Ugyan a masodikatlantisz.hu nem egy könyves blog, de mivel úgyis becsatornáztam a moly.hu-ra, úgy gondoltam, most kivételesen írok egy igazi „könyvesblogos” bejegyzést. Mégpedig arról, hogy idén, amikor – pont a moly-nak köszönhetően – több könyvet olvastam egy év alatt, mint azelőtt egy év alatt bármikor (csaknem 50-et), mely könyvek tetszettek igazán, és melyek verték ki nálam a biztosítékot.

Kezdjük azokkal, amelyektől nem vártam különösebben sokat, mégis nagyon kellemes meglepetést okoztak.

1. Adrian Plass: Egy kegyes kétbalkezes naplója

Vékony könyvecske konkrét cselekmény nélkül, mégis hihetetlenül szórakoztató, igazi „kikapcsolós” olvasmány. Egy brit „nagyonkeresztény” férfi a naplóján keresztül mesél törekvéseiről, hogy még jobb keresztény legyen. Ezeket a törekvéseket hol siker koronázza, hol alapos – de igen humoros – pofáraesés lesz Adrian osztályrésze. Mi pedig felhőtlenül szórakozunk ennek a jóindulatú, néha bölcs, néha butácska fazonnak a csetlésén-botlásán a hit kacskaringós ösvényein. Keresztényeknek és nem keresztényeknek egyaránt ajánlott olvasmány. :)

2+3. Bernard Cornwell: Sharpe tigrise, Sharpe diadala

A Sharpe sorozat több mint húsz kötetből áll (az 1790-es évektől Waterloo-ig mutatja be a főhős élettörténetét), én eddig csak ötöt olvastam, és az első kettő – ez a kettő – tetszett a legjobban. Talán azért, mert ezekben Sharpe – noha már kipróbált katona, aki, ha kell, kegyetlen gyilkológéppé tud válni – valahogy mégis... kedvesen ártatlan. Ez az ártatlanság a későbbiekben már kivész belőle. A Sharpe-könyvekre általában igaz – erre a kettőre pedig különösen –, hogy nemcsak fordulatos, izgalmas, de van benne egy icipici humor és romantika is, hogy ellensúlyozza a „csihipuhit”. A Sharpe diadalának különösen nagy erénye, hogy a könyv csaknem felét(!) kitevő csatajelenet még számomra is izgalmas volt, pedig én az átlag csatajeleneteket, ha túl hosszúra nyúlnak, hajlamos vagyok átlapozni. Ebben azonban izgatottan olvastam végig a több mint százoldalas csatát, annyira zseniálisan volt megírva.

4. David Safier: Jézus szeret engem

Egy kedves, vicces történet egy „német Bridget Jones”-ról, aki mindig rossz pasiba szeret bele. Ezúttal pl. a Földre visszatért Jézusba, aki azért jött, hogy megvívja végső viadalát a gonosszal. Vannak benne logikai bukfencek, pl. Jézus, aki a keresztény hit szerint mindentudó, nem tudja, mi az a tanga vagy a push-up, de pont ez az ártatlan tudatlansága az, amely olyan kedvessé teszi. Nagyon szerettem Safier Jézus-ábrázolását: egyszerre volt szexis, kedves, megértő, bátor és naiv. Jókat nevettem a könyvön, abszurd, de nagyon édes. Egyik reggel annyira magával ragadott, hogy fennmaradtam a metrón, és csak akkor vettem észre, hogy le kellett volna szállnom, amikor már késő volt. Életem első olyan könyve, ami miatt véletlenül fennragadtam a BKV-n. :P

5. Daniel Keyes: Virágot Algernonnak

Félve vettem kézbe ezt a könyvet, mert a fülszövege alapján sejtettem, hogy nagyon depresszív lesz, de olyan sok jót hallottam róla, hogy adtam neki egy esélyt. És nem bántam meg. De nagyon nem. Egy értelmi fogyatékos fiúról szól, aki egy különleges agyműtét következtében okos lesz, és fokozatosan rádöbben, hogy a világ, amelyet azelőtt szépnek és kedvesnek hitt, valójában gonosz. Ez a felfedezés csúnyán átformálja a fiú személyiségét: ahogy egyre okosabb lesz, úgy veszíti el az ártatlanságát. Megdöbbentő, szívbemarkoló regény. Igen, valóban depis. Mégis megérte elolvasni.

