Kilencedik fejezet

Meggyőző érvek

– Apám, beszélhetnénk?

– Amennyiben nem arról akarsz előadást tartani nekem, hogy én vagyok a legkegyetlenebb szörnyeteg egész Atlantiszon, akkor beszélj! – intett a király Dianténak.

A hercegnő közelebb lépett apja trónjához, és kihúzta magát.

– Ne aggódj, nem erről akartam beszélni, inkább arról, hogy hogyan érhetnéd el, hogy kevésbé tartsanak annak.

– Te aztán mindig meg tudsz lepni… és meg tudsz botránkoztatni. Tehát mégis szörnyetegnek tartasz…

– Egy kicsit. De azért valahol meg is értelek. Nem helyeslem a módszereidet, de tudom, hogy azért vetted el a betolakodók erejét, mert féltetted tőlük a népünket. Azt is megértem, hogy munkások kellenek a bányába, és hogy a mieink sem szívesen dolgoznak ott, hiszen igen egészségtelen. Azzal viszont nem értek egyet, hogy a rabszolgákat állandóan ott dolgoztasd. És természetesen a rabszolgaság intézményével sem értek egyet. – Látva, hogy apja szólásra nyitja a száját, gyorsan megelőzte: – Nem, ne torkollj le, légy szíves, hogy semmit sem tudok, meg hogy mindent csak a népért teszel! Tudom, hogy mindent a népért teszel, ugyanakkor azt is tudom, hogy tehetnéd másként is. Úgy, hogy közben kevesebb szenvedést okozz másoknak, és ezzel valóban elejét vedd mindenféle szökési kísérletnek.

A király felvonta a szemöldökét. Őszinte kíváncsiság tükröződött a vonásain – kíváncsiság és egy csipetnyi kétkedés.

– Mégis, hogyan?

– Egyszerű – felelt Dianté. – Ha jobb életkörülményeket biztosítasz a rabszolgáknak, nem fognak lázadozni, és hatékonyabban végzik majd a munkát. És akkor soha többé, senkit sem kell kivégeztetned. – Megborzongott. – Egy ilyen épp elég volt.

A király intett, hogy beszéljen tovább, és a hercegnő felbátorodva folytatta:

– Alakíts ki egy olyan rendszert, amiben nem kell a rabszolgáknak állandóan a bányában dolgozniuk, csak időnként, és akkor sem mindegyiküknek. Az öregeket és betegeket, valamint a nőket és a gyerekeket küldd máshová dolgozni! Biztos vagyok benne, hogy honfitársaink máshol is hasznukat vennék, és más körülmények között talán nem betegednének meg és halnának meg olyan hamar. Mert ugyan mire mész egy csapat rabszolgával, akik évek vagy akár hónapok alatt… khm, elhasználódnak, holott emberibb körülmények között több ezer évig is elélhetnek? Gondolj csak bele, apám, milyen hosszú ideig szolgálhatnák a birodalmat, ha egészségesek lennének!

Damianosz végigfuttatta ujjait a szakállán.

– Mondasz valamit…

– Általában így szokott lenni.

– Mégis, kit hova küldenél? – A király kényelmesen hátradőlt trónszékében, és Dianté látta rajta, hogy már nemcsak kíváncsi, hanem szórakoztatja is ez az egész. Vagy egyszerűen csak büszke lánya csavaros észjárására? Arra is volt már példa…

– Az egészséges férfiak páratlan napokon dolgozhatnának a bányában, párosokon pedig különböző műhelyekben. Bőven akadnak a városban fafeldolgozók, fazekasok és fémművesek, akik épp csak megélnek a munkájukból, ezért arra már nem futja nekik, hogy segítőket vegyenek maguk mellé. Nekik jól jönnének a tündérrabszolgák, mint ingyenes segítség. Az idős férfiakat, a nőket és a gyermekeket pedig könnyebb fizikai munkára kell fogni. Pékségekben, kertészetekben, textilműhelyekben, vagy akár magánházaknál, de csak a szegényeknél, akik nem tudnák megfizetni a cselédeket. Ne kedvezzünk még ezzel is az arisztokratáknak, épp elég felfuvalkodottak így is!

