Ezek nem is annyira kihagyott, inkább lecserélt szövegek. Eredetileg ez a három szövegecske szerepelt a három nagy rész elején a „Tuatha De Danann elterjedése”, a „Tévhitek a földönkívüliekről” valamint az „Itt vagyok honn, itt az én világom” helyett. Volt olyan tesztolvasóm, aki ezeken a szövegeken szabályosan sírt, de a kiadó úgy vélte, nem egy fantasy regénybe valók, így írtam helyettük másokat.

APÁK

Arra a kérdésre, hogy „hányféle apa létezik?”, a válasz az, hogy éppen annyiféle, ahány apa él a világon. Abból a több százmillió férfiből mégis kiemelhető néhány átlagos, vagy nem éppen átlagos apatípus.

Vannak gyermekeiket bántalmazó, mogorva apák, de akadnak igazi bohócok is, akik mindent megtennének, hogy csemetéiket nevetni lássák, akár annak árán is, hogy az egész világ rajtuk fog röhögni.
Vannak olyanok, akik szeretik ugyan gyermekeiket, de annyi a dolguk, hogy sosincs rájuk idejük, és évek elteltével elcsodálkoznak: „miért távolodott el tőlem a fiam?”
Vannak, akik teljes mértékben az anyára hagyják közös csemetéik gondozását, akkor is, ha azok egy fedél alatt élnek velük. Mások válásuk miatt kényszerülnek kiengedni a kezükből gyermekeik nevelését, és egész további életükben csak távolról szemlélik az utódot, míg rá nem döbbennek: „nem is ismerem a lányomat.”

A legátlagosabb típusnak talán a Féltő Apa mondható, aki a hétköznapokban szelíd bárány ugyan, de ha gyermeke veszélybe kerül, vérszomjas apatigrissé válik, és nincs az a hatalom a földön, amely visszatartaná, hogy gyermeke segítségére siessen.
Szintén átlagos apatípus a Büszke Apa, aki oly mértékig bálványozza csemetéjét, hogy annak jellemhibái fel sem tűnnek neki, a gyermek fegyelmezésének kérdése pedig soha fel sem merül benne.
Kevésbé átlagos, de kétség kívül létező típus a Gátlástalan Apa, aki gyermeke kedvéért mindent megtenne – akár saját testvérét is hajlandó lenne elárulni.
Aztán ott vannak azok a férfiak, akik még nem apák, de egyszer talán azok lesznek. Akad köztük olyan, aki a szíve mélyén vágyik ugyan gyermekre, mégsem meri vállalni, és végül ott vannak azok, akiket mások rángatnak bele az egész apasági hercehurcába, noha soha, egyetlen porcikájuk sem kívánta az utód érkezését.

Igen, sokféle apa létezik. Sokféle törődés és sokféle elhanyagolás. Sokféle büszkeség és sokféle szégyenkezés. De lehet egy apa bármily kegyetlen, bármily szigorú és bármily elégedetlen is, azért mindnek ott él, ott kell, hogy éljen a szívében egy icipici büszkeség: „igen, ez a gyermek belőlem származik, én élek benne tovább.” És végső soron mindig ez az, ami számít.

* * *

ANYÁK

Megpróbálhatnánk az apákhoz hasonlóan az édesanyákat is típusokba sorolni, de nem biztos, hogy lenne értelme. Az anya az anya: egy emberi lény, aki kilenc hónapig tűri a rosszulléteket és a kényelmetlenségeket, majd a szülés minden fájdalmát; mégis, amikor már a karjában tartja újszülöttjét, bátran jelenti ki: „megérte, és bármikor végigcsinálnám újra”.
És nemcsak a kilenc hónap minden nyűgét vállalja fel ismét, de elsorolni sem lehetne, mi mindent képes végigcsinálni gyermekéért. Virraszt a betegágynál; fogához veri a garast, hogy karácsonyra megvehesse a kirakatban látott, hőn áhított kisvonatot; nap mit nap elviszi kisfiát az edzésre, hogy egyszer híres sportoló válhasson belőle; hosszú órákig bogarássza kislányával a matekleckét, amit már ő maga sem ért; és ha kell… ha nincs más út… az életét is odaadja a gyermekéért.

Nincs erősebb érzelem, sem hatalmasabb földi erő az anyai szeretetnél. Sziklákat mozgat meg, a lehetetlent is lehetővé teszi, és soha el nem fogy. Nincs olyan széles tenger, nincs olyan magas hegy, mely egy anya szeretetének útjába tudna állni.

