Nyolcadik fejezet

Bűnös kis titok

Még nem kelt fel a nap, de a hangos madárcsiripelés már felverte Brecket legszebb álmából. Álmában Atlantisz hercegnője olyan dolgokat művelt vele, amelyekről a legtapasztaltabb nőcsábászok is csak pirulva számolnának be, ráadásul az álom olyan, de olyan valóságosnak tűnt!

A fiú kinyitotta a szemét, és egy hosszú percig azt sem tudta, hol van, és mi történt vele. Valami megmagyarázhatatlan gyengeség töltötte el a tagjait, ugyanakkor ez az érzés erősen hasonlított a jóleső fáradtságra, amely egy-egy röpködéssel töltött nap után keríti hatalmába a tündérfiát.

Csakhogy ő már nem tud repülni, kúszott be agyába a felismerés. Egyszerre megrohanták az előző éjszaka emlékei is: a sikertelen szöktetési kísérlet, a kínzás és Dianté, ahogy…

– Tündéranyára… – lehelte a fiú, és nehézkesen, de ülő helyzetbe tornászta magát. – Szentséges Tündéranya, hát nem álom volt?

Pillantása a hófehér szőnyegre esett, és elmerengve végigfuttatta ujjait a bolyhokba száradt vérfoltokon. Tudta jól, hogy ez nem csak az ő vére. Látta a lány combján végigcsordogáló vércsíkot, látta az arcán lefutó könnyeket, de amikor erőtlenül azt javasolta, hogy hagyják abba, mert nem bírja nézni, hogy kedvese szenved, Dianté letörölte könnyeit, és rámosolygott. „Te sokkal többet szenvedtél, mint én. Ez semmiség” – mondta, majd büszkén hátravetette a fejét, és néhány röpke perc alatt a mennyekbe repítette Brecket. Akkor, ha csak rövid időre is, a tündér úgy érezte, ismét tud repülni. Sőt, ez még a repülésnél is csodálatosabb volt.

Vágott egy szégyenlős grimaszt. Túl gyorsan lett vége az egésznek, és tisztában volt vele, hogy csak ő élvezte, Dianté nem. Bárcsak valahogy jóvátehetné… hiszen a hercegnő már annyi mindent tett érte, és ő még semmit sem viszonzott belőle! Becsapta, kihasználta a lányt, sőt, bár nem egészen rajta múlott, de még az ártatlanságát is elvette. És mindössze a szerelmét adta cserébe. De ez vajon elegendő jóvátétel?

Breck nem érezte annak. Dianténak sem lesz képes visszafizetni mindazt a jót, amit érte tett, és a népe felé sem törlesztheti sohasem az adósságait – hiszen mivel is tehetné jóvá azt, hogy az ostoba szökőkutas ötletével ő taszította rabszolgasorba testvéreit, sőt, a múlt éjjeli kudarcának köszönhetően ma délben kivégzik a királyukat és a királynőjüket?

Elkeseredett dühében könnyezni kezdett. Szégyellte, hogy a reggel első gondolatai Dianté és bűnös románcuk felé szálltak, ahelyett, hogy a királyi pár miatti lelkiismeret-furdalása ébresztette volna fel. Nem érdemelte meg, hogy olyan jó dolgok történjenek vele, mint amit Dianté karjaiban élt át, sőt, azt sem érdemelte meg, hogy éljen.

Pillantása ismét az ablakra esett, amelyen alig két hete akart kiugrani. Akkor Galvin húzta vissza. Galvin mára halott, és a tenger mélyén pihen. Talán rosszul tette, gondolta Breck, hogy felhívta Damianosz figyelmét unokatestvére láthatatlan holttestére, de abban a pillanatban, fájdalomtól ködös elmével abban reménykedett, hogy az atlantisziak minden kegyetlenségük ellenére is tisztességgel elhantolják Galvint. A tündérek mindenesetre nem temethették volna el atlantiszi segítség nélkül, hiszen a bányában csak kristálybányászatra alkalmas csákányokat kaptak, amivel gödröt ásni úgyszólván lehetetlen volt. Így vagy úgy, de az atlantisziak tudomást szereztek volna Galvin testéről, amely ugyanarra a sorsra jutott volna, mint a többi halott tündéré. Damianosz mindegyiküket a tengerbe dobatta. Breck most már csak abban reménykedett, hogy Midhir és Morrighan tisztességes temetésben részesül majd.

– Breck? Hát már ébren vagy? – szólította meg egy lágy női hang, és a fiú megfordult ültében. A kettejük szállása közötti ajtónyílásban, melyet csak egy vékony függöny takart, ott állt a legbájosabb teremtés, akit valaha látott. Ekkor jelentek meg az első napsugarak a horizonton, és sárga fénnyel töltötték be a szobát, megcsillanva a hercegnő aranyhaján. Dianté éjjel viselt, összeizzadt hálótógáját lecserélte egy könnyebb, csaknem áttetsző darabra, és olyan csintalan mosollyal dőlt az ajtófélfának, hogy a fiúnak kétsége sem lehetett, mire gondol éppen.

– Jó reggelt, hercegnő. – Breck letörölte könnyeit, és kicsit bizonytalanul felállt: már nem fájt semmije, de még remegősek voltak a lábai.

– Jól vagy? – kérdezte aggodalmas arccal Dianté.

– Én ugyanezt kérdezhetném tőled – válaszolt enyhén elvörösödve Breck.

