A beazonosíthatóság érdekében néhány sort megadtam a kiadott regényben szereplő szövegből is a kiszerkesztett rész elején és végén.

– Zaklatottnak látszol – jegyezte meg Aengus, amikor egy kicsit már eltávolodtak a zárkául szolgáló szobától.
– Milyen is lehetnék? – sóhajtott a nő. – Játszott velem. Sosem szeretett! Hogy lehettem ilyen vak, Aengus? Hiszen annyi apró jel volt, csak figyelnem kellett volna rájuk…
– Miféle jelek?
– Hát… – vörösödött el Kalliopé – például sosem éreztem szenvedélyt abban, ahogy csókolt… és amikor szeretkeztünk, mindig olyan… merev volt.
– Már az is baj? Merevnek kellett lennie – kacsintott Aengus.
A hercegnő egy pillanatig döbbenten meredt rá, majd idegesen elkacagta magát.
– Jaj, Aengus, tudod, hogy nem úgy értettem! Hanem úgy, hogy hideg volt… és erőltetett. Mintha minden alkalommal csak a teste forrt volna egybe az enyémmel, de a lelke soha… Sokáig áltattam magam azzal, hogy így van ez rendjén. Hogy csak képzelődtem, amikor úgy éreztem, hogy nincs benne a szíve-lelke… de most már tudom az igazat. És szörnyen dühös vagyok, de nem is annyira rá, sokkal inkább magamra! Mert hagytam magam becsapni! Hogy lehettem ilyen ostoba?