– Ilyen is csak velem fordulhat elő – mormolta. – Három órája vagyok király, és már megpróbáltak megölni, ráadásul most még talán a várost is meg kell védenem… már megint. Ez a sors fintora. Akárhányszor király leszek, Atlantisz veszélybe kerül. Ráadásul ott van a holnapi temetés… és ami még rosszabb, előtte a nemesekkel való protokolláris egyeztetés… De utálom az ilyesmit! A nemeseink nagy része kívülről fújja az udvari etikett mind a kétszáznegyvenhat szabályát, de nekem sosem fért a fejembe! Bele fogok sülni, és pont apám gyászszertartásán!
– Hadd emlékeztesselek, hogy én még nálad is kevésbé vagyok tisztában azokkal a fránya szabályokkal! – szólalt meg Elel. – Te legalább beleszülettél a hercegi életbe, míg én… De mindegy. Alig egy órája épp te mondtad, hogy ne aggódjak amiatt, ha megbotránkoztatom a nemeseket. Most én mondom neked ugyanezt. A pokolba az etikettel, te vagy a király, és ha esetleg valamit elhibázol, hát majd azt hiszik, hogy direkt csináltad, újító szándékkal! A köznép látja is, hogy az újítások az ő javukat szolgálják, a nemesek pedig hadd húzzák fel az orrukat! Úgyis ők vannak kisebbségben.
– Mondasz valamit – derült fel Azaész arca.
– Na ugye… – mosolyodott el Lilla. – Egyébként… te talán nem is emlékszel rá, de tíz évvel ezelőtt Bunrattyben azt mondtad, hogy az atlantiszi történelem csak arról szól, hogy melyik király melyiket követi, de egyik sem tesz semmi érdemlegeset. Még ha csak pökhendiségből is, de megfogadtad, hogy te leszel az első olyan király, aki tesz valamit. Később pedig már komolyan is gondoltad mindazt, amivel Bunrattyben még csak kérkedtél. Tényleg elhoztad Atlantisz számára a változást, a fejlődést…
– De csak teáltalad.
– Akárhogy is… apáddal együtt mertetek újítani. Merj apád nélkül is, és tényleg te leszel a legnagyobb király, akit Atlantisz valaha is látott! Én hiszek benned, szerelmem.
Azaész legszívesebben megcsókolta volna Elelt, de a plexi búvársisak miatt nem tehette, így csak szoros ölelésbe vonta őt. Bármit mondott is azonban a felesége, teljesen nem sikerült eloszlatnia aggodalmát. Királynak lenni hatalmas felelősség. Ijesztően nagy.
Azaész nem is sejtette, meddig maradtak így, összebújva – talán csak egy pillanat volt, de az is lehet, hogy számtalan hosszú perc. Egyszer csak egy udvarias köhintés emlékeztette arra, hogy még mindig a trónján ül, márpedig a trónterem nem a meghitt családi együttlétek, hanem a komoly döntéshozatal színtere.
– Ööö… Spiro – bontakozott ki Lilla karjaiból. – Köszönöm, hogy eljöttél. Talán sejted, hogy miért hívattalak.