– Már miért ne lennék…? Ó – kacagta el magát a lány, amikor rájött, mire gondol a kedvese. – Hasznos kis tárgy az az oreikhalosz-gyógykristály. Mindenféle… hm… sérülésre biztonsággal alkalmazható. Majd’ kicsattanok az egészségtől… és majd’ elégek a vágytól.

Breck nyelt egyet.

– Te még akarsz engem azok után, hogy olyan szánalmas teljesítményt nyújtottam az éjjel?

– Beteg voltál és gyenge. Nem lehetett kontrollod a tested felett… és egyébként is, úgy tudom, eleinte mindenki eléggé ügyetlen. A bátyám első barátnője kicsit sem volt elragadtatva tőle, de a későbbiek már nem panaszkodtak. Az ilyesmihez idő kell… és sok-sok gyakorlás.

A fiú még jobban elpirult.

– Gyakorlás?

A lány megfordult és visszasétált a szobájába, Breck pedig szavak nélkül is értette, hogy azt várja el tőle: kövesse.

Dianté lakosztályának ebbe a részébe még sosem tette be a lábát: ide csak Ofélia volt bejáratos, az alantasabb szolgák nem érdemelték ki, hogy beléphessenek, leszámítva természetesen a hetente érkező takarítót. Abból a kevésből, amennyit Breck korábban a függönyön keresztül látott, úgy gondolta, hogy a hercegnő ágya kimondottan puha és kényelmes lehet, de sosem fordult meg a fejében, hogy valaha is alkalma lesz kipróbálni – pláne úgy, hogy maga a hercegnő is benne fekszik.

– Nos? – helyezkedett el kényelmesen Dianté, és felemelte a takaró egyik sarkát, jelezve, hogy azt kívánja, rabszolgája csatlakozzon hozzá.

– Nem… nem is bánod, hogy lefeküdtél az ellenségeddel? És hogy újra meg akarod tenni? – kérdezte esetlenül a fiú.

– Tehát az ellenségednek tekintesz? – vonta össze a szemöldökét a hercegnő.

– Dehogy, csak… mindenki más szemében…

– Teszek mindenki másra – vágta rá a lány –, és csodálkozom rajta, hogy te nem! Úgy ismertelek meg, mint aki leszarja a szabályokat, és ez volt az egyik dolog, ami megtetszett benned. Fel mered vállalni ezt az egészet… kettőnket… mint egy alapos kis szabályszegést?

Brecknek megrándult a szája széle, és csaknem elmosolyodott. Vadítóan szexi tud lenni egy hercegnő, aki trágár kifejezéseket használ.

– Csak ha biztosan sikerül titokban tartani. A világért sem akarnék bajt hozni a fejedre, hercegnő.

– Elég okos vagyok ahhoz, hogy mindenből kimagyarázzam magam – vonta meg a vállát Dianté. – Te pedig elég pofátlan vagy ahhoz, hogy ugyanezt tedd. Szóval, mit akarsz, Breck?

A tündér hiába küzdött tovább a mosolya ellen.

– Addig kufircolni veled, amíg összedől alattunk az ágy.

– Helyes. Az ágyat majd kimagyarázzuk valahogy. – Dianté a falon függő kristályórára pillantott. – Még harmincnyolc perc, mire megérkeznek a fürdetőlányok. Használjuk ki az időt!

A halott Galvin, a halálra ítélt Midhir és Morrighan és lelkiismeretének minden démona feledésbe merült, ahogy Breck becsusszant a takaró alá.

oOo

– Hívattál, felség?

– Igen, Prakszisz – bólintott Damianosz. – Szükségem van egy új találmányra.

– Állok a feladat elébe, felség – hajolt meg az udvari feltaláló, miközben megpróbált elfojtani egy ásítást. Szinte hajnal volt még, és ura ilyen korán sosem hívatta magához. – Miféle találmányról lenne szó?

– Legutóbb olyan műszer kifejlesztésére utasítottalak, amely képes felmérni a varázsszinteket. Ebből kiindulva gondolod, hogy képes lennél kifejleszteni egy olyat, amely nagyobb távolságról – teszem azt, mérföldekről* – is képes detektálni a varázsrezgéseket?

– Hmm – simogatta az állát Prakszisz. – Nem lesz egyszerű, de nem is lehetetlen. Természetesen mindent el fogok követni, felség. De mégis, mekkora varázserőforrás detektálására legyen alkalmas az eszköz? Mert ugye nem mindegy, hogy olyan erős varázslók jelenlétét kell-e mérföldekről megéreznie, mint felséged vagy Nikiász herceg, vagy pedig a hangyányi varázsrezgéseket is képes legyen észlelni? No persze, tudomásunk szerint a tündérek varázserejének megsemmisítésével mindössze te, felség, és a trónörökös maradtatok mágiával rendelkező lények e kies bolygón, de azelőtt a tündérekről sem tudtunk, és okos mondás az, hogy amiről nem tudunk, nem jelenti azt, hogy nem is léte…

– Nyugalom – vágott a szószátyár feltaláló szavába a király. – Annak a varázsforrásnak, amit én keresek, meglehetősen nagynak kell lennie, mert állítólag az összes tündér varázsereje abból táplálkozik.

– De hát felséged elpusztította az erejüket!

– A jelek szerint nem egészen – sötétedett el Damianosz tekintete. – Amíg ez a varázsforrás, egy bizonyos kő, létezik, rabszolgáink képességei is léteznek, mindössze… átmenetileg nem tudják használni. Én azonban végleg le akarom törni a kis mitugrászok erejét. Ehhez meg kell találnunk azt a kövecskét.

– Nem lehet egyszerűen kiszedni belőlük, hogy hol rejtették el?