Damianosz elnevette magát. Önfeledt, majdnem örömteli nevetés volt, és Dianténak belesajdult a szíve. Nem úgy hangzott, mint egy olyan ember nevetése, aki alig néhány perce adta ki a parancsot két értelmes, érző lény meggyilkolására. Egy pillanatra olyan volt az apja, mint azelőtt, mielőtt a szépséges királyné meghalt. Igaz, felesége halála előtt sem volt engedékeny, mindig is kemény ember volt, de a felesége néha-néha meg tudta lágyítani a szívét. Azóta ez a csodatett csak Dianténak sikerült olykor. Nagyon remélte, hogy most is sikerrel jár.

– Igazad van, lányom – mondta a király egy percnyi elmélyült gondolkodás után. – Ebből a szempontból még valóban nem gondoltam át a rabszolgák ügyét… és van ráció abban, amit mondasz. Miért is dobnánk el olyan értékes kincseket, mint a csaknem örökéletű szolgák?

– Akkor hát beleegyezel? – kapott levegőért a lány.

– Egyelőre. De – tartotta fel a kezét az apja – ne éld bele magad, hogy ez mindörökre így is marad! Azt belátom, hogy az örökös bányafogság talán nem célravezető, de ha a jóléti intézkedések ellenére is lázadni mernek a rabszolgák, akkor a bányában döglenek meg! Világos?

– Mint a nap, apám. Ez így igazságos. Te adsz nekik egy esélyt, ők pedig hálásak lehetnek érte. Ha nem hálásak, nem érdemelnek még egy esélyt. – Dianténak nehezére esett az efféle beszéd, hiszen legszívesebben a rabszolgák szabadon engedéséért könyörgött volna, de elég jól ismerte apját ahhoz, hogy tudja: már az is óriási merészség a részéről, hogy elő mert állni ezzel a javaslattal, apja részéről pedig óriási engedmény, hogy beleegyezett.

– Ez így van. Remélem, az a vörös rabszolgád is hálás, hogy még él – morogta a király. – Örömmel hallottam, hogy alaposan megbüntetted.

A hercegnő azért fohászkodott, hogy el ne piruljon.

– Igen, hiszen megérdemelte – mondta, és remélte, hogy nem remeg túlságosan a hangja.

– Nem is szabad máshogy bánni vele azok után, amit tett – folytatta erélyesen az apja. – Dolgoztasd meg jól, lányom! Ne kíméld!

Jaj, magasságos Poszeidón, hunyta le egy pillanatra a szemét Dianté, de csukott szemhéjai előtt is csak Brecket látta, ahogy „dolgozik” – nyög és fújtat és izzad, és…

– Hanem annak már nem örültem annyira, hogy menesztetted a fürdetőlányaidat – szólt a férfi. – Ha Nikiász veszi át őket, hát… Poszeidónra mondom, azon csodálkozom, hogy még nem hemzseg a palota a bátyád porontyaitól!

Dianté kiengedte a benntartott levegőt. Apja nem vette észre a zavarát!

– Úgy tudom, Nik odafigyel, hogy ne legyen baj. A fürdetőlányai mind kaptak Prakszisz híres bogyóiból*, és Ofélia maga felügyeli, hogy rendszeresen be is szedjék.

– Hmmph – horkantott a király. – Legalább Oféliának a helyén van az esze, ha a bátyádnak nincs is!

Na igen, vágott egy fintort Dianté, és eszébe jutott reggeli beszélgetése a dajkájával. Kizárt ugyan, hogy neki és Brecknek közös utóda szülessen, de nem lehet belőle baj, ha ő is kér abból a kis pirulából… Igen, döntötte el, másnap reggel megkéri Oféliát, hogy csempésszen be neki egy dobozra valót. Biztos, ami biztos.

