Hatodik fejezet

Karnyújtásnyira a szabadságtól

– Csakhogy! Már azt hittem, sosem jössz! – sóhajtott Galvin, amikor Breck leért a hercegnő ablaka alatt burjánzó bokrok közé. Tiszta, csillagos éjszaka volt, és a kertnek ebbe a szegletébe még a szabályos időközönként elhelyezett kristálylámpák fénye is csak alig-alig ért el, így a fiúnak nem kellett attól tartania, hogy lelepleződik. Láthatatlan rokonát pedig még kevésbé fenyegette ez a veszély.
– Te könnyen beszélsz, oda mehetsz, és azt csinálhatsz, amit csak akarsz, és amikor csak akarod, de nekem meg kellett várnom, amíg Dianté elalszik – válaszolt kissé morcosan Breck, és leereszkedett egy márványpadra, mely különös módon még mindig őrizte az órákkal korábban lement nap melegét.
– Szóval most már Dianté? Nem is hercegnő, mi? – kuncogott halkan Galvin.
– Ne kezdd már te is!
– Hogyhogy én is?
Breck megrántotta a vállát.
– Az a banya Ofélia is azt hiszi, hogy van valami a hercegnő és köztem. Pedig nincs!
– De te szeretnéd, ha lenne – mutatott rá az unokatestvére.
Breck szája önkéntelen mosolyra húzódott.
– Te mindig is átláttál rajtam, öregem.
– Ja, pedig most én vagyok az átlátszó – tódította Galvin. – Na, de térjünk a tárgyra!
– Helyes – értett egyet Breck. – Azt mondtad, mindent kiterveltél. Hadd halljam!
– Hát, azt azért nem mondanám, hogy mindent, de van egy használható ötletem.
– Éspedig?
Galvin színpadiasan széttárta a karját, mint aki nagy bejelentésre készül.
– Odamegyünk egy éjjel, leütjük az őröket, és bemegyünk a bányába a többiekért.
– Ez a nagy ötlet? – horkantott Breck. – Miért nem tetted mindjárt hozzá, hogy „…és a végén mindketten a halak között végezzük”? Ez a terv nemcsak vakmerő és ostoba, de teljesen elnagyolt is!
– Hát persze, vannak még kidolgozatlan részletek, de…
– Igen, például az, hogy ha sikerül is elaltatnunk a bányát őrző atlantisziakat annyi ideig, hogy kihozzuk a népünket, mit csinálunk velük utána? Az ellenség sokszoros túlerőben van, és kétlem, hogy ölbe tett kézzel nézné, ahogy lemasírozunk a tengerpartra, és… jut eszembe, nem is mindenki tud úszni!
– Ó, hát ez nem gond, majd elkötünk egy hajót. Vagy még jobb, egy repülőt…
Breck feltartotta a kezét, hogy bolond rokonába fojtsa a szót.
– Elkötünk? Azt mondod, elkötünk? Mégis, hogyan? Egyikünk sem ért ezeknek az izéknek a kormányzásához!
– De igen, én értek! Legalábbis… nagyjából. Az elmúlt napokban számos atlantiszi járgányra lopóztam fel, és kilestem, mit csinálnak. Nem olyan bonyolult, van pár gomb és néhány kallantyú, amiket nyomogatni meg húzogatni kell. A gond csak az lehet, hogy szinte minden járműben máshol van az indítógomb meg a sebességváltó, és máshogy is néz ki. De – és ez egy hatalmas de – az okos atlantisziak mindegyiket feliratozták!
– És? Mi nem tudjuk elolvasni őket!
– Hát épp ez az! Meg kell tanulnod! – vágta rá Galvin.
– Nekem? – pislogott Breck.
– Hát nem is nekem! Én mégis, kit kérhetnék meg, hogy tanítson meg atlantisziul olvasni, hm? Nem gondolod, hogy kicsit furcsán venné ki magát, ha egy atlantiszi azt hinné, hogy a puszta levegőnek kell olvasásleckéket adnia?
– És mégis, én kit kérhetnék meg?
– Kit, kit? Hát a te Diantédat!
– Ő nem az én Diantém! És honnan veszed, hogy hajlandó lenne ilyesmire? Egy rabszolgát olvasni tanítani? Minek?
– Mondjuk azért, hogy időnként felolvashasson őfenségének? – válaszolt behízelgő hangon Galvin. – Ma meglestem ám ezt a te hercegnődet, és például vacsora közben, amikor a két bájos kis kacsója az étellel volt elfoglalva, képtelen volt még a kristálykönyvet is tartani, úgyhogy a fürdetőlányai olvastak fel neki. Te, unokatesó, átvehetnéd tőlük ezt a szerepet.
A vörös hajú fiú megrázta a fejét.
– Ugyan, miért akarná Dianté, hogy én vegyem át a felolvasó szerepét? Nincs olyan kellemes hangom, mint azoknak a lányoknak…
– Csakhogy a hercegnőt azok a lányok egyáltalán nem érdeklik, és nem is érzi magát különösebben jól a társaságukban. Unja őket, ezt láttam rajta. Téged viszont nem un, sőt! Szerintem örülne neki, ha még több időt tölthetne veled.
– Tévedsz! – ugrott fel a padról Breck. – Dianté nem akarja, hogy bármi közünk legyen egymáshoz!
– Igen? És akkor miért tart még mindig maga mellett?
– Csak az életemet akarja megkímélni.
– Mert tetszel neki.
– Talán. De attól még nem akar viszonyt kezdeni velem!
– Nem is kell viszonyt kezdened vele, elég, ha szépen felolvasol neki. Kár a szóért, öregem, nincs más megoldás. Meg kell tanulnod atlantisziul olvasni. Ha megvagy vele, szólj, és akkor továbblépünk a tervünkkel.
– De hát az… hetekbe, vagy akár hónapokba is telhet!
– Hát intézd úgy, hogy minél kevesebb időbe teljen! – válaszolt Galvin ellentmondást nem tűrő hangon.
– Egy feltétellel – válaszolt Breck.
– Éspedig?
– Van két szolga, akik nagyon a bögyömben vannak. Készítsd ki őket. Azt rád bízom, hogy csinálod... légy kreatív. Használd ki, hogy láthatatlan vagy.
– Ha megmutatod, kik azok... ezer örömmel, öregem! – dörzsölte össze a kezét Galvin. – És most megyek. Légy jó fiú, Brecki!
– Ne hívj így! Ez tényleg rém békásan hangzik!

