azt például nem sejtette, hogy egy tündérnek – még emberi alakban is – jobb a hallása az átlagemberénél, s ő minden szót hallott, amit az orvos csak suttogva mert kiejteni.

o

– Akkor támadt rá Nikre, amikor a várost járta, hogy a népednek segítsen! – pufogott Dianté. – Micsoda hálátlan kis szörnyetegek ezek a tündérek?

– Álljon meg a menet, szivi, egyetlen tündér hibájáért ne ítélj el egy egész népet! – vágta rá Breck. Már hetek óta nem vette elő ezt a régi, nagyképű stílust a lánnyal szemben, de most annyira maga alatt volt, hogy nem volt ura sem érzéseinek, sem szavainak. Épp az imént tudta meg, hogy a tündér, aki rátámadt a hercegre, Devin volt, Galvin öccse. Breck egyetlen, még élő unokatestvére. Az egyetlen, aki – vér szerinti fivérek hiányában – olyan volt a fiúnak, mintha a testvére lenne. Devin nyilván bátyja halálát és csúfos „temetését” akarta megbosszulni a hercegen, hiszen egy tündér számára kevés ahhoz fogható gyalázat létezik, mint az, ha nem az anyaföldben helyezik örök nyugalomra. És ez a fiú, ez a bolond „gyerek” most egy cellában várja, hogy kimondják felette az ítéletet, ami csakis halál lehet.

Diantét arculcsapásként érte rabszolgája nyersessége, és egy hosszú pillanatig némán, megütközve meredt rá.

– Ne haragudj, de ez akkor sem igazság – mondta Breck. – Először én hibáztam, és miattam az egész népem rabszolgasorba került, most Devin hibázott, és te egyből az egész népet vonod felelősségre? Azt hittem, te más vagy, mint a többiek!

A hercegnő elfordította a fejét.

– Talán egy kicsit én is nyers voltam… sajnálom, Breck, de mégiscsak a bátyámról van szó! Feldúlt ez az egész! Talán tapsolnom kellene ennek a Devinnek, hogy meg akarta ölni őt?

– Nem – válaszolt keményen a fiú –, de az ő indokait is meg lehet érteni.

– Az indokait? Miféle indokait? – fortyant fel ismét Dianté. – Csak egyet mondj, hogy mi oka lett volna megölni valakit, aki éppen segíteni próbál neki és a népének!?

– Ez a merénylet nem a bátyád ellen irányult… szerintem inkább egész Atlantisz ellen. A kölyök Atlantiszt akarta megbüntetni azért, mert meghalt a bátyja.

– A bátyja?

– Galvin. A láthatatlan tündér.

– Aki az unokatestvéred volt?

– Igen. Ebből már sejtheted, hogy Devin is az unokatestvérem. És szinte még gyerek. Egy dühös, elkeseredett gyerek, akinek nem volt jóformán senkije a bátyján kívül… és a bátyja még csak nem is a földben nyugszik, hanem a cápák tépték darabokra! Érthető, hogy a kölyök elvesztette a józan eszét… és nemsokára az életét is elveszíti.

Dianté komoran bólintott.

– Attól tartok, Poszeidón sem menti meg a haláltól, sem a kínzástól. Apám ki fogja végeztetni, de hogy vele nem lesz olyan kegyes, mint Midhirrel és Morrighannal, az bizonyos. Legalább annyira megkínoztatja majd, mint téged, ha ugyan nem jobban.

Breck összerezzent.

– Gyerek még – ismételte fojtott hangon. – Mit tehetnénk érte, Dianté?

– Semmit – felelt hűvösen a lány. – Ha akarnám, sem tudnám megmenteni az életét, és bocsáss meg, de nem is akarom. A fivérem majdnem meghalt miatta.

– Nem arra kérlek, hogy az életét mentsd meg – sóhajtott a fiú –, de nem akarom, hogy megkínozzák. Nem akarom, hogy ugyanazon menjen keresztül, mint én.

A hercegnő hosszan, némán meredt maga elé. Breck már kezdte úgy érezni, hogy elviselhetetlen a csönd, amikor ismét megszólalt:

– Csak egyetlen módja van, hogy megmentsük a rokonodat a kínzástól. Nekünk magunknak kell végeznünk vele.

oOo

Brecknek elszorult a szíve, ahogy térdre ereszkedett unokatestvére kicsiny, véres teste mellett. A palotaőrök a jelek szerint máris jól helybenhagyták: minden porcikája, ami csak kilátszott a ruhájából, véraláfutásokkal volt tele, mindkét szeme feldagadt, az orrát betörték, és az ajkaira, állára rászáradt a vér. Alig lehetett ráismerni a hajdan oly vidám, egészséges kis kópéra.

– Bre… Breck, te vagy az? – mormolta reszelős hangon a fiú.

– Én vagyok, testvér.

– Ki… ki az ott veled?

