Hetedik fejezet

Megtorlás

Nikiász rég látta apját olyan komornak, mint most, ahogy a trónteremben járkált fel s alá, sötét pillantásokat vetve a tündérkirályra és -királynőre, valamint arra a néhány szerencsétlen rabszolgára, akiket az ütközetben elszenvedett sérüléseik miatt behozott a palotaőrség. Köztük volt húga kis kedvence, a vörös hajú Breck is, ám ő még nem tért magához, és Nikiász a szíve mélyén azt kívánta, soha ne is ébredjen fel: jobb lesz neki is és Dianténak is.
– Tudjátok, hogy lázadásért azonnal kivégeztethetnélek titeket? – szólalt meg Damianosz, tekintetét a tündérkirályi párra szegezve. – Talán jót is tenne a közmorálnak, ha a népetek látná, mire vagyok képes az uralkodóikkal! Talán akkor végre sikerülne annyira megfélemlítenem őket, hogy többet meg se forduljon a fejükben a szökés gondolata!
– Tehetsz bármit, népünk sosem fogja feladni a reményt, hogy egy nap újra szabad lehet – szólalt meg a tündérkirálynő.
– Nem bizony! – tette hozzá kissé bizonytalanabbul a férje.
– Végleg talán nem veszítenék el a reményt, de jó hosszú időre elrettennének a kísérletezéstől – folytatta komoran Damianosz.
– Igazán nem értem, miért okozol magadnak ennyi gondot – csóválta meg a fejét gúnyos mosollyal Morrighan királynő. – Nem lenne egyszerűbb száműznöd minket a szigetedről? Varázserőnk már nincs, soha nem térhetnénk vissza, hogy bajt keverjünk, és akkor valóban nem kellene attól tartanod, hogy ismét szökni próbálunk, és menet közben esetleg megsérül néhány… embered.
– Három! – dörrent Damianosz hangja. – Hárman haltak meg az őreim közül! Miattatok!
– Közülünk pedig tizenheten vesztek oda – válaszolt csípősen Midhir király –, és úgy tűnik, egy páran még csatlakoznak hozzájuk – pillantott most a sebesültekre, akiket a palotaőrök egy kupacba hánytak. A tündérkupac felől időnként panaszos nyögdécselés hallatszott, most azonban egy tiszta, értelmes hang hasított a Midhir szólama után beállt csöndbe:
– Sosem… sosem hódolunk be neked, Atlantisz királya! Megfoszthattál az erőnktől… a röpképességünktől… de sosem töröd meg a Tuatha De Danannt! Végleg soha!
Nikiász látta, hogy apja még jobban elkomorul, és a sebesültek halmához lép, ahol jó néhány pillanatig keresi tekintetével a hang forrását.
– Itt vagyok… itt lent – folytatta gyönge, mégis határozott és gunyoros hangon az iménti felszólaló. Egy idős tündérapó volt, akinek hosszú, ősz szakálla vértől csöpögött. Ugyan csak a válláig látszott ki a többiek egymásra dobált teste alól, a herceg számára mégis világos volt, hogy a halálán van, de utolsó lélegzetével is be akar tartani az atlantisziaknak. Az efféle hősiességet ugyan ostobaságnak találta, de a szíve mélyén tisztelettel adózott az öregnek.
Damianosz keze egyetlen intésével félregörgette a többi sebesültet az öreg testéről, és Nikiásznak a szájára kellett nyomnia a kezét és lehunynia a szemét, hogy el ne hányja magát: a vén tündér mellkasán mély seb tátongott, néhány bordája pedig átszúrta a bőrét, és félig fehéren, félig vértől vörösen meredt a mennyezet felé.
– Áltatod magad, öreg – mondta Damianosz, de hangja nem csengett olyan keményen, mint amikor Midhirrel és Morrighannal beszélt: talán ő is érzett egy csepp tiszteletet ez iránt a haldokló de bátor tündér iránt, még akkor is, ha ezt soha be nem ismerte volna. – Népetek elbukott, és soha nem emelkedhet fel újra.
– Téééévedsz – lehelte az öreg, és száján vörös patak buggyant ki, még jobban összemocskolva a hófehér márványt, melyet már így is összekent társai vére. – Nem vettétek el végleg az erőnket… addig nem, amíg él a Kő… addig élünk mi is… és él a remény.
– A kő? Miféle kő? – szegezte neki a kérdést Damianosz, de az öreg csak mosolygott rá egy utolsót, mintha csúfolódnia akarna: „úgysem szeded ki belőlem” –, majd lehunyta szemét, és nem mozdult többé.
– Miféle kő? – A király most Midhirhez és a feleségéhez fordult.
– Az öregnek elment a józan esze – tette karba a kezét Morrighan. – Haldoklott. Félrebeszélt. És egyébként sem volt soha teljesen beszámítható.