oOo

– Olvasni? – Dianté meglepett pillantást vetett rabszolgájára. – Miért?
Breck megvonta a vállát.
– Úgy vettem észre, úrnőm, hogy imádod a könyveket, de bizonyos alkalmakkor csak mások felolvasásában tudod élvezni őket. És a fürdetőlányaid, már megbocsáss, néha elég esetlenül olvasnak fel.
– És ugyan miből gondolod, hogy te nem leszel esetlen, amikor jóval később kezded a tanulást, mint ők?
Breck elővette legelragadóbb, szívtipró mosolyát – vagy legalábbis azt, amelyet ő annak vélt.
– Gyorsan tanulok. És a lehető legjobb mesterem lesz, ha te tanítasz.
A hercegnő halványan elpirult, majd megrázta a fejét.
– Mire jó ez a hízelkedés, hm? Ez nem vall rád!
– Gondolod, hogy néhány nap alatt olyan jól kiismertél, hogy tudd, mi vall rám, és mi nem? – kérdezett vissza kihívóan a fiú.
– Nem tudom. Néha azt hiszem, egyáltalán nem ismerlek.
– Nos, hát itt az alkalom, hogy közelebbről is megismerj! – vágta rá Breck, és alig észrevehetően közelebb csusszant a lányhoz a pamlagon.
– A közelebbről való megismerkedés… annyira nem jó ötlet, Breck. Nem ismétlődhet meg a tegnapi eset. Ugye tudod?
– Valahogy sejtettem – sóhajtott drámaian a tündér. – De ígérem, hogy egy ujjal sem nyúlok hozzád… hacsak te nem akarod.
A lány torkán ideges kis kacaj tört fel.
– Biztos lehetsz benne, hogy nem akarom!
Breck ebben egyáltalán nem volt biztos, de ha azt akarta, hogy úrnője beleegyezzen az olvasásleckékbe, jobbnak látta, ha ezt nem teszi szóvá.
– Hát jó – biccentett szobormerev arccal Dianté. – Megtanítalak az atlantiszi betűkre, de meg kell ígérned, hogy betartod a fogadalmadat, és nem közeledsz hozzám. És elvárom, hogy szebben és érdekesebben olvass fel a tudományos értekezésekből, mint a lányok!
Breck legszívesebben felhorkantott volna, de visszafogta magát. A fürdetőlányok csak a romantikus és kalandos regényeket voltak képesek többé-kevésbé élő hangon felolvasni, de ha a hercegnő mikrobiológiával vagy csillagászattal foglalkozó szakkönyveket adott a kezükbe, olyan üres és álmatag hangon olvastak fel belőle, hogy érezni lehetett: nem is értik, amit ledarálnak, és ráadásul még halálosan unják is. De a fiú ezért igazán nem hibáztathatta őket.
– Megígérem, hogy igyekszem úgy felolvasni a fizika- és biológiakönyveidet, mintha érdekelne, miről szólnak.
A hercegnő ismét elkacagta magát, és ezúttal Breck idegességet sem hallott ki a nevetéséből, csupán jókedvet. 
– Furcsa egy figura vagy te, tündérfiú! – ingatta a fejét Dianté.
– Nekem pedig te vagy a furcsa, hercegnő. Furcsa… de szép.
– Még egy bók, és nem tanítalak!
– Bocsánat – somolygott Breck. – Rút vagy, mint a mamuttrágya. Most jobb?
Dianté játékosan, mégis erőteljesen vágta a könyökét a fiú bordái közé.
– Hohó, nem arról volt szó, hogy semmi érintés?
– Arról volt szó, hogy te nem érinthetsz meg – állt fel a pamlagról a lány, és majdnem hogy kacér pillantást vetett rá. – Én azt csinálok veled, amit csak akarok, elvégre a rabszolgám vagy.
Ezúttal Breck vörösödött el.
– Állok elébe, fenség!