– Úgy tűnik, nem – legyintett a király. – Ők maguk sem tudják pontosan, csak annyit tudnak, hogy valahol a keleti kontinens északi részén. Úgy tűnik, tájékozódó-képességüket is elvesztették a varázserejükkel együtt, és már nem találnának vissza egykori otthonukba, ahol egy társuk a követ őrzi. Ezért van szükség a varázsdetektorra.

– Értem, felség – bólintott a feltaláló. – De ha valóban így van, arra még nem gondoltál, hogy egy tündérnek, csupán egyetlen egynek visszaadd a varázserejét, és kényszerítsd, hogy vezessen el a kövecskéhez?

– Dehogynem gondoltam! – morogta a király. – Nem vagyok bolond. De túl nagy a kockázat, Prakszisz. Nem tudhatom, mi történik, ha az az egy tündér ismét képes lesz varázsolni. Én vagy a fiam csak nem mehetünk északra, hogy szemmel tartsuk, ha pedig átlagos atlantiszi polgárokat küldünk vele, a tündér varázslattal meg is szökhet tőlük.

– És ha varázslattal arra kényszeríted, hogy ne szökjön meg? A te erőd jóval nagyobb, mint egy átlagtündéré volt, felség. A maga kicsi erejével aligha tudná legyőzni az általad rábocsátott mágiát…

– Ez is megfordult már a fejemben – mondta Damianosz. – Egész éjjel ezen tépelődtem, és bár ez vonzó ötletnek tűnt, végül elvetettem. Erőm hatalmas, Prakszisz, mégsem bízom annyira a mágiában, mint a tudományban. Ha csak egy tündérnek is visszaadnám az erejét, annak hosszú távon beláthatatlan következményei lehetnének. Nem akarok kockáztatni. Egy varázsdetektor sokkal kevésbé kockázatos. Talán tovább tart így megtalálni a követ, de addig is minden egyes rabszolgát jó helyen tudhatunk: a bányában, varázstalanul.

– Azért nem mindegyiket, felség – világított rá Prakszisz –, hiszen megengedted a lányodnak, hogy megtartsa azt a vöröset... legalábbis, úgy hallottam. Sokfélét beszélnek ám az emberek...

A király legyintett.

– Igen, tudom. Talán bolondság a részemről, de bízom Dianté józanságában. A lányom rendkívül eszes, és mindig is a fegyelem mintaképe volt. Nincs miért aggódnom, tud bánni a rabszolgájával. A vörös viszont veszélyes lázító. Jobb, ha elválasztjuk a népétől, mielőtt újabb őrültség fordul meg a fejében.

– Hmm... nem azért, felség, de... nem lett volna egyszerűbb megszabadulni tőle? Végleg?

Damianosz biccentett.

– Még egy kihágás a részéről, és pontosan azt fogom tenni.

– És ha bántja a hercegnőt? – aggodalmaskodott Prakszisz.

– Azt nem meri megtenni – rándult meg a király szája széle, és a tudós látta rajta, hogy nem egészen biztos magában. – De azért... jobb, ha ráijesztek még egy kicsit. Csak hogy valóban ne forduljon meg semmiféle őrültség a fejében. Elmehetsz.

– Igenis, felség – sóhajtott Prakszisz. – Még ma nekikezdek a műszer kifejlesztésének.

– Helyes. De csak délután. Délben légy vendégem egy kivégzésen. Mindenki ott lesz, aki számít.

oOo

– Miért tetted meg?

– Mit miért?

– Miért szeretkeztél velem a múlt éjjel? – kérdezte Breck. Ujjai Dianté szőke tincseivel játszottak. – Azelőtt mindig ellöktél magadtól, és azt hajtogattad, hogy ez sosem történhet meg közöttünk.

– Mert úgy is gondoltam – könyökölt fel a lány. – De tegnap éjjel, amikor először Nik aztán az az őr kínzott meg téged, azt hittem, meg fogsz halni. És akkor úgy éreztem, bármit megadnék, csak esélyem legyen újra megcsókolni… és legalább egyszer együtt lenni veled. Még most sem tudhatom, mi lesz a sorsod. Apám ugyan rám bízott, hogy tegyek veled belátásom szerint, de kikötötte, hogy nem babusgathatlak, büntetnem kell téged. Ha megtudná, hogy túl jól bánok veled, félek, elvenne tőlem, és vagy a bányába küldene, vagy kivégeztetne. Mitévő legyek veled, mondd?

– Hááát… – Breck is felkönyökölt, és arcát a hercegnő nyakhajlatába fúrta –, tudnék néhány dolgot, hogy mit tegyél velem…

– Breck! – kacagott Dianté, és játékosan eltolta magától. – Most nem arról beszélek!

– Tudom én, csak szeretlek ugratni. De komolyra fordítva a szót… ha apád azt akarja, hogy büntess, hát büntess. Rád bízom, hogy hogyan. Okos lány vagy, kitalálod.

Dianté töprengő tekintettel hanyatlott vissza a párnára.

– Igen… azt hiszem, már tudom is. Rabszolga, készülj fel rá, hogy halálra foglak dolgoztatni. Vagyis… majdnem halálra.

– Erre kíváncsi leszek… hogyan tervezel majdnem halálra dolgoztatni?

– Azt hamarosan megtudod – somolygott Dianté –, amikor megérkeznek a fürdetőlányok.

Most a fiú nézett a kristályórára.

– Huszonegy perc. Gondolod, hogy addig még van időnk…?