Akadnak ellenpéldák is: nők, akik még az anyaméhen belül megölik gyermeküket; nők, akik újszülöttjüket egy takaróba csavarva kint hagyják a fagyban; nők, akik puszta kötelességtudatból nevelik fel nem kívánt gyermeküket, és egész életüket végigkísérő, bosszantó tehernek tekintik őket, mégis… az ő számuk elenyésző. Sokkal többen vannak azok az asszonyok, akik a világ minden kínját szíves-örömest kiállnák, csak hogy teherbe essenek; olyanok, akik akkor is lankadatlanul imádkoznak a gyermekáldásért, amikor az orvosok szerint már nincs remény; olyanok, akik hosszú évekig várják reménykedve a híreket: hátha végre az ő számukra is akad az árvaházban egy szeretetre éhes kis lelenc…

…és soha nem adják fel. Sem a reményt, hogy egy nap anyává válhassanak, sem a küzdelmet, hogy a gyermeküknek jobb legyen, mint nekik volt. Tökéletes életet szánnak csemetéjüknek, de tudják, hogy az abszolút engedékenység távolról sem vezet tökéletességre. Vérzik a szívük mindahányszor büntetniük kell: az elcsattant pofon nekik fáj igazán, a szobafogság őket zárja fojtogató falak közé, de megteszik, amit meg kell tenniük.

Az élet sosem tökéletes, de az anya mégis arra törekszik, hogy gyermeke számára azzá tegye.

Az anyai szeretet feltétlen. Nem vár el semmit, csak titokban remél; nem kér, csak ad, az utolsó lélegzetéig.

* * *

GYEREKEK

Ahogy azt mondani szokás: „gyerekszáj ellen nincs orvosság”, és mi lehet ennél igazabb? Talán csak az a szó, amelyet a gyermek őszintén kimond.

Ő még nem tudja, hogy nem való kicsúfolni a szomszéd néni lila kalapját a néni füle hallatára, hiszen belőle csak az őszinteség beszél: az a kalap tényleg szörnyen néz ki.
Ő még nem érti, hogy anyának és apának miért kell mindig olyan sokat dolgoznia ahelyett, hogy vele játszanának.
Ő még nem tudja, miért akarják, hogy jól viselkedjen, amikor vendégek jönnek, és az olyan ajándékokhoz is jó képet vágjon, amelyek egy kicsit sem tetszenek neki…
Azt sem érti, miért várják el tőle, hogy egész délután haszontalan leckét írjon, amikor olyan hívogatóan süt odakint a nap?

Fogalma sincs, miért erőltetnek rá egy kényelmetlen fogszabályzót, és miért szurkálják a védőnők az iskolában, amikor neki éppen semmi baja nincs, a szuri pedig fáj?

Nem, ő még nem igazodik el a felnőttek világában, de a felnőttek sem az övében, mert már elfelejtették, milyen is volt gyereknek lenni.

Apa és anya már nem emlékszik, milyen érzés volt, amikor az osztálytársak azért csúfolták, mert nem tudott felmászni a kötélre, vagy mert nem márkás cipőt viselt… de a gyerek tudja, és szenved tőle, hiszen a többi gyerek kegyetlenebb hozzá, mint az összes gonosz felnőtt, akit valaha is ismert.

Igen, a gyermek sokszor kegyetlenebb tud lenni a társaival, mint egy felnőtt. Egy hatéves kislány a megbánás legcsekélyebb jele nélkül képes odavinni hároméves öccsét a csalánhoz, és buzdítani: „fogd csak meg!”, amikor pedig ropiért könyörög az anyjánál, önzőn megjegyezni: „de az öcsinek csak feleennyit adjál!” És mindebben ott van valami hideg őszinteség. Leplezetlen ártó szándék.

Igen, a gyerekek nagyon őszinték, és sokszor nagyon kegyetlenek. De ami talán az őszinteségüknél és a kegyetlenségüknél is erősebb, az a kíváncsiságuk.

Nincs az a nyálkás csiga, amit ne akarnának kétévesen felvenni, nincs az a koszos homokozólapát, amit ne akarnának végignyalogatni, és nincs az az őrizetlenül hagyott mobiltelefon, amit meg ne próbálnának összevissza nyomogatni, hátha el is érnek vele valakit.

Mert ők még nem tudják, hogy mindezt nem szabad, vagy ha tudják is, úgy tesznek, mintha nem tudnák. Mert ők még megtehetik, hogy játsszanak – a szó mindkét értelmében…