– Szerintem viszont nagyon is tudta, miről beszél – válaszolt Damianosz. – Halálakor talán még a legelvetemültebb ember… avagy tündér sem hazudna.
– De, ő igen – válaszolt a tündérkirály. – Szemérmetlenül hazudott, a bolondját járatta veled. Azt akarta, hogy úgy hidd, nem árthatsz nekünk.
– Én viszont úgy gondolom, ő az igazat mondta, és ti vagytok azok, akik hazudnak – felelt Damianosz.
Nikiász, akinek kissé nehezére esett mások fejével gondolkodni – néha még a sajátjával is –, nem tudta mire vélni a dolgot. Mi értelme lett volna annak, hogy a haldokló öreg kifecsegjen egy titkot, amellyel árthat saját népének? Hacsak nem csapdába akarta csalni az atlantisziakat… de ha csapdát akart állítani nekik, akkor ugyan, Midhir és Morrighan miért akarja meggyőzni az apját, hogy nem szabad hallgatnia az öregre? A herceg teljesen összezavarodott, és volt egy olyan sanda gyanúja, hogy ebben a helyzetben még talán a húga sem menne sokra az eszével.
Mintha csak a trónörökös gondolataira akart volna válaszolni, Dianté robbant be a trónterembe kissé zilált külsővel. Látszott, hogy legszebb álmából ébresztették: hálótógát viselt, haja pedig kócosan omlott a hátára.
– Apám, Nikiász, mi folyik itt? – kérdezte olyan vádló hangon, mintha csak ők tettek volna valami szörnyűséget, holott a tündérek a bűnösek, ők akartak megszökni.
– Ezt kérdezd a kis ölbéli rabszolgádtól! – förmedt rá Damianosz. – Már ha felébred egyáltalán…
– Breck! – sikkantott Dianté, és ha Nikiász nem kapja el a karját és tartja vissza, bizonyára elköveti azt az ostobaságot, hogy térdre esik egy rabszolga mellett. – Mi történt vele? Mi történt a többiekkel? Beszéljetek!
– A kis rabszolgád szöktetési kísérletet tett. Ezzel hálálta meg a törődésedet, lányom – válaszolt az apjuk, és sarus cipőjével meglökte a vörös hajú fiú testét, mire az a mellkasáról a hátára hengeredett. Talán pont erre a pozitúra-váltásra volt szüksége ahhoz, hogy magához térjen, mert most résnyire nyitotta a szemét.
– Dianté – mormolta. – Mi történt?
– Breck, apám szerint te…
– …megpróbáltad megszöktetni a tiéidet – fojtotta bele lányába a szót a király –, csakhogy az én okos fiam utánad küldött egy őrt, hogy tartson szemmel, és amikor az őr észrevette, hogy kilopózol a palotából, maga mellé vett néhány másik őrt, és egészen a bányáig követett. Ott pedig letörték a nevetséges kis felkeléseteket, és te, fiacskám, most óriási bajban vagy.
Breck arcán fájdalmas mosoly suhant át.
– Végeztess ki. A halál is jobb a fogságnál.
– Ne számíts rá, hogy ilyen könnyű lesz a sorsod – válaszolt jéghidegen Damianosz. – A királyodnak és a királynődnek még talán kijár a gyors halál, de neked… nem.
Breck ijedten nézett Midhirre és Morrighanra.
– Nem! Őket nem végeztetheted ki!
– Nem-e? Azt teszek velük, amit csak akarok! – csattant fel Atlantisz királya. – És ki is végeztetem őket, ha el nem árulják, miféle kőről beszélt az öreg! Vagy… ha te el nem árulod – küldött egy sötét mosolyt Breck felé.
A fiú nehézkesen felült, de arcán látszott, hogy minden mozdulat óriási fájdalmakkal jár. Már épp szólásra nyitotta a száját, amikor Morrighan lépett elő.
– A fiú semmit sem tud a Kőről. Alig néhányan ismerjük a titkát. Belőle aztán semmit sem szedsz ki!
Damianosz hosszasan, töprengve mérte végig a tündérkirálynőt.
– Hajlandó vagy beszélni, asszony?
– Inkább meghalok.
– És te? – fordult a király Midhirhez.
A tündérek vezére kissé megremegett, de kihúzta magát és felszegte fejét.
– Én pedig követem a feleségemet a halálba.
– Rendben, tehát a halált választjátok… de előtte igenis beszélni fogtok! Varázslattal bármelyikőtökből kiszedem, amit tudni akarok – mondta Damianosz, és Nikiásznak a hideg futkosott a hátán apja kegyetlen hanghordozása hallatán. Az imént egy pillanatig büszkeség töltött el a bensőjét, amikor apja életében először „okos fiam”-nak nevezte őt, de a büszkeség máris tovaszállt, és undorral vegyes félelem vette át a helyét.