– Amilyen gyorsan végeztél az előbb, biztos lenne időnk – válaszolt a lány –, de inkább nem kockáztatnék. Előfordult már, hogy néhány perccel korábban értek ide.

Breck az alsó ajkába harapott.

– Sajnálom. Ezt még tényleg gyakorolnom kell.

– Ugyan – paskolta meg a karját Dianté. – Ez máris sokkal jobb volt, mint a múltkori. Már csak azért is, mert ezúttal nemcsak feküdtél ott, mint egy fadarab, és nem nekem kellett az egész munkát végeznem.

– Hát nem – kuncogott zavartan a fiú. – Ígérem, leszek jobb is.

– El is várom – biccentett a hercegnő. – És most, rabszolga, kifelé a szobámból! Eredj, és mosakodj meg, aztán nekem is eressz fürdővizet!

– Az nem a fürdetőlányok dolga lenne?

– Dehogynem – válaszolt tettetett komolysággal Dianté –, de attól tartok, ha megvárnám, hogy ők fürdessenek meg, feltűnne nekik, hogy csak úgy szaglok… tőled. Na, mire vársz, egy-kettő!

Breck nem tudta, hogy pironkodjon vagy vigyorogjon, ahogy pucéron kisietett a fürdőbe. Itt azonban elég volt egy pillantást vetnie a tükörbe, hogy elszégyellje magát, mégpedig nem azért, amit a hercegnővel művelt, hanem mindazért, amit elfelejtett miatta. A szeme túl pajkosan csillogott, az arca pedig túl vörös volt az izgalomtól ahhoz képest, hogy gyászolnia illene.

Ideje leszállnod a földre, Breck, gondolta keserűen, és szándékosan hideg fürdőt eresztett magának. Túl sok kellemesen meleg dologban volt része mostanában. Ki kell józanodnia.

Alighogy Dianté is végzett a fürdőjével és megszárítkozott, megérkezett a három fürdetőlány.

– Ma már nincs szükségem a szolgálataitokra – jelentette ki a hercegnő –, és mostantól fogva többet ne is gyertek.

– Hogyan, fenség? – kapott levegőért az egyikük. – Miért?

– Nyilván hallottatok a tegnapi éjjeli incidensről – folytatta tökéletes nyugalommal Dianté, és kényelmesen elfészkelődött a pamlagon.

– A szökési kísérletről, fenség? – kérdezte egy másik szolgáló.

– Arról – bólintott Dianté. – Mivel Breck volt a szökési kísérlet értelmi szerzője, apám megbüntette őt, nem is kicsit. És megérdemelte. Minden csapást megérdemelt, sőt, annál többet is. Apám azt kívánja, hogy én folytassam a rabszolgám fenyítését, mégpedig bármilyen módszerrel, ami csak az eszembe jut. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezentúl mindent ő fog elvégezni körülöttem, hogy ne legyen se ideje, se energiája zendülésre gondolni. Ő segít a fürdésnél és az öltözködésnél, ő hozza-viszi az ételeimet, és ő végzi a lakosztályom takarítását is. Ő fog kiszolgálni… mindenben.

Breck érezte, hogy ismét elönti arcát a pír, és örült, hogy Dianté mögött áll, így elkerülhetik a szemkontaktust, mert biztos volt benne, ha találkozna a tekintetük, az mindent elárulna a cselédeknek. Így inkább elmélyülten tanulmányozni kezdte a sarujából kilátszó lábujjait, csak hogy ne kelljen a fürdetőlányok szemébe néznie. Remélte, hogy a lányok a pirulását annak tudják be, hogy szégyelli magát „csúnya viselkedéséért” és a rá kiszabott büntetés miatt, az pedig meg sem fordul a fejükben, hogy a hercegnő többet értett a szolgálat alatt, mint azt gyanútlanul gondolnák.

– És most… most mi lesz velünk, fenség? – kérdezte kezét tördelve az egyik lány. – Nem veszíthetjük el az állásunkat!

– Ne aggódjatok, beszélek a bátyámmal, neki úgyis mindig szüksége van szolgálókra. Biztos vagyok benne, hogy szívesen alkalmaz titeket is.

A három szolgáló összenézett, és míg az egyikük, egy kínosan pedáns, huszonnyolc-harminc év körüli nő vágott egy grimaszt, a két fiatalabb összevihogott. Mindannyian tudták, hogy a herceg nemcsak fürdetésre tartja a szolgálólányait.

– És most elmehettek – intett Dianté, mire a három cseléd meghajolt és távozott.

– Remélem, legalább az idősebbiknek nincs félnivalója a bátyádtól – jegyezte meg Breck, ahogy becsukódott az ajtó, és ismét kettesben maradtak. – De azért nem szép tőled, hogy a két fiatalt kiteszed a herceg olthatatlan szexuális étvágyának csak azért, hogy… már megbocsáss… a sajátodat kielégítsd.

A hercegnő félig hátrafordult, és szomorkás mosollyal nézett fel rá.

– Néha muszáj egy kicsit önzőnek lenni, Breck. De ne aggódj… Nik megígérte nekem, hogy több lányt nem tesz tönkre. És ha jót akar, tartania kell a szavát.

Kisvártatva nyílt az ajtó, és Ofélia lépett be.

– Jó reggelt, kicsikém – üdvözölte Diantét egy kedves mosollyal, Breck láttán azonban összevonta a szemöldökét, és tüntetőleg másfelé nézett. – Remélem, sikerült kiheverned azt a rémes múlt éjszakát! Hallottam, mi történt, rettenetes!