Breck hátrapillantott a válla fölött a hercegnőre, aki a cella bejáratánál állt. Az őrség minden további nélkül beengedte őket, miután Dianté határozottan közölte velük, hogy bátyja merénylőjének szemébe kíván nézni. Amikor kíséretet akartak adni mellé, azzal hárította el az ajánlatot, hogy rabszolgája majd megvédelmezi őt, az őrök pedig maradjanak csak a posztjukon. Így most hármasban lehettek a fogollyal, és még kíváncsi pillantásoktól sem kellett tartaniuk, mert kijelölt posztjáról egyetlen őr sem láthatott rá a cellára.

– Ő a hercegnő – válaszolt Breck. – Ő hozott ide engem, hogy láthassalak.

Devin elmosolyodott – vagy legalábbis megpróbált, de grimaszba torzult az arca: az izmok, melyek a mosolygáshoz szükségesek, bizonyára fájdalmasan húzódtak. Amilyen rossz állapotban volt, Breck őszintén csodálkozott, hogy unokatestvére nem nyöszörög egyfolytában a fájdalomtól, és még mosolyogni is megpróbál.

– Szóval ő az… – motyogta a fogoly. – A hercegnő, akit szolgálsz. Legalább… tényleg szép? – Megpróbált felnézni, de feldagadt szemével csak az előtte térdeplő fiút láthatta tisztán.

– Igen – felelt Breck, és gyöngéden megszorította Devin karját, épp csak annyira, hogy ne okozzon vele fájdalmat. – Nagyon szép és kedves. Engem megmentett, és most téged is megment.

– Meg… ment?

– Igen. – Breck nyelt egyet, mert úgy érezte, mintha valami fojtogatná a torkát. – Be kell venned ezeket a pirulákat, hogy jobban legyél. – Kinyitotta a markát, amelyben tíz apró, fehér golyócska bújt meg.

Devin mindig is lobbanékony volt, igazi „kamasz”, de nem volt ostoba.

– Ha beveszem... meghalok, ugye?

Brecknek egyre inkább nehezére esett visszatartani könnyeit.

– Se… semmi baj, tesó. Ha gyorsan visz el… akkor jó lesz. Köszönöm a hercegnődnek. Legalább elmehetek Galvin után. Őfelségéék után. És Rogan után.

– Rogan után? – lehelte Breck. – Rogan... A kicsi Rogan...?

– Igen – bólintott Devin. – A kezdetek kezdetétől fogva köhögött a bányában. Tegnapelőtt helyezték egy házhoz az anyjával... de neki már késő volt. Annyira kicsi volt… alig százhét éves!

Breck újra érezte azt a fojtogató, láthatatlan kezet a torka körül, és ismét meg kellett küzdenie a könnyeivel. Szerette a kicsi Rogant, aki az egyik legifjabb tündér volt. Volt, visszhangzott elméjében a szó. Nincs többé. Már sosem fog többet játszani, sosem fog rosszalkodni... sosem nő fel. És minderről az atlantisziak tehetnek! Olyan keserű düh vett erőt rajta, mint még talán soha. Gyermekgyilkosok!

Devin nehézkesen kinyúlt, és megszorította unokatestvére ökölbe szorult kezét, majd lassan, óvatosan kinyitotta, és felmarkolta tenyeréből az aprócska golyókat.

– Fájni fog?

– Egy cseppet sem – nyelt egyet Breck. – Csak altató. Nagyon sok altató. El fogsz aludni, és...

– Nem ébredek fel többet. Jó. Nem akartam volna én is üvölteni és a saját... húgyomban fetrengeni.

Brecknek megremegett a szája.

– Hol hallottál erről?

– Mindenki hallott róla. A király... az a szemétláda... tett róla, hogy az egész nép megtudja. De elszámította magát, tesó... mert mi nem tartottuk undorítónak azt, amit rólad mondtak. Átkozottul… bátor tündérnek tartunk. Én sosem lennék ilyen bátor.

Breck most már szabályosan remegett, és heroikus küzdelmet folytatott a feltörni vágyó könnyek ellen. Juszt sem fog sírni a kölyök előtt! Juszt sem fogja előre elgyászolni!

– Nem vagyok én bátor, Devin, inkább csak botor. Én hoztam rátok a bajt azzal, hogy felrobbantottam a szökőkutat. Az egész az én hibám.

– Damianosz seggét az! – villant meg a fiú szeme dagadt szemhéjai mögött. – Te csak a népünkért tetted, amit tettél... és az a szemét király... ő reagálta túl a dolgot.

– Tudod, hogy ő meg úgy gondolja, hogy amit tett, azt ő is a népéért tette? – válaszolt maró gúnnyal Breck. – Már kezdem azt hinni, hogy nemcsak neki nem volt igaza, de nekünk sem. Mindkét nép rossz úton jár. Bolondok vagyunk mind.

– Talán. De te vagy a legbátrabb bolond, bármit is higgy. Az is bolond bátorság volt, hogy idejöttél.

– A hercegnővel vagyok. Nem eshet bántódásom.

Devin egy hosszú pillanatig némán, kutatóan fürkészte unokatestvérét, majd elmosolyodott.

– Bele vagy esve, mi?

– Hogyan? – igyekezett értetlen arcot vágni Breck.

– Ne játszd az agyad, tesó. Legszívesebben megdugnád, valld csak be!