– Ne! – zihálta egy elhaló hang a tündérkupac aljáról. – Ne bántsd őket! Én tudom! Tudom a titkot, és elmondom, ha nem bántod őket!
Damianosz újabb tündéreket varázsolt le a sebesültek halmáról, míg elő nem bukkant a beszélő: egy nyeszlett, aggodalmas tekintetű fiatal tündér.
– Hát te meg ki vagy?
– Brian, ne! – szólt rá Morrighan, de a fiú megrázta a fejét, és nagy nehezen feltápászkodott.
– A fiuk vagyok – nézett a tündérkirályi párra –, a Tuatha De Danann hercege. És elmondom a titkot, ha megkíméled az életüket, Atlantisz királya!
– Fiam, ezzel elárulod népünket! – sziszegte a királynő, a férje pedig lemondóan ingatta a fejét. Úgy festett, mint aki nem várt mást a fiától, és Nikiászba beléhasított a felismerés: Midhir és Morrighan számára olyan ez a Brian, amilyen ő volt Damianosz számára: a haszontalan, szégyellni való gyermek, aki képtelen felérni szülei nagyságához. A herceg akaratlanul is szimpatizálni kezdett sorstársával.
– Apám, azzal, hogy megmentem az életeteket, nem elárulom a népet, hanem biztosítom fennmaradásukat – válaszolt Brian, majd Damianoszhoz fordult. – Az öreg, aki az imént halt meg, a Kő őre volt régi otthonunkban, a messzi északon. Évezredekig ő vigyázta a Követ, és azt hiszem, ennyi idő alatt kicsit meg is zakkant, azért csúszott ki a száján, aminek nem kellett volna. De most már úgyis mindegy. – Vett egy mély levegőt, hogy folytassa, s ezúttal már senki sem próbálta megakadályozni a beszédben. Minden bizonnyal belátták, hogy semmit sem tehetnek Damianosz mágiája ellen, amellyel a király így is, úgy is kihúzná belőlük az igazságot.
– A Kő, amiről beszélek, egy hatalmas erejű mágikus tárgy, és népünk varázsereje ebből származik. Elnyomhattad ugyan bennünk a mágiát, Atlantisz királya, de végleg nem pusztítottad el, mert a Kő még élteti azt. Varázserőnk létezik, csak nem működik. Legalábbis azt hiszem. A Kő-mágiában sosem voltam otthon, ehhez igazából csak a Kő őre ért.
– Aki meghalt – vonta le a következtetést Damianosz.
– De van helyette másik – válaszolt Brian. – Most egy fiatal fiú őrzi a Követ. Ő minden bizonnyal többet mondhatna neked minderről…
– Nem nagyon lesz alkalma bármit is mondani – mosolyodott el sötéten a király –, mert meghal, ahogy a kövecskétek is megsemmisül.
A fiatal tündérherceg arca elsápadt, ahogy meghallotta a Kőre kimondott ítéletet. Előre tudhatta volna, hogy ez fog történni, ha beszél, de azt is, ha nem, hiszen Damianosznak megvannak a módszerei, hogy szóra bírja a hallgatagokat – varázslattal vagy zsarolással, egyre megy. Akárhogy is, egy dolog előre sejteni egy ki nem mondott ítéletet, és egészen más dolog, ha az ember- vagy tündérfia saját fülével hallja azt.
Nikiász egyre jobban utálta tulajdon apját, s míg nemrégen még ádáz gyűlöletet érzett a tündérek iránt, most sokkal inkább sajnálta, mint gyűlölte őket.
– Hol van ez az északi otthon, ahonnan jöttetek? – faggatta tovább a király Briant.
A fiú már nem is nézett szülei felé, azok pedig nem néztek őrá: arcukon mélységes csalódottság tükröződött.
– A keleti nagy kontinens északi részén van, de nem tudom pontosan, hogy hol. Túl messze ahhoz, hogy le tudjam írni az utat, és ahhoz is, hogy visszataláljak… vagy bármelyikünk visszataláljon. – Brian most először küldött gunyoros mosolyt Damianosz felé. – Ezer és ezer helyen lehet, és még mágiával sem vehetsz rá minket, hogy megmutassuk az utat, mert nem tudjuk. Azelőtt, ha hosszabb-rövidebb utakra indultunk az otthonunkból, mágiánkon alapuló ösztönünk hazavezérelt, de te elpusztítottad ezt a mágiát… vagy legalábbis elnyomtad, használhatatlanná tetted. Úgyhogy keresd csak meg a Követ egyedül, felséges király!
Hát mégsem vagy egészen áruló, gondolta Nikiász. Annyi tartás még maradt benned, hogy szemtelenkedj apámmal… ez tetszik.
Damianosz sosem a humorérzékéről volt híres, és egy hosszú pillanatig összeszűkült szemmel méregette a tündérifjút, majd az őrökhöz fordult.