– Úgy beszélsz, mintha valóban nekem kellett volna kihevernem, pedig Brecket kínozták meg – válaszolt csípősen a hercegnő. – De köszönjük, mindketten kiváló egészségnek örvendünk.

– Hmmph. – Ofélia továbbra sem nézett a rabszolgafiúra. – Kicsikém, atyád üzeni, hogy feltétlenül számít a jelenlétedre a déli… hm… eseményen.

Dianté megmerevedett ültében.

– Úgy érted, a királyi pár kivégzésén?

– Azon – biccentett a dajka. – És őfelsége azt akarja, hogy vidd magaddal a rabszolgádat is.

Breck úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Dianté ránézett, és pillantása egyszerre volt együttérző és nyugtató, mintha azt akarta volna üzenni: „ezt még ki kell bírnod, légy erős!”

– Nyilván ezt is a büntetés részének szánja őfelsége – folytatta Ofélia közömbös hangon –, és lássuk be, meg is érdemli a fiú. Ekkora gyalázatot!

Brecknél most szakadt el a láthatatlan cérna.

– Tégy csak úgy, mintha itt se lennék! Látom, mennyire élvezed!

– Breck, kérlek! – pirított rá finoman, mégis erélyesen Dianté, míg a dajka látványosan levegőért kapkodott.

– Hogy… hogy mer így beszélni velem egy senkiházi rabszolga, aki azt sem érdemli meg, hogy…

– Dadus, elég! Amit Breck tett, tényleg nem volt helyénvaló, és meg is büntetem őt érte annak rendje s módja szerint, de nem tűröm, hogy így beszélj róla. Breck, tőled pedig elvárom, hogy tanúsíts tiszteletet az idősebbek iránt!

– Az idősebbek iránt? – nevette el magát a fiú. – Ezerkétszáznégy éves vagyok! Ő mennyi? Hetvenhat?

– Ötvenegy! – kérte ki magának Ofélia, és villámló szemekkel fordult el a fiútól. – Kislányom, nemcsak azért jöttem, hogy atyád parancsát közvetítsem, hanem a fürdetőlányok miatt is. Alig mertem elhinni, amikor az imént összefutottam velük, és elpanaszolták nekem, hogy elbocsátottad őket, és ezentúl mindent erre a… rabszolgára bízol!

Dianté mélyet sóhajtott.

– Breck, fogd a szőnyegedet, és vidd le a mosodába, hátha még tudnak vele kezdeni valamit!

– Igenis, hercegnő. – A fiú gyorsan felkapta az alvadt vérfoltokkal telipöttyözött szőnyeget, és kisietett. Örült, hogy nem kell tovább egy levegőt szívnia a dajkával, ugyanakkor aggódott, hogy Dianté vajon mit talál mondani a távollétében. De hát okos lány, csak nem keverné bajba saját magát…

o

Miután becsukódott az ajtó Breck mögött, egy hosszú percig csend telepedett a hercegnő lakosztályára.

– Gondolom, most magyarázkodni akarsz – szólalt meg Ofélia –, és kíváncsian várom, hogy ugyan, mi okod volt erre a lépésre? Eldobni hűséges cselédeidet egy ilyen megbízhatatlan alakért, aki becsapott, elszökött tőled, szövetkezett atyád ellen az ellenséggel… aki ő maga is ellenség!

– Én nem látok benne ellenséget, csak egy elkeseredett fiút, akinek mindennél nagyobb vágya a szabadság – felelt Dianté. – Ezért pedig nem haragudhatok rá.

– De igenis haragudnod kell! Vagy legalább úgy tenned, mintha haragudnál, mintha büntetnéd!

– De hisz épp azt teszem – világított rá a lány. – Annyi munkát adok neki, amennyit azelőtt sok cseléd együtt végzett el. Ideje sem lesz újabb szökési kísérleten törni a fejét.

– És miből gondolod, hogy el tudja végezni mindazt, amit eddig sokan mások együtt? – tette karba a kezét a dajka. – Mert az ételek cipelése és a fürdővízeresztés még nem olyan megerőltető, és különösebb tehetség sem szükséges hozzá, de mi van például… a frizuráddal? Az öltöztetők megtanulták, hogyan csinálják meg a hajadat, de vajon tudja-e ezt egy efféle durva paraszt?

– Breck nem paraszt, sosem volt földművelő – ingatta a fejét szórakozott mosollyal Dianté –, egyébként meg sosem tartottam igényt művészi hajkölteményekre. Ami nekem kell, azt magam is meg tudom csinálni, de ha szükséges, Breck is biztosan beletanul. Ügyes kezei vannak.

– Ügyes – kezei – vannak? – hangsúlyozta megütközve Ofélia.

Dianté most kapott csak észbe, hogy mennyire kétértelmű legutóbbi kijelentése, és mélyen elpirult. Alig egy fél órája Breck ügyes kezei még csodákat műveltek vele.

– Jaj, ugyan már, dadus! – kacagta el magát zavartan.

Ofélia azonban nem nevetett vele, hanem tágra nyílt szemmel ereszkedett le mellé a pamlagra.

– Ezt nem hiszem el. Kicsikém, mondd, hogy nem igaz!

– De hát… micsoda? – próbált meg ártatlanul mosolyogni Dianté, de tudta, hogy már késő: senki sem ismerte őt úgy, mint a dajkája. Talán csak Nikiász.

Ofélia döbbent arccal rázta meg a fejét.