oOo

Dianté, aki kissé komolytalannak, hóbortosnak ismerte meg Brecket, igencsak meglepődött azon a lelkesedésen, amit a fiú az olvasásórák iránt tanúsított. Olyan kitartásról és szorgalomról tett bizonyságot, amelyet a hercegnő sosem nézett volna ki belőle. Néha, egy-egy pillanatra fel is merült benne, hogy Breck buzgalma nem természetes, és talán gyanakodnia kellene, hogy a szorgalom mögött sötét szándék húzódik meg. Ugyanakkor valahányszor csak véletlenül súrolta a keze Breckét, miközben egy-egy betű pontos leírását prezentálta, vagy amikor a fiú belesült egy-egy bonyolultabb szó felolvasásába, Diantén erőt vett valamiféle megmagyarázhatatlan gyöngédség. Ilyenkor úgy érezte, mintha egy gyámoltalan kölyökkutyát tanítgatna – egy gyámoltalan, valamiért mégis roppant vonzó kölyökkutyát. És az a szívmelengető, már-már anyai érzés, ami ilyenkor a hatalmába kerítette, elfeledtette vele minden gyanakvását. Ez a fiú nem lehet gonosz, és nem lehetnek hátsó szándékai!
Breck három nap leforgása alatt elsajátította az atlantiszi ábécé mind a huszonnégy betűjét, és a negyedik napon már rövidebb szavakat olvasott fel és írt le, a tanítás második hetének végére pedig Dianté a kezébe mert nyomni egy molekuláris genetikai értekezést.
– A génkifejezés egy módja a nukleoszómák belső hisztonjainak N-terminális lizin oldalláncon történő... – Breck felnézett a kristálykönyvből. – Hercegnő, ugye nem azt akarod mondani, hogy te ebből egy kukkot is értesz?
Dianté jól mulatott a fiú félig zavarodott, félig bosszús arckifejezésén.
– De – bólintott, majd kivette rabszolgája kezéből a könyvet. – Ugyanakkor megértem, hogy számodra ez mennyire frusztráló lehet. Viszont meg kell, hogy dicsérjelek: sokkal szebben olvastál fel ebből az értekezésből, mint Agathe.
A fürdetőlány említésére elkomorult Breck arca.
– Igaz az, amit Agathe tegnap a többi lánynak pletykált?
– Az attól függ, hogy mit pletykált a többieknek – válaszolt Dianté. – Én ugyanis minden szaftos pletykából kimaradok. Biztos azt hiszik, hogy hercegnőként túl kifinomult vagyok az ilyesmihez. Vagy talán ez a pletyka nem is volt annyira szaftos?
– De, az volt – sütötte le a szemét Breck, de csak egy pillanatra, majd ismét magára öltötte a határozottság álarcát. Dianté azonban az együtt töltött három hét alatt megismerte már annyira, hogy tudja: a fiú belül sokkal érzékenyebb, mint amilyennek mutatja magát, és a határozottsága gyakran valóban csak álarc. Ettől viszont csak még jobban megkedvelte.
– No? Minden szót úgy kell kihúzni belőled?
Breck vett egy mély levegőt.
– Úgy hallottam, a kristálybányák őrei arra lettek figyelmesek, hogy a népem pont ellentétesen viselkedik, mint ahogy az várható volt.
– Ellentétesen? Mármint… miben?
– Hát... én is azt hittem, hogy szolgaságban nem lesz majd kedvük... szaporodni. De most úgy tűnik, éppen a bánat viszi rá őket, hogy egymás karjaiban vigasztalódjanak. Ami azért elég bizarr egy dolog... el sem tudom képzelni, hogy talál magának minden párocska egy privát kis zugot a bányában. De annyi biztos, hogy már többeket is rajtakaptak az őrök.
Dianté nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy szörnyülködjön. A tündérek párosodásának gondolata, főleg a privát szféra szinte teljes hiányában, kissé taszító volt számára, de amikor eszébe jutott, hogy Breck is tündér, azon kapta magát, hogy vele kapcsolatban mindössze azt tartaná taszítónak, ha valaki mással párosodna.
Szent Poszeidón, miféle gondolatok ezek már megint! Ő és én sosem tehetjük meg! Soha!
– Ez azonban felvet egy újabb problémát – mormolta maga elé a fiú, észre sem véve a hercegnő zavarát. – Ha a lányok várandósak lesznek, nem maradhatnak a bányában. Ezzel ugye egyetértesz?
Dianté bólintott.
– És a gyerekeknek és az öregeknek sem lenne szabad ott lenniük – folytatta Breck. – Megbetegszenek. Sokan már most is betegek. Egyáltalán, a nőknek nem volna szabad a bányában dolgozniuk, egyiküknek sem! Dianté, nem tudnál szólni apádnak az érdekükben?
– De hát... mit mondhatnék? Őt nem olyan egyszerű meggyőzni!
– Nekem úgy tűnt, hogy nagyon is képes vagy meggyőzni őt. – Breck megfogta a lány kezét, és Dianté túlságosan össze volt zavarodva ahhoz, hogy azonnal reagáljon, és kihúzza ujjait a fiú markából. – Láttam, milyen hatással voltál apádra, amikor itt talált engem. Szerintem te bármit elérhetsz nála. Könyörgök, Dianté, legalább próbáld meg!
– Nem bánom – felelte a hercegnő, és határozott mozdulattal kihúzta a kezét Breckéből. – De mára elég az olvasásból.