– Vigyétek a fiú szüleit egy zárkába, délben pedig a palotaudvarra! A kivégzésükre.
– Nem! – hördült fel Brian. – Nem így szólt a megállapodás!
– Én sosem ígértem, hogy megkímélem az életüket, ha beszélsz. Abban az esetben ígértem csak ezt, ha ők maguk beszélnek… vagy ha a vörös fiú beszél. Rád nem vonatkozott az alku, fiacskám, neked csak… önszorgalomból eredt meg a nyelved.
– Hogy lehetsz ennyire aljas? – kiáltott Brian. – Szentséges Tündéranya, ha tudom, hogy ilyen hazug vagy, egy szót sem szólok a Kőről! Anya, apa, bocsássatok meg nekem! Én nem ezt akartam… – Odalépett anyjához, az azonban nem hagyta megölelni magát, hanem hideg arccal elhátrált tőle, és a hangja is ugyanolyan hideg volt, amikor megszólalt:
– Inkább szedte volna ki belőlünk a Kő titkát mágiával… akkor legalább küzdhettünk volna minden kiejtett szó ellen! Te viszont mindent elárultál neki a mi rongyos életünkért cserébe! Fogalmad sincs, mit jelent uralkodni, hiába is tanítottunk évszázadokig! Nem ragadt rád semmi felelősségérzet! Nem vagy többé a fiam.
– De… de anyám, én csak titeket akartalak… Apám… – Brian most Midhirhez fordult, aki csak a fejét csóválta, és ugyanúgy ellépett tőle, mint Morrighan.
– Őket zárjátok egy cellába – utasította Damianosz az őreit a tündérkirályi párra mutatva. – Hadd búcsúzzon el egymástól a házaspár. Úgy hallottam, manapság úgyis valóságos kéjbarlangot csináltak a rabszolgák a bányából… hát hadd vigasztalják meg egymást utoljára! A fiút küldjétek vissza a bányába, és tegyetek róla, hogy minden tündér megtudja, mekkora áruló él közöttük! Ennek pedig – nézett le Breckre olyan tekintettel, mint aki egy különösen nyálkás békát szemlél – adjunk egy kis leckét! Nikiász! A te ötleted volt figyeltetni a mocskot, hát legyen a tisztesség is a tiéd.
A trónörökösnek a lélegzete is elakadt.
– A… a tisztesség? Mire gondolsz, apám?
– Te ott, add kölcsön a kristálylándzsádat a fiamnak! – szólt oda Damianosz az egyik őrnek, miközben a többiek kikísérték a tündérkirályi család három tagját. – Ha jól tudom, van rajta kábítófokozat, fájdalmas sokkoló fokozat és gyilkos fokozat. De neki túl jó lenne a gyors halál. Nem, az efféle söpredék nem érdemli meg, hogy meghaljon… inkább hosszas szenvedést érdemel. Nikiász, állítsd sokkolásra, te pedig – fordult ismét az iménti őrhöz – kötözd ahhoz az oszlophoz, arccal az oszlop felé!
– Apám, mit tervezel vele? – szólalt meg Dianté reszketeg hangon.
– Olyasmit, lányom, amit évezredek óta nem tettek meg senkivel a szigeten. Egy kis testi fenyítést.
– Úgy érted, kínzást – mormolta Dianté.
– Nevezd, aminek akarod. Ha jól emlékszem a hajdani olvasmányaimból – folytatta szinte kedélyes hangon a király –, eleink úgy vélték, az emberi hát a legalkalmasabb erre a célra, mivel az kínálja a legnagyobb egybefüggő bőrfelületet. Ha nem akarod, lányom, ne nézd!
Breck ekkor Diantéra pillantott, és a tekintetében az eddigi haragot valami különös gyöngédség váltotta fel. Mintha némán próbált volna bocsánatot kérni a lánytól. Dianté azonban nem úgy felelt rabszolgája gyöngéd pillantására, ahogy bátyja várta volna; tekintetében nyoma sem volt annak a megértésnek és segíteni akarásnak, amelyet a vörös hajú körül mindig is tanúsított: most sokkal inkább látszott sértett hercegnőnek, akinek visszaéltek a bizalmával. Breck, látva, hogy úrnője milyen hideg, dacos tekintettel méregeti, elfordult, és hagyta, hogy az őrök az oszlophoz kötözzék és leszakítsák hátáról a tunika anyagát.
Nikiász hirtelen arra eszmélt, hogy lándzsát nyomnak a kezébe, és csak most jutott el a tudatáig, hogy apja azt várja el tőle, ő legyen a „hóhér”.