– Láttam rajtad. Az első pillanattól fogva láttam, amikor ma reggel beléptem, hogy valami megváltozott! Az én angyalkám már nem lány! Hogy tehetted!? Hát nem rágtam kicsi korod óta a szádba, hogy egy hercegnő legfőbb értéke az erénye? Ha nem mondtam el ezerszer, akkor egyszer sem, és te mégis odadobtad ennek a… ennek a…

– Igen – állt fel hirtelen Dianté, és magasra emelte az állát. – Odadobtam, mert az életét és a szerelmét többre értékeltem, mint az erényemet. És különben is, mit számít, ha senki sem tudja meg?

– Hogy senki? – hápogott a dajka. – Hogyhogy senki? Ha majd egy szép nap férjhez mész, mit gondolsz, a férjed nem fog rájönni, hogy…?

– Ofélia! – hallgatta el Dianté. Ritka volt az, hogy nem „dadus”-nak szólította az asszonyt, és amaz szemmel láthatóan meg is ütközött védence nyers hangvételén. – Nem áll szándékomban férjhez menni. Sem most, sem a jövőben. Egyik kérő sem érdekelt egy fikarcnyit sem, és egyikkel sem tudom elképzelni a közös jövőt!

– De ezzel a vörössel igen? Hiszen ez még feleségül sem vehet! Nem is atlantiszi! Nem is nemes! Még csak nem is ember!

– De szeretem – válaszolt egyszerűen a lány. – És ez legyen elég. Ha pedig te is szeretsz, és jót akarsz nekem, akkor tartsd a szád! Jól tudod, mi történne, ha apám megtudná!

– Szent Poszeidón, bele sem merek gondolni! – jajveszékelt Ofélia. – Teljesen tönkretett téged ez a senkiházi! Bár akasztották volna fel ahelyett, hogy csak megkínozzák!

– Dadus, ezt te sem gondolod komolyan! Atlantiszon több mint háromezer éve nem gyakorolják az akasztást! Rém idejét múlt módszer!

– Hát akkor jobbat mondok! – folytatta egy anyatigris vadságával a dajka. – Nem a hátát kellett volna ütlegelni, inkább a golyóit kitépni, vagy a kukackáját szorítani addig, amíg pisilni se tud, nemhogy…!

Dianté nevetve dobta vissza magát a pamlagra. Ismerte annyira Oféliát, hogy tudja, azért hordja össze ezt a sok ostobaságot, mert máshogy nem merne – nem tudna – ártani dédelgetett kis úrnőjének, sem annak a számára megvetett fiúnak, akit úrnője szeret. Régi atlantiszi mondás, de igaz: amelyik kutya ugat, az nem harap.

– Komolyan, ne légy vele ilyen rosszindulatú… – mondta, még mindig a nevetésével küszködve. – Hisz boldoggá tesz engem!

– Boldoggá tesz, boldoggá tesz! – legyintett ingerülten a dajka. – És mi lesz hosszú távon? Ha nem mégy férjhez, talán örökre ezzel a… tündérrel fogsz bujálkodni? Nem is gondolsz a következményekre?

– A következményekre? Ha titokban tartjuk, ugyan, miféle következmények lehetnek?

Ofélia most már a fejét markolta és úgy rázta, mint aki se látni, se hallani nem akar.

– Még hogy miféle következmények? Kislányom, ha nem lennél olyan okos és tanult, azt hinném, valami tudatlan kis parasztlány vagy! Mégis, mit gondolsz, hova vezet az ilyesmi?

– Ó – Dianté végre felfogta, mire utal az asszony. – Attól nem kell tartanunk. Te magad mondtad az imént, hogy Breck még csak nem is ember. Két különböző fajhoz tartozunk. Nyilvánvaló, hogy nem tudunk egymással szaporodni.** Úgyhogy légy szíves, hagyd békén a golyóit, még kellenek nekem!

– Hát ez… ez… inkább nem mondok semmit… – hebegte a dajka, majd feltápászkodott, és ingatag lábakon elhagyta a szobát.

– Helyes – dőlt hátra Dianté, és elégedetten felsóhajtott. – Az lesz a legjobb, ha nem mondasz senkinek semmit.

oOo

Breck nehéz szívvel követte úrnőjét a palotaudvarra, és csak abban reménykedett, hogy hamar vége lesz az egésznek, s hogy őfelségéék nem fognak szenvedni.

Az udvart már majdnem teljesen megtöltötték a nemesek és udvaroncok, körös-körbe pedig palotaőrök álltak a napfényben meg-megcsillanó kristálylándzsáikkal.

Maga Damianosz király egy trónszék-féleségben foglalt helyet, a balján Nikiász herceg állt, s amikor megpillantotta lányát, odaintette maga mellé, a jobbjára.

Breck szándékosan maradt hátra, de a király odaszólt neki, s dörgő hangja a tömeg alapmoraja ellenére is fenyegetően hasított a fiú fülébe:

– Te vörös, állj ide, a lányom mögé! Díszhelyről nézheted végig a királyod és királynőd kivégzését!

A fiúnak ökölbe szorult a keze, és legszívesebben alaposan odamondogatott volna a kegyetlen uralkodónak, de tudta jól, hogy míg Oféliával szemben elveszthette a fejét, Damianosszal szemben nem teheti, mert akkor valószínűleg szó szerint veszítené el. Márpedig Breck a ma reggeli ölelkezés óta már nem akart meghalni. Tisztában volt vele, hogy ő és Dianté a tűzzel játszik, és hogy csak áltatják magukat, hiszen hosszú távon nem lehetnek boldogok – együtt legalábbis semmiképp –, de Breck szerette a veszélyes helyzeteket, azt a kellemes izgalmat, amely régebben csak akkor tört rá, amikor az öregek tiltása ellenére a barlanglakó vadembereket háborgatta. Ez a mostani izgalom Diantéval kapcsolatban egészen más volt, mint amit az ősemberbosszantások alkalmával érzett: sokkal intenzívebb és sokkal kellemesebb.