– Mikor indítjuk… akarom mondani, mikor indítod be a tervet? – kérdezte izgatottan. Még épp idején javította ki magát: kínos lenne többször is emlékeztetni az apját, hogy az ötlet tőle származik. Damianosz büszke volt ugyan értelmes lányára, de mindig is úgy vélte, jobb, ha a férfiak okosabbak a nőknél, és egy nő ne kérkedjen az eszével.

– Amint a bátyád ideér – válaszolt a király, és megnyomott egy gombot trónja karfáján, majd a beépített mikrofonon keresztül kiszólt az ajtónállónak: – Kéretem Nikiász herceget!

– Niket? Mi köze neki ehhez? – meresztett nagy szemeket Dianté.

Nikiászt legalább annyira meglepte apja bejelentése, miszerint rábízza ezt a nagy horderejű feladatot, mint magát Diantét. Csakhogy Nikiászt nem csupán meglepte, hanem bosszantotta is.

– Járjam végig az egész várost, és térképezzem fel, hogy kinek lehet szüksége tündérrabszolgára? De apám, ez hetekbe vagy hónapokba is telhet!

A király egyetlen pillantással beléfojtotta a szót.

– Legalább addig sem a lányokat hajkurászod! Amúgy is meg akartalak büntetni az éjjeli engedetlenségedért… hát vedd úgy, hogy ez egyszerre büntetés és egy lehetőség, hogy bizonyítsd az uralkodásra való rátermettségedet!

– Mi köze van ennek az uralkodáshoz? – értetlenkedett a fiú.

– Dianté? – sandított lányára a király.

– Apánk nyilván arra gondol, hogy néha nem árt a nép közé vegyülnöd, és közvetlenül tőlük informálódnod a problémáikról. Ettől csak még inkább becsülni fognak, mint olyan uralkodót – avagy a te esetedben leendő uralkodót –, aki törődik a népével.

– Mindig is mondtam, hogy inkább neked kéne a trónra ülnöd – morogta Nikiász. Ugyanakkor jól tudta: örülhet, hogy ennyivel megúszta. Azóta, hogy a múlt éjszaka eldobta a kristálylándzsát ahelyett, hogy tovább kínozta volna Brecket, egyfolytában apja megtorlásától rettegett, és egy kis sétafikálás a városban nem is olyan vészes büntetés. Épp csak megalázó. De remélte, hogy lesz alkalma megismerkedni néhány csinos polgárlánnyal.

oOo

Amikor a kivégzés után Dianté odasúgta Brecknek, hogy menjen fel és pihenjen le, a fiú gondolkodás nélkül engedelmeskedett, hiszen az elmúlt órák testi és lelki traumái után úgy érezte, alig áll a lábán. Mégsem gondolta volna, hogy ilyen sokáig nem tér majd magához: legalább nyolc-kilenc órát alhatott, és most, hogy ásítozva felkönyökölt tisztára cserélt alvószőnyegén, megállapította, hogy az egyetlen fényforrás az éjszaka sötétjében Dianté kristálykönyve.

A lány a pamlagon ült, és elmélyülten olvasott.

– Dianté…

– Á, hát csak felébredtél, álomszuszék! – nézett fel a lány, és letette a könyvet. – Már azt hittem, nélküled kell lefeküdnöm.

Breck hálás volt a szoba sötétjéért, mert tudta, hogy veszélyesen elpirult.

Dianté valószínűleg csak a fiú hallgatásából jött rá, hogy mennyire zavarba hozta, és felnevetett.

– Jaj, nem úgy értettem! De persze… akár úgy is érthetném... – Ezzel felkapcsolt egy kristálylámpát, és Breck a hirtelen fényárban hunyorogva huncut mosolyt pillantott meg a hercegnő arcán. – De mielőtt megmutatnám, hogy értettem… vagy hogy nem, hadd meséljek el valamit, aminek remélem, nagyon fogsz örülni!