Sosem kedvelte a vöröst, aki elcsavarta ártatlan kishúga fejét, majd el is árulta őt, mégis nehezen vitte rá a lélek, hogy fizikai fájdalmat okozzon neki. Ismét fellángolt szívében a harag apja iránt, aki egyre többször vette rá olyan cselekedetekre, melyeket ő becstelennek tartott. Igaz, emlékeztette magát, ahogy az első sugarat küldte a vörös hajú hátára, a tündérek voltak a betolakodók. Ők jöttek ide és dúlták fel a szigetlakók életét, és csak maguknak köszönhetik, hogy így jártak.
És nekünk, ismerte el, amikor a második sugarat is útjára engedte. Az elsőtől meg sem rezzent a rabszolga, fel sem szisszent, de a másodiktól már megvonaglott egy kicsit. Túlzás, amit velük teszünk… persze, nem kellett volna a kristályaink után ácsingózniuk, de ez azért mégis sok! A harmadik sugár már előcsalt egy halk szisszenést a fiú ajkai közül, de még hősiesen tartotta magát. Már tizennyolcan haltak meg közülük, és még hányan fognak, ha örökre bezárjuk őket a hideg bányába?! Néhányan már most betegek, nem fogják bírni, előbb-utóbb meghalnak mind! A negyedik csapást újabb vonaglás követte, és kiserkent az első néhány csepp vér is. Nikiász gyűlölte a vér látványát, így hát elfordította a fejét. Megérdemlik ezt? Tényleg ezt érdemlik?
Az ötödik sugárra halk szisszenés helyett már fojtott, mégis erőteljes nyögés válaszolt, mely mintha véget sem akart volna érni, szinte egybefolyt a hatodik csapás követte nyögéssel, majd a hetedikkel.
Nikiász oldalpillantást vetett húgára, akiről mintha lepergett volna iménti dacossága, és most remegve, körmeit a tenyerébe mélyesztve figyelte az eseményeket, de a világért sem vette volna le szemét a szenvedő fiúról. A herceg most döbbent csak rá, hogy korábbi, enyhén túlzó állítása, miszerint a vörös elcsavarta a húga fejét, mégsem volt túlzás: Dianté szerelmes volt. Olyan szerelmes, amilyen Nikiász még soha, senkibe nem volt. Irigyelte is húgát ezért a tiszta, mély érzelemért, ugyanakkor megkönnyebbült, hogy az ő szívét még nem gyötörték meg így. Mert a világ minden kincséért sem ment volna keresztül azon a tortúrán, amit most Dianténak kellett kiállnia.
– Fokozzunk rajta egy kicsit – szólalt meg a tízedik csapás után az apja. – Azt akarom, hogy üvöltsön, hogy az egész palota hallja, és híre menjen; hogy a tündérek is megtudják, hogyan ordított a kis hősük! Fiam, a legmagasabb fájdalom-fokozatra állítsd a lándzsát!*
A lándzsának három főfokozata volt – a kábítás, a sokkolás és a gyilkolás –, de a második fokozaton belül is három alfokozat létezett, Nikiász pedig eddig a legenyhébbet alkalmazta. Jól tudta, hogy a legerősebb fájdalom-fokozatot csak egy hajszál választja el a gyilkos csapástól: olyan erős, hogy abból két tucat ütés halálos lehet. Ő pedig nem fogja megölni a vöröst.
– Én erre képtelen vagyok! – dobta el a lándzsát, és saját magát is meglepte hirtelen jött bátorsága. Avagy botorság volt inkább, mint bátorság?
Damianosz pillantásában benne volt minden csalódás, amit valaha is örököse iránt érzett.
– Akkor te folytasd – utasította az őrt, aki kölcsönadta fegyverét a hercegnek. – És ne kíméld!
Nikiász látta az őrön, hogy neki sem fűlik a foga az egészhez, pedig őt arra képezték ki, hogy bármikor használja a lándzsa bármely fokozatát, ha a királyi család életét fenyegetve érzi. De most ugyan mi fenyegette az életüket? Talán egy kupac halkan nyöszörgő haldokló? Vagy az a szerencsétlen, aki az oszlopnak kötözve vonaglik?
Nikiász életében először eltökélte, hogy a sarkára áll. Bármiféle tündér-elnyomást és -kínzást akar is majd tőle az apja a jövőben, nemet fog rá mondani, még akkor is, ha apja szobafogsággal vagy egyéb ostobasággal fenyegeti.
Az őr azonban nem mondhatott nemet, így fintorogva ugyan, de maximális fájdalom-fokozatra állította a lándzsát, és kilőtte hegyéből az első sugarat.
Brecknek most először hagyta el kiáltás a száját, az őr pedig a parancsnak megfelelően nem kímélte: úgy sorozta meg fájdalomimpulzusokkal, hogy egyik jajszava a másikat érte, a hátáról sok kis patakban lecsorgó vér pedig összefolyt valami mással a lába körül.