Ebben a pillanatban azonban két felfegyverzett őr jelent meg a tündérkirályi párt vezetve, és Brecknek még a hercegnő iránti lángoló szerelme is kiszállt a fejéből, szívét pedig elszorította a keserűség és a bűntudat. Ha csak közvetve is, de miatta jutott ide a király és a királynő. Részben ő a gyilkosuk.

Damianosz király felállt, intett a kezével, és a tömeg egyszerre elhallgatott.

– Mindnyájan tudjátok, miért gyűltünk itt ma össze. Azért, hogy példát statuáljunk, hogy egyszer s mindenkorra megértessük rabszolgáinkkal, hogy minden ellenállás hasztalan. Talán uralkodóik halála megrendíti őket annyira, hogy engedelmes szolgákká váljanak. Úgy legyen! Elítéltek, az utolsó szó jogán akartok-e mondani valamit?

Morrighan királynő felszegte az állát, és előrelépett.

– Breck! – Hangja olyan erőteljesen csengett, mintha csak mágikusan erősítette volna fel. – Tudjuk, hogy egyetlen tündérként vagy jelen, ezért hozzád szólunk most: bátor voltál a múlt éjjel, és bátor volt Galvin is, Tündéranya nyugosztalja lelkét! Bátrak voltak mind, akik puszta kézzel mentek neki a fegyveres őröknek, és mi, Midhir és én, mindnyájatokra nagyon büszkék vagyunk!

A fiú érezte, hogy minden szem rá szegeződik – csak Diantéé nem, aki merev háttal állt előtte –, és legszívesebben lehajtotta volna a fejét, hogy senkire se kelljen néznie, legfőképp a halálra ítélt királyi párra nem, mégsem volt képes elszakítani róluk a tekintetét. Volt Morrighan kiállásában valami fenséges, és Midhir, bár mindig felesége árnyékában járt és cselekedett, szintén egyenes háttal, büszkén nézett alattvalójára. Breck pedig tudta, annyival tartozik őfelségééknek, hogy nem fordul el tőlük. Ugyanakkor egy csepp büszkeséget sem érzett „hőstettei” miatt, csak szégyent és bűntudatot mindenért, ami az elmúlt hetekben történt: a szökőkútért, mellyel rabszolgasorba taszította népét, a múlt éjjeli akció kudarcáért, és azért, hogy beleszeretett népe ellenségébe. Úgy hitte, Midhir és Morrighan talán megbocsátaná neki a szökőkutat, mondván, hogy csak jót akart, és szemmel láthatóan kicsit sem hibáztatják azért, mert elszúrta a szöktetési kísérletet, de abban biztos volt, hogy sosem bocsátanák meg neki, hogy együtt hált gyilkosuk lányával.

– Ha valaha is lesz rá alkalmad – vette át a szót Midhir –, mondd meg Briannek, hogy megbocsátunk neki. Cellánk nyugalmában beláttuk, hogy túl kemények voltunk vele, hiszen csak a gyermeki szeretet beszélt belőle, még ha ostobaságot is tett. És mondd meg tündértestvéreidnek, hogy királyuk és királynőjük utolsó leheletéig szerette őket, és hitt bennük, s hinni fog Tündéranya országában a síron túl is! Mert hisszük, hogy nem ez a népünk sorsa, nem arra rendeltettünk, hogy az atlantisziak rabszolgáiként végezzük! Lesz még fényes jövő, eljő még a szabadság, és egy nap újra boldogságtól ragyognak majd a tündérszárnyak! Mondd el nekik, Breck, ha ugyan el nem hallgattatnak téged is! De ha téged el is hallgattatnak, én tudom, hogy eljut a fülükbe, ha máshonnan nem… – nézett most körül a díszes egybegyűlteken – van itt épp elég pletykás fehérnép, hogy hírét vigye. Népünk nem veszett el, és soha nem is fog, mert a hit, remény és szeretet erősebb, mint az elnyomók fegyverei!

– Elég ebből a sületlenségből! – intett Damianosz, és visszaült trónjára. – Megkaptátok az esélyt, hogy beszéljetek, hát beszéltetek! És most, Poszeidón legyen irgalmas a lelketekhez!

A két őr, aki a cellájukból kísérte ide a királyi párt, a palotaudvar falához állította őket, háttal a falnak. Felajánlottak nekik egy-egy fehér kendőt, hogy bekössék a szemüket, de Morrighan undorodva tolta el magától a kendőt, mint akit sért a puszta feltételezés, hogy fél szembenézni a halállal. Férje követte a példáját.

Breck arcán patakokban csorgott le a veríték, és tudta, hogy ennek semmi köze a nap hevéhez. Ismét ökölbe szorította a kezét, amikor egy puha kis kéz nyúlt hátra, és röviden, de megszorította a jobbját.

A királyi párnak egy pillanat alatt vége volt: legalább annyi tisztesség szorult Damianoszba, hogy könnyű és gyors halált szánt ellensége vezéreinek – egy-egy lövés a kristálylándzsákból maximum-fokozaton, és a két parányi test úgy feküdt el az udvar kövezetén, mintha csak aludnának.

Breck kiengedte a rég benntartott levegőt.