Még akkor is a hátán érezte a fiú tekintetét, amikor kilépett lakosztálya ajtaján. Tudta, hogy valósággal menekül, és a menekülés szégyenletes dolog, de olykor hasznos.
Az elmúlt hetek olvasás-órái során, bár mindig egymás mellett ültek Breckkel a pamlagon, csak véletlenül értek egymáshoz: a fiú is megtartotta az illendő távolságot, és ő is. Ez a legutóbbi eset azonban szándékos volt – Breck megfogta a kezét, ő pedig egy pillanat alatt úgy kimelegedett, mintha az oreikhalosz-klíma hirtelen húsz fokkal* emelte volna meg a szoba hőmérsékletét. Ilyen körülmények között az egyetlen dolog, amit tehetett, az volt, hogy megszökik a felforrósodott helyiségből.
Alighogy a kellemesen hűvös folyosóra ért, frontálisan ütközött Nikiásszal.
– Hé, nézz a szemed elé, hugi!
– Ó, bocs, Nik – rezzent össze Dianté. – Azt hiszem, elgondolkodtam…
– Remélem, nem a kis tanítványodon járt az eszed – jegyezte meg gúnyosan a herceg.
– Már miért gondolkodnék a rabszolgámon?
– Miért adsz egy rabszolgának olvasás-órákat? – vágott vissza a fivére. – De most komolyan, hugi! Az egész palota erről beszél, kész csoda, hogy apánk még nem tajtékzik a dühtől. Persze lehet, hogy őt egyelőre elkerülték a pletykák, csakhogy nem fogják örökké elkerülni, és ha megtudja, biztos nem fog ugrálni örömében!
– És ugyan, miről pletykálnak az emberek? – fordult sarkon a hercegnő, és kitrappolt egy közeli kis teraszra. Ha már mindenképp kénytelen kínos beszélgetést folytatni a testvérével, legalább ne a folyosó kellős közepén tegye, és ne közvetlenül saját szobája ajtaja előtt, ahol Breck is meghallhatja.
– Arról – válaszolt vehemensen Nikiász, követve húgát a teraszra –, hogy kivételezel azzal a vörössel, holott úgy kellene kezelned, mint a legalantasabb szolgát! Nem elég, hogy a lakosztályodban alszik, de még tanítgatod is őt! Miért?
– Azért, mert a többi szolga tud olvasni, de ő nem tudott!
– Minek neked, hogy tudjon olvasni? Nem elég, ha a legyezőt cipeli utánad?
– Nem, Nik, nem elég! Azt akartam, hogy ő is fel tudjon olvasni nekem, mint a többiek!
– Mégis, minek?
– Azért, mert a többi szolga olyan esetlenül olvas fel! Egyiknek olyan nyivákolós a hangja, mint egy macskának, amit éppen nyúznak, a másik pedig folyton el akar aludni felolvasás közben! Egyszer el is ejtette a kristálykönyvet, mert állva elaludt! Breck legalább érdeklődik a könyveim iránt, még a tudományos értekezéseket is képes érdekesen felolvasni!
– És gondolom, nem nyivákol – horkantott Nikiász.
– Nem, éppenséggel nagyon kellemes a hangja!
– Hah! Szóval már nemcsak a szeme szép tengerzöld, de a hangja is kellemes, mi?
Dianté bosszankodva döbbent rá, hogy ez azon ritka alkalmak egyike, amikor a nála jóval szerényebb értelmi képességű bátyjának sikerült sarokba szorítania, ő pedig ostobán kikotyogott valamit, amit jobb lett volna titokban tartani. Nem tehetett mást, mint hogy ellentámadásba lendült.
– Honnan veszed, hogy szép tengerzöldnek neveztem a szemét, mi?
– Oféliától, ha éppen tudni akarod.
– Úgy, szóval a dajkánk már árulkodik is!
– Dia… Poszeidón szerelmére, ő csak aggódik érted! Hozzám jött, hogy próbáljak a lelkedre beszélni, próbáljalak észhez téríteni!
– Ugyan, miért kéne észhez térítened engem? Tökéletesen észnél vagyok!
– Igen? – tette csípőre a kezét Nikiász. – Hát nekem nem úgy tűnik! Ez a vörös kis szörnyeteg teljesen elcsavarta a fejedet, és lassan már te fogsz úgy ugrálni, ahogy ő fütyül, nem fordítva, pedig ő a rabszolga! Most még csak olvasni tanítod, de mi lesz legközelebb? Az ágyadban fog aludni, mert kényelmetlen neki a szőnyeg?
– Nikiász, ne légy nevetséges! – vetette oda Dianté. A puszta gondolattól is elvörösödött, hogy ő és Breck egy ágyban…
– Szerintem te vagy a nevetséges, nem én! Könyörgöm, hugi, ha mást nem is teszel, legalább fogd egy kicsit vissza ezt a rabszolga-pátyolgatást, mielőtt apánk bedühödik, mert akkor a kis védenced is a bányába kerül, mint a többiek! Ezzel a viselkedéssel csak azt éred el, higgy nekem!
A hercegnő vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta. Lehet, hogy fivérének igaza van, és azzal, hogy kedvez Brecknek, hosszú távon a fiú vesztét okozza?
– Hát jó. Megpróbálom, de nem ígérhetek semmit. Te pedig ne aggódj, Nik. Breck nem csavarta el a fejemet, és nem is akarja elcsavarni. Nem az a fajta.
– Én nem bízom benne.
– Teljesen én sem – rántotta meg a vállát a lány –, de ugyan, mit árthat nekünk egy varázstalan tündér?

