A beazonosíthatóság érdekében néhány sort megadtam a kiadott regényben szereplő szövegből is a kiszerkesztett rész elején és végén.

– Kegyed nem görög?
– Dehogy, én a…
– Andorrai – vágott közbe Spiro, mielőtt csacska felesége kikotyoghatná a család féltve őrzött titkát.
Meandra elvörösödött, mint aki most ébred rá, hogy majdnem kicsúszott a száján az „atlantiszi” szó, de gyorsan feltalálta magát. Noha a felfogóképessége mindig lassúnak bizonyult, amikor tananyagot kellett a fejébe vernie, némely szituációban rendkívüli leleményességet tanúsított.
– Hát persze – kacagott fel. – Talán bizony görögnek látszom? – vetette hátra szőke hajzuhatagát.
– Hát, nem is tudom – somolygott a sógora. – Talán inkább észak-németnek vagy skandinávnak. Az andorrai emberek nem tudom, mennyire szőkék úgy általában… mint ahogy azt sem tudtam, hogy az andorrai nyelv rokona a görögnek. Igazából semmit sem tudok Andorráról, pedig hazám szomszédja.
– Kár, mert igazán szép – lovallta bele magát a rögtönzött mesébe Meandra. – Főleg a tengere. Hát az valami…
– De hát Andorrának nincs is tengere!
– Nincs? – pislogott a fiatalasszony, majd ismét nevetésbe tört ki. – Hát persze, hogy nincs! Csak ugrattalak!
Spiro elérkezettnek látta az időt arra, hogy megszakítsa ezt a pillanatról pillanatra veszélyesebbé váló beszélgetést.
– Lucien, látom, a családomat már ismered. Ismerd meg kedves barátaimat is, Lillát és Azaészt!