Tündéranya, légy kegyes a lelkükhöz, darálta magában ösztönösen, ahogy a szokás diktálta. Csakhogy most semmi meggyőződés nem volt a gondolatban elhadart szavakban: rá kellett döbbennie, hogy megingott a hite. Létezik egyáltalán Tündéranya, aki odafentről vigyáz a népre? S ha létezik, hogy tűrheti ezt a gyalázatot?

Egyetlen pillanat elég volt hozzá, hogy a több mint ezer éve stabilan álló vár úgy dőljön össze a lelkében, mintha csak kártyákból lenne. Talán semmi sem igaz abból, amiben gyermekkora óta hitt. Már tudta, hogy ha lehetősége is lenne rá, hogy átadja a királyi pár utolsó üzenetét a népnek, kihagyná belőle azt az ostobaságot, hogy Midhir és Morrighan Tündéranya országában is hinni fog a szabadulásban. Talán hiba volt egy sosem látott, tán sosem létezett istennő kedvéért elhagyni otthonukat és olyan dolgokat művelni e földön, amelyek a fogságukhoz vezettek. Ha valaha is eljön számukra a szabadulás, azt nem Tündéranyának vagy bármely holt ősüknek köszönhetik majd, csakis önmaguknak.

– Temessétek el őket a városon kívül! – vetette oda a király az őröknek, majd Breckhez fordult. – Hallod-e, te vörös rabszolga, kegyes voltam veled az éjjel, de csakis a lányom kedvéért, aki még egy hozzád hasonló férget is képes megszánni. Ha bármilyen módon vissza mersz élni a lányom bizalmával, nem leszek olyan elnéző veled, mint az éjjel, és a társaid a bányában fogják bánni! Ha jól hallottam, a szüleid is ott dolgoznak. Ugyanazt teszem velük, mint veled tettem, amíg ki nem lehelik a nyavalyás lelküket. Megértetted? – Meg sem várva a fiú válaszát, felemelkedett trónszékéből, és méltóságteljesen elhagyta az udvart.

Legalább őfelségééket nem dobatja a tengerbe, mint szegény Galvint, gondolta Breck, de semmiféle megkönnyebbülést nem érzett, inkább görcsbe rándult a gyomra az újabb fenyegetés hallatán.

– Menj föl a szobámba, és pihenj – szólt oda neki egész halkan a hercegnő. – Sápadt vagy. Még nem heverted ki a tegnap éjjelt. Én majd csatlakozom később, most el kell intéznem valamit.

– Készítsem elő az ebédedet, fenség?

– Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét a lány. – De ha te igen, egyél.

– Egy falatot sem tudnék most lenyelni.

A hercegnő megértően bólintott, majd elsietett abba az irányba, amerre apja távozott. A tömeg is oszladozni kezdett körülötte, és Brecknek még sikerült elcsípnie egy kutató pillantást a trónörökös részéről, majd Nikiász is megfordult, és bement a palotába.

Mély sóhajjal Breck is elindult, de mielőtt belépett volna a forró udvarról az épület hűvösébe, még egyszer, utoljára megkereste tekintetével Midhir és Morrighan testét. Az őrök épp akkor nyalábolták fel őket, hogy végső nyughelyükre vigyék.

Értelmetlenül haltatok meg. Breck megnyalta az ajkát, és annak sós ízéből következtetett csak arra, hogy könnyes az arca. Észre sem vette, hogy sírni kezdett.

Letörölte könnyeit, és megfordult. Valami örökre elmúlt, de az élet megy tovább – rabként is, megalázottan is, de megy tovább, és talán tartogat még számára valami szépet. Pontosabban szólva valaki szépet.

Szomorú mosollyal indult meg Dianté lakosztálya felé, azon töprengve, vajon miféle sürgős dolga akadhatott a hercegnőnek. Észre sem vette a dajkát, aki félig egy oszlop mögé bújva várta, s most hirtelen előlépett mögüle.

– Ó, bocsánat – hebegte a fiú, és elkapta az asszonyt, akit majdnem sikerült fellöknie.

– Ne kérj bocsánatot, csak esküdj meg, hogy nem okozol csalódást az úrnőmnek! – válaszolt Ofélia fenyegető tekintettel. – Vagy velem gyűlik meg a bajod!

Breck nyelt egyet. Szóval Dianté elárulta dajkájának a titkukat.

– E… esküszöm – válaszolt gyorsan, és zavarában menekülőre fogta a dolgot.

oooooOOOooooo

* Itt Damianosz természetesen nem a „mérföld” szót használta, hiszen efféle hosszmértéket először a rómaiak alkalmaztak, a manapság legközismertebb mérföld pedig az angoloké. Történetünk idején azonban a britek ősei ugyanúgy a mamutot hajkurászták, mint a többi nép, és még híres angolhumoruk sem fejlődött ki. Erre az atlantiszi hosszmértékre azonban nincs megfelelő szó a magyar nyelvben (az angolban sem), így fogadjátok el, hogy nagyjából akkora távolságról van szó, mint egy angol mérföld (plusz-mínusz néhány yard).

** Az atlantisziak a lovat ugyan ismerték és néhány értékes példányt tartottak is belőle, de szamaraik nem voltak, így még csak nem is hallhattak az öszvérekről. Ugyanígy: ismerték a kutyát, de farkasokat nem tartottak – minek is tették volna? –, így nem tanulmányozhatták a kutyák és farkasok egymással való szaporodásának lehetőségét. A lódarázsról viszont teljes biztonsággal tudták, hogy nem a ló és a darázs közös utódja.

TOVÁBB A KILENCEDIK FEJEZETRE