o

Nikiász még jó darabig állt a teraszon, tekintetét a napfényben fürdő horizonton nyugtatva. Egyre csak ott csengtek fülében húga szavai: mit árthat nekünk egy varázstalan tündér?
Nem tudott választ adni Dianté kérdésére, hiszen a csavaros gondolkodás mindig is nehezére esett, de annyit eltökélt magában: nem hagyja, hogy a vöröske tönkretegye a kishúgát.
Odaszólt az első őrnek, aki szembejött vele a folyosón:
– Te fiú, mostantól fogva tartsd szemmel Dianté hercegnő személyi rabszolgáját, de kerüld a feltűnést! Ha bármi gyanúsat tapasztalsz, kapd el, és hozd elém! Ha több ember kell, felhatalmazlak, hogy annyit végy magad mellé, amennyire csak szükséged van! Megértetted?
– Igenis, királyi fenség!

oOo

Az éjszaka beköszöntével Breck csak arra várt, hogy úrnője nyugovóra térjen, és végre leszaladhasson a parkba Galvinhoz, aki időközben teljesítette az „egyezség” rá eső részét: többször is a frászt hozta arra a két szolgára, akik hetekkel korábban a rabszolgaöltözékét hozták Brecknek. Hol szellemet játszott és fülükbe huhogott, hol a földhöz csapkodta a tárgyakat a szobájukban, hol pedig egyszerűen elgáncsolta őket a folyosón. Brecket kellemes elégedettséggel töltötte el a kék-zöld foltokkal tarkított duó látványa, amint minden sarkon idegesen körbetekintgetnek, és lelkesen számolt be unokafivérének ellenlábasai egyre  növekvő paranoiájáról.
Az olvasás-tanulás két hete alatt minden második este találkozott Galvinnal, és a két undok szolga idegességén kívül saját előrehaladásáról is beszámolt neki. Megegyeztek, hogy amint Breck úgy érzi: már elég magabiztosan bánik az atlantiszi írásjelekkel, megpróbálkoznak a tündérszöktetéssel.
Galvin megígérte, hogy kinéz egy megfelelő szállítóeszközt, amely elég nagy ahhoz, hogy mind a kétszáz tündért biztonságban elvigye a szigetről, ugyanakkor elég gyors ahhoz, hogy az esetlegesen a nyomukba szegődő atlantisziak ne foghassák el őket.
Mire Breck leért a hercegnő ablaka alatti bokrokhoz, Galvin már várt rá.
– No, tesó, ma lesz az az éjszaka? – szegezte neki a kérdést köszönés helyett Galvin.
– Igen – bólintott kissé megborzongva Breck. Sok vad dolgot művelt már életében, de talán még sosem félt annyira, mint most. – Ma már olyan folyékonyan ment az olvasás, hogy abban nem lehet hiba. És veled mi a helyzet? Sikerült szállítóeszközt találnod?
– Sikerült, hát! Egy jókora repülő-féleséget szemeltem ki, amely a bányától nem messze parkol. Az atlantisziak azon szállítják a nagyobb kristálymennyiségeket a sziget minden pontjára, és időnként azzal ruccannak át a nagy kontinensre is, ha éppen fémeket támad kedvük bányászni.
– Miért, nekik talán nincsenek fémjeik?
– Viccelsz? Egy árva érc-rögöcske sincs itt a földben. Minden fém, ami a házakon csillog, a kontinensről származik.
– És mondd csak, elég gyors az a gép? A teherszállító járművek sosem a sebességükről híresek…
– Ezt meg honnan tudod, tesó? Csak nem lettél két hét alatt gépszakértő is? – kérdezte kétkedő hangon Galvin.
– Nem, de alkalmam nyílt beleolvasni egy könyvbe, amiben a főhős egy teherszállító hajó kapitánya volt, és…
– A főhős? Azt meg hogy kell érteni?
– A könyv egy regény volt. Kitalált történet, kitalált szereplőkkel – magyarázta Breck. – Kicsit úgy képzeld el, mint népünk ősi legendáit.
– Csakhogy a mi ősi legendáink igazak – világított rá Galvin.
– Hát persze – bólintott Breck –, de attól még ezek a kitalált történetek elég… érdekesek. És mint látod, néha még hasznosak is. Jut eszembe, nem őrzik a kiszemelt repülőgépet?
– Minek őriznék? Ezek nem lopják el egymás járműveit, és miért is tennék? Jóformán az egész életüket a szigeten élik le, és ha mégis elhagyják rövid időre, az csak az ércbányászat miatt van. Senkinek sem áll érdekében járműveket elkötni. Azt hiszem, egymás lovait sokkal hajlamosabbak eltulajdonítani, mert az… ritkaság. Legalábbis sokkal nagyobb ritkaság, mint a kristálygépeik.
Breck bosszúsan rúgott bele egy kavicsba.
– Gyalázat, amit ezek Tündéranya könnyeivel művelnek!
– Az. De sajnos nem tehetünk semmit. Vagyis csak annyit tehetünk, hogy a lopott gépben található kristályokat megőrizzük. Legalább a könnyek ily kicsiny részével tisztelettel bánhatunk.
– Igen – helyeselt Breck. – Ez a legkevesebb, amit megtehetünk. De nagyon bánt, hogy a többi könnyet nem menekíthetjük el innen, ezeknek a gazoknak a karmai közül…
– No, ez olyan általánosítás volt, mintha a te hercegnődet is gaznak tartanád – kuncogott Galvin.
Breck elnyomott egy feltörni akaró sóhajt.
– Nem… ő nem az. Ő annyira más, mint a többi atlantiszi! Jó és kedves és megértő… és megígérte nekem, hogy beszél az apjával, hogy jobb életkörülményeket biztosítsanak a népünknek. Szóval ha… ha valamiért nem sikerül ez a ma éjszakai akció… legalább ennyi reményünk marad.
– De az akció sikerülni fog! Szentséges Tündéranya, úgy beszélsz, mintha nem is igazán akarnád, hogy sikerrel járjunk!
– Mi jut eszedbe? Persze, hogy azt akarom, hogy sikerüljön! Biztonságba akarom szöktetni a népet!
– A népet talán… de saját magadat is? Vagy maradnál inkább a bájos hercegnő ölebe?
Breck remélte, hogy Galvin a sötét ellenére is látja lesújtó pillantását. Még hogy örökre a hercegnő rabszolgája maradjon? Micsoda ostobaság ez?
– Jó, bocs, ez durva tréfa volt – szólt a láthatatlan tündér. – Gyere, induljunk.
Ahogy Galvin mögött végiglopakodott az édes illatot árasztó bokrok között, Breck szívét minden elszántsága ellenére is valami megmagyarázhatatlan hiányérzet töltötte el. Visszapillantott a sötéten ásító ablak felé, amely mögött Dianté aludta az igazak álmát. Elszorult a szíve, de már nem volt visszaút: döntött. A népe fontosabb, mint egy csinos pofika, még akkor is, ha a csinos pofika tulajdonosának annyira felvágták a nyelvét, hogy kész öröm vitatkozni vele.
Népének semmi keresnivalója többé Atlantisz szigetén, és Breck eltökélte, hogy ha addig él is, kiszabadítja őket fogságukból. Már csak azért is, hogy könnyítsen háborgó lelkiismeretén. Ha a szökőkút-robbantás gondolata nem fogalmazódik meg benne, és nem rángatja bele a cimboráit, akkor… akkor minden másként történt volna. És valószínűleg Diantét sem ismerte volna meg.
Megrázta a fejét, és kiparancsolt belőle minden hercegnős gondolatot. Feladata van, és most csak arra szabad koncentrálnia.