– Micsodát? – A fiú feltérdelt, és igyekezett kidörgölni az álmot a szeméből. Kételkedett benne, hogy királya és királynője halála után bárminek is igazán örülni tudna. Damianosz tud a Kőről, és mindent megtesz majd, hogy megsemmisítse, akkor pedig az utolsó reményszikra is kihuny, hogy a Tuatha De Danann valaha is visszanyerje szabadságát. Nem, Breck biztos volt benne, hogy soha többé nem lesz igazán boldog. A testi örömök pedig, amelyek Dianté szavaiból ítélve rá vártak, sosem tudnák feledtetni a múlt éjszaka és a mai nap borzalmait, sem pedig mardosó lelkiismeret-furdalását. Ideiglenesen talán, néhány röpke percre, de utána…? A szomorúság és az önvád úgyis újra és újra támadni fog, amíg csak él, vagy amíg csak a tündérek rabszolgák maradnak.

A hercegnő, Breck meglepetésére, lecsusszant a kanapéról, és helyet foglalt mellette a szőnyegen.

– Emlékszel, hogy mit mondtam neked, amikor elváltunk?

A fiú homlokráncolva próbálta felidézni a kivégzést követő zavaros pillanatokat.

– El akartál intézni valamit, azt hiszem.

– Igen. Beszéltem apámmal, és sikerült meggyőznöm róla, hogy javítson a néped életkörülményein.

– Hogyan? – kapott levegőért a fiú. Midhir és Morrighan kivégzése után nem tudott, nem mert már bízni abban, hogy Damianoszba akár egy csipetnyi könyörület is szorult. El sem tudta képzelni, hogy egy olyan hidegvérű gyilkos, mint szerelme apja, hogyan enyhülhet meg annyira, hogy bármi ilyesmibe beleegyezzen.

– Ahogy mondtam, meggyőztem őt! Rábeszéltem, hogy a nőket, a gyerekeket és az öregeket máshol helyezze el: pékségekben, üzemekben, olyan helyeken, ahol a népem is nap mint nap dolgozik, a férfiakat pedig csak minden másnap kötelezze bánya-szolgálatra. Így mindenkinek sokkal jobb lesz. Nik persze nem örült annyira az egésznek, mert apa büntetésként kiadta neki a feladatot, hogy szervezze meg a munkabeosztást.

– Büntetésként?

– Azért, mert nem volt hajlandó tovább kínozni téged.

A tündér mereven maga elé bámult. Túl sok volt ez így hirtelen. Túl sok és túl valószínűtlen.

Annyi mindent szeretett volna kérdezni testvérei sorsáról, arról, hogy mit és hogyan alakít majd a herceg, mégis egészen más csúszott ki a száján:

– Nem gondoltam volna, hogy a bátyád kiáll értem, amikor annyira gyűlöl.

– Nem gyűlöl, épp csak… nem tud hova tenni téged.

– Azt hiszem, ha tudná, mi történt közöttünk, igenis gyűlölne – válaszolt már-már mosolyogva Breck. – De hálás vagyok neki, és ha lesz rá alkalmam, meg is köszönöm. Neked pedig… ó, Dianté, el sem merem hinni, amit az imént mondtál! Tényleg igaz, hogy apád hajlik a kegyelemre?

– Nem néznéd ki belőle, ugye? – sóhajtott a lány. – Pedig nem annyira rossz ember ő, csak… – Breck szúrós pillantása láttán elhúzta a száját. – Jó, hát nem is annyira jó ember. Ezt sem puszta jóságból tette, inkább csak azért, mert belátta, hogy a bányában rövid időn belül meghalnátok, és semmi értelme odadobnia kétszáz életet… kétszáz több ezer évig tartó életet, amikor sokkal hasznosabbak lennétek társadalmunk számára, ha életben maradnátok…

– …és kiszolgálnánk titeket – fejezte be a mondatot a fiú.