Nikiász elfordította a tekintetét. Soha nem látott még ehhez fogható megalázást. Pillantása ismét húgára esett, akinek könnyek csorogtak az arcán, vonásai azonban csak gyöngédséget, aggodalmat és félelmet tükröztek, undort a legkevésbé sem, pedig még sosem láthatott kínzást, sem pedig felnőtt embert – vagy tündért –, aki fájdalmában maga alá vizelt. Hát ez volna a szerelem? Hogy még a legrosszabb pillanatokban is csak a jót látja a másikban? Egyáltalán, van ebben a vörösben bármi jó? – tette fel magának a kérdést Nikiász. Lennie kell, válaszolt rögtön saját magának. Ha Dianté ennyire szereti, nem lehet teljesen elvetemült. És végül is csak az övéinek akart segíteni.
– Elég! – tört most ki Dianté. – Már egy tucatot kapott a legfelső fokozatból! Még egy-két ütés, és meghal!
– Miért olyan fontos neked, hogy éljen? – vonta fel szemöldökét az apjuk.
– Te is azt akartad, hogy éljen, nem? – vetette oda a hercegnő. – Hogy éljen, és vezekeljen a bűnéért! Hát most már vezekelt érte, hagyd életben! Kérlek, apám!
A király, mint mindig, most is megenyhült lánya könyörgése hallatán, pedig Nikiász anyjuk halála óta nem látta még ennyire feldúltnak. Dianténak tényleg különleges tehetsége volt apjuk „megszelídítéséhez”.
Damianosz intett az őrnek, hogy vágja el Breck kötelékeit, mire a szerencsétlen rongybábuként zuhant bele saját vérébe-mocskába.
– Tégy vele, amit akarsz… de ha meghallom, hogy babusgatni mered azok után, amit tett, nem állok jót magamért! A többieket vigyétek egy zárkába, és hívjatok hozzájuk orvost! –szólt az őröknek. – Élő rabszolgák kellenek a bányába.
– Igenis, felség!
– És takarítsatok fel itt, de alaposan… felfordul a gyomrom ettől a vérfürdőtől. – A király ezzel sarkon fordult és a kijárat felé indult, amikor egy erőtlen hang megállította:
– Vá… várj!
Damianosz megtorpant, és szemmel láthatólag megdöbbent, ugyanis a megkínzott tündér szólította meg. Nikiász hasonlóan meg volt lepve, hogy a vörös képes értelmes szavakat formálni azok után, amin keresztülment – sőt, hogy egyáltalán eszméletén van és képes felemelni a fejét, hogy a királyra nézzen.
– Mit akarsz? – dörrent rá Damianosz. – Hogy mersz megszólítani azok után, amit tettél?
– A bányában… meghalt egy… láthatatlan tündér – zihálta Breck, ügyet sem vetve a király kérdésére és fenyegető hangjára. Úgy beszélt, mint akinek már nincs vesztenivalója, és talán tényleg nem is volt. – Biztos… biztos nem vették észre az őrök… de keressék meg, és… temessék el tisztességgel! Kérlek!
Damianosz az őrökhöz fordult.
– Hallottátok a fiatalurat? Keressétek meg a láthatatlan halottunkat… és dobjátok a tengerbe a többi halott rabszolgával együtt!
Breck, aki eddig nagy nehezen emelve tartotta a fejét, most halk koppanással visszaejtette a padlóra, és lehunyta a szemét, mint aki végleg beletörődik a sorsába.
A király gyors léptekkel elhagyta a tróntermet.
Mindössze néhány percbe telt, mire az őrök elszállították az utolsó sebesültet és halottat is, és Nikiász egyedül találta magát a húgával és annak eszméletlen – vagy legalábbis annak látszó – rabszolgájával.
– Jól hallottam, hogy te küldtél valakit Breck után? – kérdezte Dianté.
A bátyja félszegen biccentett.
– Féltettelek.
A lány szeméből megértés, ugyanakkor mérhetetlen dac is sugárzott, mintha azt akarná némán közvetítetni: „szeretlek és utállak ezért, bátyus”.
– Legalább segíts felvinni a szobámba – szólt végül, és hangjából sem harag, sem megbocsátás nem csendült ki. Inkább üres volt, olyan üres, amilyennek Nikiász még talán sosem hallotta.
A herceg bólintott, és varázslattal megemelte a tündérfiú ernyedt alakját, majd elállította sebeinek vérzését, nehogy végigcsöpögtesse a folyosót húga szobájába menet.
– A fürdőbe vidd, és óvatosan tedd bele a kádba! – utasította Dianté. – Meg kell mosdatnunk.
– Nekünk? Miért nem hívod a fürdetőket? És miért a saját kádadban?