o

A palotakertből gyerekjáték volt kijutni az utcára, Galvin ugyanis láthatatlanul, szellemet játszva elterelte a kapuban álló őr figyelmét, hogy Breck kisurranhasson mellette.
Hamarosan már a külváros csendes utcáit rótták, kerülve az oreikhalosz-lámpák ezüstös fénykörét. Minél kijjebb jutottak a városból, annál gyérebb volt a közvilágítás. Amikor Breck a város legszéléről hátrapillantott, egészen letaglózta a látvány: a dombon álló királyi palota tornyai csak úgy ragyogtak a fénykristályoktól, a domb oldalában álló nemesi kúriák majdnem olyan gazdagon tündököltek, mint a palota, az összes többi lakóházon azonban csak elvétve akadtak oreikhalosz-lámpák, és a városközponttól távolodva még a tessék-lássék elhelyezett lámpák is fokozatosan ritkultak. A fiú ekkor döbbent rá, hogy éjszaka még sosem figyelte a várost – legalábbis sosem ebből a nézőpontból –, és most akaratlanul is elfintorodott a fényűzés és a viszonylagos szegénység e durva ellentéte láttán. Ugyanakkor tudta, hogy Atlantisz szigetén senki sem éhezik – talán csak a tündérek népe –, de kétségtelenül akadtak szerényebb életkörülmények közé kényszerült lakosok, akiknél valószínűleg még ő is jobban élt a palotában.
– Mit ácsorogsz ott? – pisszegett oda neki az unokatestvére.
– Hova ez a nagy sietség? – suttogta vissza Breck. – Messze még a hajnal! Vagy talán időre megyünk?
– Ha éppen tudni akarod, tündértársaink már várnak! Tegnap éjjel beosontam a bányába, és figyelmeztettem a királyt és a királynőt, hogy készüljenek fel, mert az elkövetkező három éjszaka egyikén megpróbáljuk megszöktetni őket. A szüleid odáig voltak a boldogságtól, hogy életben vagy, mert azt hitték, megöltek téged. Sőt, még a kis menyasszonyod is örült… szerintem sokkal jobban kedvel téged, mint te őt.
Brecket Shanna ezúttal sem érdekelte, de szülei említésére elszorult a torka. Milyen szörnyű lehetett nekik, hogy hetekig holtnak hitték egyetlen fiukat!
– Te, Galvin… – ragadta meg unokatestvére ruhájának szegélyét, amikor az már indult volna tovább –, igaz az, hogy a mieink… szóval… vad szerelmeskedésbe kezdtek a bányában? Láttad ennek bármi jelét, amikor tegnap éjjel…?
A másik fiú elfojtott egy kuncogást.
– Csak egy párocskát láttam, de még ők is csak az első… hm… simításoknál tartottak. Lehet, hogy ha kicsit később megyek, kínos helyzetben találom őket. De hát szerinted lehet ezen csodálkozni? Mi maradt szerencsétleneknek, miben találjanak egy kis örömet, ha nem egymásban? Te nyilván nem láttad, de a szárnyaik szinte kivétel nélkül feketére váltottak, annyira nem maradt öröm az életükben. Csak ez az egy.
Breck komoran bólintott. A tündérek szárnya születésüktől fogva színes volt, általában egy adott színt vett fel „nyugalmi” állapotban – ez Breck esetében a zöld volt –, de ha a tündért felhergelték, szárnya mérgében vörösre változott, ha félt, akkor pedig elhalványult. Ezeknek a változásoknak semmi köze nem volt a mágiához, így a tündérek szárnya a varázsvesztés után is ugyanúgy tükrözte hangulatukat, mint régen. Most pedig a szárnyak gyászba borultak.
– De már nem sokáig – szólt eltökélten a fiú. – Kiszabadítjuk őket, és ismét boldogságtól ragyoghat a szárnyuk!
– Úgy van. De ahhoz ideje lenne indulnunk!
Továbbsiettek hát, ki a városból, melyet nem határolt városfal, elvégre kitől is kellett volna tartaniuk az atlantisziaknak? A település szélét egyszerűen az jelezte, hogy az épületek elmaradtak mögöttük, s ők a pompázatosan csillagos ég alatt találták magukat, minden mesterséges fénytől távol. Breck egy pillanatra az égbolton felejtette a pillantását – régen látta már ilyen szépnek, talán csak otthon, a messzi északon –, de társa finoman oldalba bökte, és ismét útnak indultak. Jó darabig bandukoltak a csaknem szurokfekete éjszakában, mire újra fényeket láttak: lobogó fáklyák fényeit.
– Az ott már a bánya – szólt Galvin. – Látod, tőlük még a kristályvilágítást is sajnálják. Azok a kristályok meg, amiket odalent kifejtenek, addig úgysem világítanak, amíg nincsenek megcsiszolva.
– Szóval odalent is csak fáklyák világítanak? – suttogta vissza Breck.
– Igen, de csak hellyel-közzel, hogy a korom ne szennyezze a kristályokat. Sötét lesz odalent. Olyan sötét, hogy abban talán még Shannát is vonzónak találod majd…
– Tündéranya szerelmére – forgatta a szemét Breck –, miért jössz nekem folyton Shannával?
– Azért, unokatesó, mert élvezem a szenvedésedet – válaszolt Galvin egy kicsit túl sok jókedvvel ahhoz képest, hogy épp az életüket tették kockára. – A bejáratnál két őr áll. Én odamegyek, és leütöm őket egymás után egy meggyújtatlan fáklyával. A te dolgod az lesz, hogy belopózz mellettük, de ne menj túl mélyen a barlangba, és ne csapj zajt, mert nem sokkal beljebb újabb két őr strázsál. Elég lesz húsz-harminc lépést megtenned befelé, és ott várj meg.
– Összesen négy őr van? Négy őr kétszáz tündér ellen? – mormolta Breck. – Ez nevetségesnek hangzik.
– Na igen, csakhogy a mieinknek nincsenek fegyverei, az őröknek meg ott van az a nyavalyás kristálylándzsa, ami valamiféle sugarat is képes kilőni. Elég veszedelmesnek tűnik. Midhir őfelsége mesélte, hogy egy páran megpróbáltak birokra kelni az egyik őrrel, de az órákra megbénította őket a fegyverével. Az egyikük súlyosan meg is sérült…
Breck úgy érezte, Galvin nem véletlenül nem vitte le a hangsúlyt a mondat végén – mintha akart volna még mondani valamit, de meggondolta magát.
– Meghalt az illető? – kérdezte csendesen.
– Nem azonnal… de meg. Pedig jobb lett volna neki, hogy ott helyben szörnyethal. Jó egy napig szenvedett.
A vörös hajú tündért kirázta a hideg, de tudta, hogy nem az éjszaka hűvösétől, hanem a rideg valóságtól.
– Remélem, nem az egyik közeli rokonom vagy barátom volt.
– Casey papa volt az. Nem közeli rokon… de azért csak rokon. Legalább az vigasztaljon, hogy idős volt már. Betöltötte a kilencezret.
– Még élhetett volna akár háromezer évig is! – Brecknek ökölbe szorult a keze. Kedvelte az öreget, aki sok mesét mondott neki gyerekkorában. Tündéranyás meséket.
– A többiek élni is fognak, és nemcsak háromezer évig, hanem sokkal tovább! Mert mi kiszabadítjuk őket! – ragadta meg a karját Galvin. – Felkészültél, tesó?
– Fel.
– Akkor gyerünk!