– Igen. Sajnálom, Breck, de pillanatnyilag többet nem tehetek értetek. Légy türelemmel, talán idővel majd… ha Nik lesz a király…

A fiú megrázta a fejét.

– Nem. Ne beszélj erről… nem akarok arra gondolni, hogy mi lehet harminc vagy negyven vagy százötven év múlva! Az még soká van. Most most van. A testvéreim most szabadulnak meg a bányából, és én ennek most örülök. És most vagyok végtelenül hálás neked a segítségedért. Nem mindenki próbálta volna meg azt, amit te ma megtettél.

– De nem is mindenki szerelmes egy tündérbe és akarja őt boldoggá tenni – válaszolt Dianté, s most ő vörösödött el egy leheletnyit.

– Szóval értem tetted? Nem a népemért, hanem értem?

– Értük is… de elsősorban érted, hogy ne emészd magad folyton miattuk. Nem akarlak szomorúnak látni, Breck.

– Szentséges Tündéranya – dünnyögte a fiú, és egy pillanatra úgy érezte, a hite a régi: erős és megingathatatlan.

– A nevem Dianté, nem Tündéranya – lökte oldalba játékosan a hercegnő –, és egyáltalán nem vagyok szent**. Sőt… telis-tele van a fejem mindenféle piszkos gondolattal. És mindnek te állsz a középpontjában.

Breck most már szélesen vigyorgott, miközben érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Vadul magához húzta a lányt, és megcsókolta.

– Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg neked mindezt.

– Ó, én tudom – somolygott Dianté. – Ma este még nem fürödtem. Mosd meg a hátamat!

o

– Hát ez… ez… – Dianté annyira kifulladt, hogy úgy döntött, inkább nem beszél, csak némán a fiú mellkasára hajtja a fejét. A fürdőszoba amúgy is fullasztó volt a kádból felszálló gőztől, de most úgy érezte, még soha életében nem volt ennyire melege. A kád körül tócsákban állt a víz, egy habfürdős üveg pedig felborult, és a tócsákkal keveredve bőszen eregette a buborékokat. Dianté csodálkozott, hogy csak ekkora káoszt csináltak, mert belül – a lelkében és testének minden porcikájában – sokkal nagyobb zűrzavar uralkodott. Őskáosz, ami a maga őrültségében is csodálatos volt.

– Úgy érted… nem volt rossz? – zihálta Breck, végigfuttatva ujjait a lány nedves tincsein.

Beletelt néhány másodpercbe, mire Dianté újra lélegzethez jutott és meg tudott szólalni.

– Hogy nem rossz? – suttogta. – Breck, ez hihetetlen volt.

– Hát, ügyes vagyok a hátmosásban. És ezek szerint másban is.

– De mennyire…

– Mennyire is? – kérdezte incselkedve Breck.

– Annyira – nézett a szemébe Dianté –, hogy nemcsak a fürdőszobámat forgattad fel, hanem az egész világomat.

Még nem is sejtette, milyen közel járt az igazsághoz.

oooooOOOooooo

* Az atlantisziak találták fel a történelem első fogamzásgátló tablettáját, aminek semmiféle mellékhatása nem volt – aki beszedte, nem lett túlsúlyos, nem nőttek meg a mellei, és nem befolyásolta a szexuális étvágyát sem. Az atlantiszi nők egy része egyszerű étrend-kiegészítőként fogyasztotta. Kapható volt szopogatós cukorka formában is málna-, banán- és kiviízesítéssel.

** Természetesen a „szent” az atlantiszi szóhasználatban nem úgy értendő, ahogy a keresztény vallásban (valójában az eredeti atlantiszi kifejezésnek nincs is pontos magyar megfelelője, de a „szent” a hozzá legközelebb álló szinonima). Az atlantisziak azokat a régi isteneket és istennőket tartották „szenteknek”, akik a legendák szerint soha, semmi rosszat nem tettek, ráadásul a testi örömök terén is önmegtartóztatóak voltak.

TOVÁBB A TIZEDIK FEJEZETRE