Húga azonban olyan szúrós pillantást vetett rá, hogy azonnal beléfojtott minden további ellenkezést. Nikiász nem tehetett hát mást: óvatosan beleeresztette a rabszolga vértől és egyéb testnedvektől csatakos alakját a kádba, melyet Dianté langyos vízzel töltött tele. Breck nyöszörgött egy kicsit, de nem tért magához. Sebei ismét vérezni kezdtek, vöröses felhőcskéket képezve a vízben, és Nikiász, aki úgy érezte, már eddig is túlteljesítette egy rabszolgával kapcsolatos „feladatait”, nem vette a fáradságot, hogy ismét elállítsa a vérzést. Inkább karba tett kézzel figyelte, ahogy húga lefejti Breckről az ázott, koszos tunika-maradványokat, és gyöngéden végigdörzsöli a fiú testét egy szivaccsal.
– Apánk valószínűleg kiborulna, ha megtudná, hogy még ott lent is te mosdatod – jegyezte meg szárazon. Dianté ügyet sem vetett rá: enyhén elpirulva, de kitartóan fürdette a rabszolgát. Nikiászt elfogta a sárga irigység: Poszeidón a nyavalyás tündérrel sokkal bőkezűbben bánt „odalent”, mint ővele.
– Kész – jelentette ki Dianté. – Segíts kiemelni a kádból, és tedd le az alvószőnyegére!
– Igenis, királyi fenség – hajolt meg tettetett alázatossággal a herceg, és kilebegtette Brecket a hófehér szőnyegre, amelyet – jól tudta – pillanatok alatt össze fog vérezni. Sebaj, ez már legyen a húga gondja. – Remélem, többet nem kívánsz tőlem – jegyezte meg csípősen, amikor Dianté követte őt a szobába egy jókora törölközővel.
– Egyelőre.
– Helyes. Ezzel egyet letudtunk a három… tartozásomból.
– Ó, nem, bátyus! Ez még nem afféle kérés volt! Bármely szolgát megkérhettem volna, hogy cipeljék fel ide, csakhogy az összes őr azzal volt elfoglalva, hogy a többi rabszolgát kísérgesse! Te voltál kéznél, ez minden! Az a három kívánság még jár nekem. És csak akkor fogom elhasználni őket, ha olyasmire lesz szükségem, amit más nem adhat meg nekem, csak te. Ma éjszakára végeztünk, Nik. Elmehetsz.
A trónörököst arculcsapásként érte a hang, amit húga vele szemben megengedett magának, mégsem tett rá megjegyzést. Odabiccentett Dianténak, és elhagyta a lakosztályt.

oOo

Breck hol ébren volt, hol elvesztette az eszméletét, de fájdalmai még az ébrenlét perceiben is annyira elködösítették elméjét, hogy nem lehetett benne biztos, mi az álom – a rémálom – és mi a valóság. Kusza képek és kusza kérdések kavarogtak benne: Brian értelmetlen árulása, a szörnyű tudat, hogy őfelségééket hamarosan kivégzik, és a rejtély, hogy a hajdani Kő-őr miért árulta el a Követ. Igaz, az öreg őrszolgálata utolsó néhány évtizedében állítólag már nem volt teljesen beszámítható, de annyira csak nem bolondulhatott meg, hogy szándékosan veszélynek tegye ki a Tuatha De Danann legdrágább kincsét!
Hacsak… nem csapdát akart állítani az atlantisziaknak. Breck nem sokat tudott a Kőről, inkább csak általánosságokat, akárcsak a többi tündér, de azzal tisztában volt, hogy a varázskristály jelentős önvédelmi energiákkal rendelkezik. Valószínűleg nem lenne egyszerű dolga az atlantisziaknak, ha el akarnák pusztítani. Persze, ahhoz először meg kellene találniuk… és lehet, hogy az sem sikerül nekik.
Breck minden kínja ellenére is elmosolyodott a gondolatra, hogy az ostoba szigetlakók akár évezredekig is kereshetik a tündérek Kövét, és talán sosem találják meg.
Ezzel a gondolattal vesztette el ismét az eszméletét, a kínzás megkezdése óta már vagy harmadszor, és amikor legközelebb felébredt, arra eszmélt, hogy múlóban van a fájdalom.
Talán meghaltam? – gondolta, és nagy nehezen kinyitotta a szemét. Bár még homályos volt a látása, annyit azért így is meg tudott állapítani, hogy egy túlvilági szépségű női arc néz le rá. Ez pedig csak tovább erősítette gyanúját, hogy az örök tündérmezőkre jutott.
– Szent Poszeidón, annyira aggódtam – suttogta a gyönyörű lány, és Breckben felmerült, hogy az örök tündérmezőkön senki sem emlegetné az atlantisziak istenét. Pislogott még néhányat, hogy kitisztuljon a látása, és végre felismerte a nőt.
– Di… Dianté – lehelte.