o

Minden gyorsan történt, túl gyorsan, és Breck úgy érezte, nem képes lépést tartani az eseményekkel. Bezzeg, amikor még tündérszárnyakon repdesett ide-oda, képes volt villámgyors cikázásra, és mintha az esze is úgy forgott volna, mint a szárnyizmai! Most azonban, szárnyak nélkül csak féltündérnek érezte magát, és lassabban mozogtak a tagjai, de még az agytekervényei is. Egyik pillanatban egy tompa puffanás kíséretében összeesett a baloldali őr, kristálylándzsája a porba hullott, a másik őr pedig azonnal körbefordult, a támadó után kutatva, csak hogy egy másodperc múlva ő is ájultan rogyjon a földre. Galvin tündérként is egy kicsit magasabb volt fajtársainál, így nem esett különösebben nehezére, hogy alaposan nyakszirten vágja az atlantisziakat.
Breck egy pillanatnyi késéssel, de besietett a barlang száján unokatestvére után, aki áttetsző alakjával a fáklyák fel-fellobbanó fényénél szinte kísérteties látványt nyújtott.
Nagyjából húsz lépés után, két fáklya között félúton, ahol a legmélyebb volt a sötétség, Galvin megállította Brecket, ujját a szájához nyomta, és előrelopakodott. Breck a helyzet véres komolysága ellenére is viccesnek találta Galvin lopakodását, hiszen nincs emberfia, aki láthatatlan formájában észrevenné, hacsak a dorong el nem árulja.
Egy halk nyögés és egy puffanás jelezte, hogy a harmadik őrt is sikerült harcképtelenné tennie, a negyedik azonban élelmesebbnek bizonyult – valószínűleg észrevehette a félhomályban a láthatatlan tündér kezében tartott, nagyon is látható dorongot, és elkeseredett küzdelembe bocsátkozott nála jóval kisebb ellenfelével. Breck jó néhány pillanatig hallgatta a küzdő felek fogcsikorgatását és lihegését, mire úgy döntött, hogy közbeavatkozik. Jókor érkezett a segítsége, mert a szemfüles őr épp kiütötte a fegyvert láthatatlan támadója kezéből, és megmarkolva Galvin ruháját ott ütötte-vágta a szerencsétlen tündért, ahol csak érte.
Ahogy Breck kimozdult a sötétből a fáklyák fényébe, az őr rögtön észrevette, és eleresztette félig összevert ellenfelét, hogy új támadójára összpontosítsa figyelmét. Breck most látta csak igazán, hogy milyen hatalmas, izmos emberrel került szembe: az atlantiszi egy fejjel magasabb volt nála, és legalább kétszer annyit nyomott. Arcán elszánt, már-már állatias kifejezéssel indult meg az újabb ellenfél irányába. Ezt Galvin azonban már nem hagyhatta annyiban: megtörölte vérző száját, és minden erejét összeszedve hátulról nekirohant az őrnek. Miután sikerült ledöntenie a lábáról, megpróbálta lefogni vadul kapálózó karjait.
– A husáng, tesó! Üss! – zihálta Brecknek.
A fiú ösztönösen cselekedett: felmarkolta a földről Galvin elejtett fegyverét, és jókorát húzott a melák atlantiszi fejére. Természetellenes reccsenés hallatszott, és Breck undorodva ejtette el a husángként használt fáklyát.
– Szerinted meghalt? – kérdezte. Az atlantiszi feje alatt a földön vértócsa csillant.
– Lehet – válaszolt sötéten Galvin, és leszállt áldozatukról. – De a másik három él. – Látva Breck holtra vált ábrázatát, barátságosan megszorította a karját. – Nem tehettél mást.
Nem tehettem mást, nyelt egyet Breck. Akkor is gyilkos vagyok.
Megfordult vele a barlang, és a falnak kellett támaszkodnia. Tényleg túl gyorsan történt minden – most, hogy jobban belegondolt, valószínűleg csak néhány perc telhetett el azóta, hogy megérkeztek a bánya bejáratához, és máris elintéztek négy őrt.
Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülét, de nem a bejárat felől, hanem a bánya mélyéről.
– Hát itt vagytok! – szaladt elébük egy asszony a boldogság rózsaszínjétől villódzó szárnyakkal, és hevesen a karjaiba zárta őt, már amennyire ez lehetséges volt úgy, hogy az asszony csak a fiú derekáig ért. – Kisfiam! Hát élsz! Élsz, és eljöttél értünk! Én hősies fiam!
Breck abban a pillanatban mindennek érezte magát, csak hősiesnek nem: vér tapadt a kezéhez.
– Jaj, Derry, hagyd a fiút! – Apja, Niall, szabályosan elráncigálta feleségét Brecktől, és most ő vonta csontropogtató ölelésbe fiát. – Jó téged egyben látni, kölyök, még akkor is, ha ilyen csúnya nagyra nőttél!
– Ha sikerült befejeznetek a fiatok ajnározását, ideje megszöknünk – szólt hűvösen Morrighan, majd egész halvány, alig látható mosollyal Breck felé biccentett. – Eddig jól csináltátok. Nincsenek őrök odakinn?
– Vannak, de eszméletlenek – felelt Galvin, nehezen szedve a levegőt. Kezét a térdére támasztotta, és úgy festett, közel áll hozzá, hogy ő maga is elájuljon.
