A beazonosíthatóság érdekében néhány sort megadtam a kiadott regényben szereplő szövegből is a kiszerkesztett rész elején és végén.

– Aengus, vigyáznál Stavrosra? – kérdezte Azaész.
Az extündér álmosan pislogott fel Atlantisz hercegére, aki a szintén nagyokat ásítozó kisfiút leültette az Aengus melletti párnára.
– Hát peeeersze… mintha a kiskölyök felvigyázásra szorulna… hé, Stavros, mennyi az E egyenlő emcé négyzet?
– Aengus bá, ne beszélj olyasmiről, amiről fogalmad sincs – ingatta a fejét somolyogva a kisfiú. – Egyébként tényleg nem szorulok őrizetre, de Azaész nem akarja, hogy láb alatt legyek, mert dolga van Dohnallal a raktérben.
– Mi ez a nyüzsgés? – morogta Richárd az utastér túlsó feléről, ahol hátát a falnak vetve szunyókálni próbált.
Aengus elvigyorodott, és a színész kedvéért magyarul válaszolt:
– Stavros épp azt meséli, hogy Azaész kettesben akar maradni Dohnallal a raktárban.
Richárd kinyitotta a szemét, és gúnyosan elmosolyodott.
– Nahát, Anagyész, nem is tudtam, hogy ferde hajlamaid vannak. Reméljük, az a szegény gyerek nem örökli!
– Roppant vicces vagy. Te is, Aengus – emelte a mennyezetre a szemét Azaész. – Gyerünk, Dohnal. Szóra se méltasd ezeket a pojácákat!
Aengus, életében talán először, összevigyorgott Richárddal. Ha csak egy pillanatra is, de jól esett ismét gyerekesen viselkedni.
Miután Azaész és az idős tündér eltűnt a raktárban, Aengus elégedett sóhajjal dőlt a hajó falának. Most már talán tényleg alhat egy kicsit…