– Shhh, ne beszélj – csitította a lány, és letett egy kristályszerkentyűt a közeli asztalkára. – Még gyenge vagy, de gyógyulsz. Ez az oreikhalosz-műszer beforrasztotta a sebeidet. Most pedig ideje megszárítkoznod… vagyis majd én megszárítalak – tette hozzá egy apró kacaj kíséretében. – Remélem, nem fáztál meg nekem, amíg a hátadat gyógyítgattam, de nem akartam, hogy még a törölközőt is összevérezd, épp elég, hogy a szőnyegnek annyi…
A lány szavainak jó, ha fele eljutott Breck tudatáig, de úgy tűnt neki, mintha Dianté össze-vissza beszélne, csak hogy ne boruljon síri csönd a szobára. A lány keze közben ide-oda csúszkált a fiú testén a törölközővel, a mellkasáról a karjára, a karjáról a hasára, majd pedig lejjebb és lejjebb, egészen a térdéig.
Hiába érezte Breck lassúnak és összefüggéstelennek a gondolatait, megfáradt agya annyira még képes volt, hogy megdermedjen, ahogy a hatalmas törölköző utolsó ráncai is lecsúsztak az ágyékáról, miközben Dianté már a térde és a bokája között szárogatta a lábát és a középső régiókra oda sem figyelve folytatta monológját.
– …persze dühösnek kellene lennem rád, és valahol az is vagyok, hiszen elszöktél és becsaptál, de megértem, hogy a népeden akartál segíteni, amit viszont nem tudok elítélni. De azt meg kell mondanom, hogy gyanús voltál nekem az elmúlt hetekben, az a túlzott lelkesedés az olvasásórák iránt… – A hercegnő megrázta a fejét, ahogy a törölköző csücskét a nedves lábujjak közé csúsztatta. – Volt valami célod vele, igaz? Volt valami köze a szöktetéshez, jól gondolom? – Most nézett csak fel elmélyült munkájából, Breck tekintetét keresve, de pillantása félúton megakadt valamin, ami hirtelen minden figyelmét elvonta az olvasásórákról.
A fiú nyelt egyet, és lomha agyán átcammogott a gondolat, hogy talán meg kellett volna próbálnia eltakarni magát, de rájött, hogy hiába is tenné: a hercegnő így is, úgy is észrevenné. Ráadásul túl gyöngének érezte a karjait ahhoz, hogy egyáltalán megmozdítsa őket.
– Sa… sajnálom – mormolta, és hirtelen azt sem tudta, mire értette: arra, hogy átejtette Diantét az olvasásórákkal, vagy arra, hogy akarata ellenére ismét kínos helyzetbe került és kínos helyzetbe hozta a lányt is.
Dianté nyelt egyet.
– Sose sajnáld – suttogta, és a fiúnak fogalma sem volt, ő mire érti ezt.
– Nézd, az egyik tündér azt mondta… tudnom kell olvasni, hogy el tudjuk kötni az egyik hajótokat, ami tele van feliratokkal… és ezért… ezért kellett rávennem téged, hogy taníts, és nagyon saj…
Puha ajkak heves támadása fojtotta belé a szót, és Breck egy hosszú pillanatig levegőt sem kapott.
– Ne sajnáld. Azt se – rebegte Dianté, és újra megcsókolta. Breck azon kapta magát, hogy gyöngének vélt karjai ösztönösen a lány dereka köré fonódnak, és felnyög – hogy az egész testét átjáró, de már múlófélben levő fájdalomtól, vagy valami egészen mástól, azt nem tudta volna megmondani.
A hercegnő aggodalmas tekintettel húzódott el.
– Ennyire fáj még mindig?
Breck megrázta a fejét.
– Sajnálom, hogy végig kellett nézned az egészet – motyogta.
– Azt se sajnáld – válaszolt a lány. – Pont ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire szeretlek.
A fiú azt hitte, rosszul hall.
– Szeretsz?
– Veszélyesen – mosolyodott el a hercegnő.
– Az jó. Szeretek veszélyesen élni – kacagott fel reszelős hangon Breck, és némi nehézség árán, de felemelte a kezét, hogy végigsimítson a lány arcán. – Én is szeretlek, hercegnő.
– Tudom – felelt amaz, és lassan, óvatosan átvetette bal lábát a fiú csípőjén, hogy fölé térdepeljen. Breck azt hitte, ott helyben meghal, amikor ez a földöntúli tünemény felhúzta hálótógáját a derekáig, majd lassan, olyan lassan, hogy az is felért egy kínzással, leereszkedett.

oooooOOOooooo

* Igen, e történet idején a kristályfegyverek még nagyon sok mindent tudtak, de napjainkban Második Atlantisz palotaőrei már csak jóval egyszerűbb kristálylándzsákkal harcolhatnak, amelyeknek nincsenek állítható fokozatai, és lövöldözni se nagyon lehet velük. A sziget pusztulását követően tudomány és technológia egyaránt a feledés homályába merült... de erről bővebben a Második Atlantisz trilógiában olvashattok.

TOVÁBB A NYOLCADIK FEJEZETRE