Lehet, hogy sokkal durvábban megsérült, mint eddig hittem? – gondolta aggódva Breck.
– A jármű készen áll? – kérdezte most a király.
Galvin reszketegen bólintott.
– Itt van… a barlang szájától alig ötven szárnycsapásnyira. És nem őrzi senki.
– Helyes, akkor gyerünk kifelé! – szólt a királynő a háta mögött felsorakozott tündéreknek. Látszott rajtuk, hogy már várták a megmentők érkezését, mert olyan takaros négyfős oszlopokba rendeződtek, mint akik egész nap ezt gyakorolták, szárnyaik pedig az izgatottságtól ezernyi színben tündököltek. Kész csoda, hogy az őröknek nem tűnt fel a szárnyszínváltozás, és nem kezdtek gyanakodni. A rendezett oszlopokból egyedül csak Breck szülei váltak ki – ők és Shanna. A lány azonban nem futott oda hozzá, csak zavartan állt egyik lábáról a másikra, mint aki nem tudja eldönteni, hogy üdvözölje a hőst, vagy inkább oldalazzon vissza a számára kijelölt sorba. Végül egy határozott biccentéssel adta Breck tudtára, hogy méltányolja a jelenlétét, majd visszaállt két társnője közé.
Alighogy Shanna beleolvadt a tündérlányok seregébe, léptek hallatszottak a folyosón, ezúttal azonban a bánya bejárata felől.
– Mi ez az éjféli nagygyűlés, tündérkéim? – kérdezte egy rekedt hang kajánul. – Csak nem szökni készültök?
Breck a fáklyák fényében egy tucat atlantiszi őrt pillantott meg, ahogy előreszegezett kristálylándzsákkal a népét méregetik. A lándzsák hegye körül kék, piros, lila szikrák szaladgáltak, jelezve, hogy a fegyverek aktívak, és bármelyik pillanatban képesek csapást mérni a foglyokra.
– Nem mondom, egész ügyesen lefegyvereztétek a bányaőröket – jegyezte meg az egyik férfi –, de eddig tartott a játék. Te ostoba – nézett most Breckre –, képest voltál otthagyni a palotát és a hercegnőt, hogy segíteni próbálj egy eleve kudarcra ítélt szökési kísérletben? A herceg jól tette, hogy utánad küldött. Sejtette ő, hogy rosszban sántikálsz!
A herceg, szűkült össze Breck szeme. Hát persze, Nikiász herceg ki nem állhatta őt. Soha egy szót sem szólt ugyan hozzá, de akárhányszor összefutott vele a folyosón vagy Dianté szobájában, őfensége olyan utálkozó pillantást vetett rá, hogy az kétséget sem hagyott érzései felől. 
– Nem sántikáltam semmi rosszban, mert a népem megmentése nem rossz – lépett elő felszegett fejjel Breck. Már úgysem volt vesztenivalója; legalábbis ő úgy érezte, hogy nincs. Ezt a csatát már elvesztették, holott még el sem kezdődött. Hiába voltak húszszoros létszámfölényben, az ellenség kezében fegyver volt, hatékony, erős fegyver, míg nekik nem volt semmijük, csak a szívükben égő szabadságvágy.
– A néped megmentése? – röhögött az egyik őr. – Igazi kis mókamester a fiú! Na, intézzük el őket!
Az események, melyek eddig sem folydogáltak éppen lassan, ismét úgy felgyorsultak, hogy Breck szinte követni sem tudta.
Galvin mozdult elsőnek: talán azt hitte, láthatatlanságában nem sérülhet meg még jobban. Nekiugrott a hozzá legközelebb álló őrnek, aki a tündér lendületétől elesett és feldöntötte egy társát is. A tizenkettőből még így is tízen maradtak talpon, és kezdtek egyszerre tüzelni.
Kábítólövedékek voltak – legalábbis Breck remélte, hogy csak azok –, és a tündérek első sorai eszméletlenül rogytak a barlang padlójára.
Némelyek vad kiáltással vetették magukat az atlantisziakra, és vagy félúton összeestek a kristálylándzsák kibocsátotta sugaraktól, vagy elérték az ellenséget, de érdemben nem tudtak kárt tenni benne, hiszen a tagbaszakadt emberekhez képest aprócskák, és a kemény munkának valamint a módszeres éheztetésnek köszönhetően gyöngék voltak.
Breck nem tudta, meddig tartott a hiábavaló tusa, mert nem sokkal azután, hogy ő is elkeseredetten, halálra szántan vetette bele magát a forgatagba, valaki vagy valami alaposan fejbe vágta, és a földre zuhant. Az utolsó, amit látott, mielőtt elvesztette az eszméletét, Galvin fénytelen tekintete volt, ahogy a semmibe mered. Breck nem tudta, hogy unokafivére az előző párharcban szerzett sérüléseibe halt bele, vagy most törte nyakát. Csak annyit tudott, hogy boldogan követné Galvint az örök tündérmezőkre.

oooooOOOooooo

* Az atlantisziak természetesen nem Celsiusban mérték a hőmérsékletet, de egy ahhoz meglehetősen hasonló skálát használtak. Az ő skálájukon is nulla fok a fagypont, a víz forráspontja viszont 150 fok.

A molekuláris genetikai félmondat forrása a Wikipedia.

TOVÁBB A HETEDIK FEJEZETRE