– De Devin! – sziszegte egész halkan Breck, és érezte, hogy mélyen elpirul.

– Tündéranya könnyeire, már meg is volt neked! – nevette el magát a fogoly. Halk, reszelős nevetés volt, ami hamar köhögésbe és nyöszörgésbe fordult.

– Ne viccelj, öcskös!

– Nem viccelek. Ordít rólad – vigyorgott minden fájdalma ellenére is Devin. – Átkozott mázlista vagy – váltott át atlantiszi nyelvre –, és ő is az.

– Tudom, hogy az vagyok– szólalt meg Dianté hangja Breck háta mögül. A fiú megesküdött volna rá, hogy őfensége elég messze áll ahhoz, hogy ne hallja Devin motyogását, de ezúttal talán ő becsülte alá a lány hallását. Dianté melléjük lépett, és bár nem kuporodott le, mint Breck, hanem egyenes háttal nézett le a félig fekvő, félig a falnak dőlt fogolyra, valami különös gyengédség sugárzott a vonásairól.

Devin megemelte a fejét, és rámosolygott a hercegnőre.

– Nyugi, fenség… nálam biztonságban van a titkotok. Magammal viszem a sírba. – Ezzel felvett a földről egy félig telt, koszos poharat, és egy hajtásra legurította torkán a sok kis golyócskát. – De tudnod kell, hogy nem bántam meg, amit a bátyáddal tettem... és újra megtenném. Mert gyűlölöm Atlantiszt, és mindent, ami atlantiszi. Talán téged kivéve. Ha Breck szeret... te nem lehetsz olyan rémes, mint a többiek.

– Köszönöm. – Dianté királynői biccentéssel fogadta a kétes bókot, majd megfordult és elhagyta a cellát.

Brecknek nem sokáig kellett várnia, hogy hassanak az altatók: alig egy perc telt el, és Devin pillái elnehezültek.

– Tündéranya áldjon és kísérjen utadon – suttogta a fiú, és kisietett a cellából a lány után.

– Nem fogják felboncolni, ha ettől tartasz – jegyezte meg Dianté, amikor magukra zárták a hercegnői lakosztály ajtaját. Breck mindaddig szótlanul lépdelt úrnője mögött, és most is csak alig tért magához abból a kábulatból, amelybe Devin cellájának elhagyásakor zuhant. Sorra távoztak a szívének kedves tündértestvérek, és ő tehetetlenül nézte.

– Hogyan? – rezzent össze.

– Mondom, nem fogják felboncolni, hogy megtudják, mi végzett vele. Betudják majd az őröktől kapott sérüléseinek. Belső vérzés vagy ilyesmi...

– ...és bedobják a tengerbe a bátyja után – mormolta maga elé Breck.

Dianté finoman megszorította a karját. Az arcán annyi megértés és őszinte részvét tükröződött, hogy Brecknek ismét elszorult a torka, és ezúttal már meg sem próbálta visszatartani könnyeit. Lerogyott a pamlagra, és arcát a kezébe temetve zokogott.

A hercegnő átölelte és puszit nyomott a fiú hajára, de az kibontakozott a karjaiból. Ma éjjel nem akart szánalom-szexet. Úgy érezte, már egyáltalán semmit sem akar. Valami örökre megtört benne, és tudta jól, hogy a törés nemcsak őbenne van, de közte és Dianté között is. Mert a lány mindig Atlantisz hercegnője marad, ő pedig napról napra, percről percre jobban gyűlöli Atlantiszt.

oOo

– Felség, engedd meg, hogy kifejezzem őszinte döbbenetemet e felett a szörnyűség felett, s egyszersmind határtalan megkönnyebbülésemet, hogy őkirályi fensége, Nikiász herceg túlélte a támadást és a gyógyulás útjára lépett!

Damianosz morózusan intett udvari feltalálójának.

– Igen, igen – dünnyögte a bajusza alatt. – De mit akarsz valójában? Kétlem, hogy azért zaklatnál ilyen későn, hogy kifejezd együttérzésedet. Ki vele, Prakszisz, mi történt?

– Csupán az, felség... vagyis nem csupán, ugye, mert ez nem egy „csupán” kategória, az túlságosan is lekicsinylő lenne ehhez a...

A király szeme fenyegetően villant meg.

– A lényegre, Prakszisz!

– Ó, igen, a lényeg, felség! Alig tíz perce fejeztem be a találmányt, amit kértél tőlem! Még néhány nap tesztelés szükséges, aztán be is vethetjük!

Damianosz arcán ördögi mosoly terült szét.

– Akkor végre végleg letörjük a tündérek szárnyát... úgy, hogy soha többé ne tudjanak repülni!

oooooOOOooooo

* Ez sem modern korunk találmánya, igaz, az atlantisziaknál egészen máshogy működött. A nőknek nem egy tesztcsíkra kellett rápisilniük, hanem bizonyos speciális oreikhalosz-műszerekkel állapították meg terhességüket. A kristály úgy jelezte a terhességet, hogy átmenetileg vörösre váltott.

TOVÁBB A TIZENEGYEDIK FEJEZETRE