6. Pierrot – Szélesi Sándor: Jumurdzsák gyűrűje

Kiről is mintázta Gárdonyi Jumurdzsák figuráját? Kiderül ebből a könyvből, mely igazi, hamisítatlan történelmi kalandregény egy kis időutazásos fantasy-elemmel megspékelve. Az eleje icipicit lassú, de amint beindul a történet, onnantól kezdve letehetetlen, és az ember csak kapkodja a fejét, hogy ki, melyik időben éppen mit csinál, és melyik cselekedetének milyen kihatása van a történelemre – vagy ha nem is az egész történelemre, hát legalább egy vaskályha ajtajára vagy egy falra, ahol titkos üzeneteket hagyhat hátra az utókornak. Csupa rejtély, csupa kaland, és van benne egy leheletnyi humor és romantika is – ilyen egy jó könyv, kérem szépen! Egri csillagok-rajongóknak kötelező olvasmány!

7. Kácsor Zsolt: István király blogja

Szent István királyunk E/1-ben elmeséli, hogyan is alapította meg Magyarországot. Nem, mi sem gondoltuk volna, hogy Gizella az agyára ment, hogy Imre egy álmodozó bolond volt (de azért szeretnivaló bolond), Gellért püspök pedig egy igazi kis zsarnok, akit István maga szeretett volna belegurítani egy hordóban a Dunába. Vannak itt betépett sámánok, ügyetlen orgyilkosok és egy turulmadár, amit mindenki le akar lőni. Teljesen agyament, de remek szórakozás!

Most pedig jöjjenek az év nagy csalódásai – könyvek, amelyekről sok jót olvastam, én viszont legszívesebben kihajítottam volna őket az ablakon. Vagy majdnem.

1. Christopher Moore: Mocskos meló

A Biff evangéliuma után azt hittem, Moore minden könyve jó. A leghülyébb angyal már évekkel ezelőtt bebizonyította, hogy nem így van, de azért adtam egy esélyt a Mocskos melónak is. Kár volt. Rég szenvedtem ennyit egy könyvön. A történet lényege, hogy egy hapsi, akinek mindjárt az első fejezetben meghal a felesége szülésben (már jól kezdődik, basszus...) hirtelen, akarata ellenére halálkereskedővé válik. Innentől fogva lélekedényeket kell gyűjtenie (el kell mennie a haldoklókhoz és begyűjteni azt a tárgyat, amelyben ők a lelküket „tartják” – már az ötlet is rém zavaró, mintha én teszem azt, a plüss Jar Jar-omban tartanám a lelkemet. Na ne már!) A főhős kelletlenül, de megy, és gyűjti az edénykéket, közben időnként bajba kerül e különös tevékenysége miatt. Ez a könyv számomra unalmas volt, gyomorkavaró és még csak humorosnak sem nevezném. Morbid, sokkal morbidabb, mint amire a fülszöveg alapján számítottam. Rugdosnom kellett magamat, hogy egyáltalán kézbe vegyem!

2. William Goldman: A herceg menyasszonya

Évek óta ajánlgatták nekem ezt a könyvet az amerikai netes ismerősök, és már nagyon el akartam olvasni. Rá is leltem a könyvtárban, és rávetettem magam. Valami jóra számítottam. Helyette valami ostobaságot kaptam. Egy kalandos szerelmi történet akar lenni leányrablással és leánymentéssel, de valahogy... nem az igazi. Az eleje még úgy-ahogy tetszett, amikor az író bemutatta a szerelmespárt, de amikor bejött a képbe a három emberrabló, és az ő háttértörténetüket kezdte hatvan oldalon keresztül boncolgatni, majd' elaludtam a könyvön. Voltak ugyan benne kalandok, de inkább kifigurázott, komolyan nem vehető kalandok voltak ezek, mintha a könyv próbálna humoros lenni, de hiába... néhol pedig szabályosan kegyetlen és horrorisztikus, ami szerintem egy efféle könyvbe nem illik. A karaktereket sem tudtam szeretni, üresek és unalmasak voltak, vagy ha éppen nem unalmasak, akkor meg idegesítőek. Ez egy antimese, aminek még tisztességes vége sincs, lóg az egész a levegőben. Brutális csalódás volt. Talán az év legnagyobb könyves csalódása.

3. Naomi Novik: Tongues of Serpents

Fájdalom, hogy ezt a könyvet is fel kell tennem az idei csalódás-listámra, de muszáj. Rajongásig szeretem a Temeraire-sorozatot, és az első öt kötete jó is – némelyik „csak jó”, némelyik egyenesen zseniális. Ez a hatodik azonban pocsék. Kalandregény akarna lenni, akárcsak a többi része, de halál unalmas, a cselekmény (az a kevés, ami van) erőltetett, jellemfejlődés nincs, inkább csak visszafejlődés (Temeraire végignyavalyogja a könyvet), a humor is hiányzik belőle, pedig az előző kötetekben kimondottan szerettem Novik finom humorát. Ezt a könyvet túl kell élni, és remélni kell, hogy a hetedik jobb lesz.

4. Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

Számomra ez a könyv egy „langyos pocsolya”. Kicsit romantikus, de a szerelmi szálak abszolút érdektelenek, ugyanis annyira kiszámíthatóak (és ezért laposak), hogy képtelen voltam drukkolni a leendő párocskáknak, igazi cselekménye pedig nincs. Ami kevés történik benne, az is unalmas. Az egyetlen érdekes szereplő az almafa, amely szeszélyesen dobálja varázserejű almáit. Sajnos csak az almák a varázslatosak, a könyv egy cseppet sem az. Számomra legalábbis nem. Sőt, még igazi befejezése sem volt, olyan kurta-furcsán ért véget...

5. J.D. Salinger: Zabhegyező

Gondoltam, elolvasom, mert hozzátartozik az általános műveltséghez. Időpazarlás volt. A könyvet halálosan unalmasnak találtam és borzalmasan idegesítőnek. Általában nem szeretem az E/1-et, de ha egy könyv jó, akkor nem zavar. No, itt rettenetesen zavart, főleg, mert a főszereplő srác, Holden Caulfield „magyarázó stílusa” idegtépő. Állandóan olyan kifejezéseket használ, mint „meg minden”, „hervasztó”, „tetű”. Mintha csak ezekből állna a szókincstára. A stílusa rém pongyola, cselekménye pedig egyszerűen nincs. Társadalomkritika akar lenni, no meg egy önző tinikölök világfájdalmát próbálja bemutatni, de nekem szánalmas próbálkozásnak tűnt. Azt hiszem, ez olyan könyv, amelyet csak imádni vagy utálni lehet. Én sajnos utáltam.

6. William P. Young: A viskó

Ez a könyv nem volt ugyan kifejezetten rossz, de sokkal, sokkal többet vártam tőle azok után, hogy egyesek mennyire dicsérték – „hogy ez milyen egetrengető, világmegváltó csoda!” Dehogy az. Hogy miről is szól? Nos, a főhős, Mack (aki számomra eléggé unalmas egy figura volt, nem tudtam kedvelni) nagy lelki traumán megy keresztül: egy pszichopata gyilkos elrabolja legkisebb lányát, és brutális kegyetlenséggel meggyilkolja. Nem tudni, hogy a testét hova rejti, csak sejteni lehet, hogy a kis Missy már nem él. Ebben a lelkiállapotban Macknek furcsa élményben van része, amikor az a viskó, ahol kislányát megkínozta a pszichopata, hirtelen Isten bájos kis erdei házává változik. Mack itt tölt néhány napot, ismerkedik az Atyával (aki egy kövér, afroamerikai asszony képében tetszeleg), Jézussal (aki nagyon emberi, őt igazán szerettem a könyvben), és a Szentlélekkel, aki Sarayu néven egy megfoghatatlan női alak. Érdekes, ahogy elmosódik a határ a valóság és a képzelet között, ez még tetszett is, ugyanakkor a magasröptű teológiai fejtegetések az agyamra mentek, az egész Missy-história pedig rettenetesen nyomasztott. A könyv stílusa meglehetősen erőltetett és kusza. Nem hiszem, hogyha ezt egy ateista kezébe nyomnám, ez alapján érdeklődni kezdene a hitéleti kérdések iránt. Számomra ez a könyv nem felemelő volt, inkább csak olyan „oké, jó, de most mi van?”

7. Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

2011 második legnagyobb könyves csalódása. Egy 570 oldalas könyv, amelynek az első 350 oldalán SEMMI nem történik. De szó szerint semmi. Aztán pedig már történik ez-az, (figyelem, itt spoilerek következnek!), de a történések nagy része lehangoló: hatszori vetélés, mindkét láb amputálása, előre látott halál, amelyre évekig készül a főhős. Hogy miről is szól az egész? Clare-ről és Henryről, akik úgy találkoztak, hogy Clare 6 éves volt, amikor a felnőtt Henry, aki rendszeresen spontán időutazik, véletlenül nála kötött ki a múltban. Sokszor találkoznak így, míg Clare fel nem nő, majd Henry jelenjében is összejönnek és összeházasodnak. Henry utálja, hogy folyton időutazik, próbál tenni ellene, de hiába, és a halálát is egy félresikerült időutazás okozza. Összességében véve úgy érzem, ez egy teljesen értelmetlen történet, és szörnyű időpocsékolás volt végigolvasni.