Második Atlantisz

You are here:
Ötödik fejezet - Rabszolgasors
Írta: Administrator   
2011. december 23. péntek, 14:28

 

Ötödik fejezet

 

Rabszolgasors

 

 

 

 

– Még hogy adjam neked? – visszhangozta lánya szavait a király. – Hogy érted azt, hogy adjam neked?

– Azt én is szeretném tudni! – kotyogott közbe Breck.

Dianté egyetlen lesújtó, jeges pillantással elhallgattatta, majd visszafordult az apjához.

– Amilyen girhes, a szervezete a bányában néhány nap alatt felmondaná a szolgálatot, és akkor ugyan, mi hasznunk lenne belőle? Személyi rabszolgámként viszont nagyon is el tudnám képzelni. Majd én megnevelem… kiirtom belőle ezt a szemtelenséget. Ha addig élek is! – Ismét bevetette alaposan begyakorolt kiskutya-pillantását. – Nekem adod, apám? Ha szépen kérlek?

A király a tündérfiúra nézett, és látszott rajta, hogy vívódik. Dianté a szeme sarkából elkapta bátyja kétkedő-csodálkozó tekintetét, de szándékosan megtörte a szemkontaktust, nehogy a fiú egy rosszul és rosszkor feltett kérdéssel vagy megjegyzéssel leleplezze valódi szándékát. Azt, hogy nem kihasználni akarja a pofátlan kis vöröst, hanem megmenteni.

– Hát legyen – dörmögte a király. – De most már tényleg öltözz fel, lányom! Nikiász, te meg keríts egy cselédet, aki majd ad ennek a kutyának* megfelelő ruhát!

A hercegnő látta Brecken, hogy elvörösödik a „kutya” kitétel hallatán, de ezúttal türtőzteti magát. Talán ő is rájött végre, hogy az élete forog kockán.

– Akkor kérlek… menjetek ki, amíg fel nem öltözök! Mindjárt csatlakozom hozzátok – szólt Dianté.

Az apja egy komor biccentéssel kimasírozott az üres ajtókereten, majd miután a fia is kiért, egyetlen intéssel visszavarázsolta helyére az ajtót, mely halk nyikorgással bezárult.

– Ezt mégis, hogy képzeled? – fakadt ki hirtelen Breck, bár jóval halkabban, mint korábban, hiszen többé nem állt fenn a hangszigetelő varázs. – Még hogy a te személyi rabszolgád legyek?!

A lány nem bírta tovább: dühében a karosszékbe vágta az összegyűrt tógát. Keze ökölbe szorult, és csak jelentős erőfeszítés árán sikerült megállnia, hogy neki ne essen ennek az anyaszomorítónak, aki képtelen értékelni mindazt, amit értett tett – hogy még a saját épségét és jó hírét is kockára tette, csak hogy neki segítsen!

– Örülhetnél, hogy az lettél, te szerencsétlen bolond! – lépett a fiúhoz, olyan közel, hogy amaz kénytelen legyen egyenesen a szemébe nézni. – Van fogalmad róla, mitől mentettelek meg?

– Nem kértem, hogy ments meg!

– Ó, de igenis, kérted! Mielőtt apám megérkezett, azért könyörögtél, hogy vegyem rá Niket, változtattasson vissza tündérré!

– Az nem ugyanaz! Én a szárnyaimat akartam visszakapni, nem a szabadságomat elveszíteni!

– Hát persze, csakhogy a többiek, akiknek továbbra is csillogó szárnyacskáik vannak, mennek szépen a föld alá meghalni, neked pedig aranyéleted lesz a palotában!

– Szóval legyek hálás azért, hogy mostantól naponta masszírozhatom a hátsódat? – horkantott a fiú.

– Azért kell hálásnak lenned, hogy kiálltam érted, még hazudtam is a kedvedért, te beképzelt, féleszű…

Ami ekkor történt, arra nem volt magyarázat – Dianté legalábbis nem értette, csak érezte.

A fiú nem ért hozzá, de meleg lehelete az arcát csiklandozta, ábrándos zöld szeme pedig a lány arcáról kiindulva lassanként lefelé vándorolt. Dianté tudta, hogy a fiú látta már őt meztelenül, de amíg masszőrnek hitte, cseppet sem szégyellte magát előtte, most azonban már bánta, hogy dühében elhajította a tógáját, és azt is, hogy az imént visszafogta magát, és nem pofozta fel Brecket. Mert ahogy az most a szemét legeltette rajta, bizony kiérdemelt volna egy jókora pofont!

Dianté azonban elsősorban nem szégyent és dühöt érzett, sokkal inkább valami megfoghatatlan, megdöbbentő izgalmat. A lélegzete felgyorsult, és ijedten vette észre, hogy mellbimbói megkeményednek a tündér pillantása nyomán, ami kaján vigyort csalt a fiú arcára.

– Ne vigyorogj! Ez parancs, rabszolga! – nyögte ki végül, és bár igyekezett olyan határozottnak hangzani, ahogy csak egy királyi fenségtől kitelik, érezte, hogy próbálkozása szánalmasan gyengére sikerült. – És sürgősen állj be a hideg zuhany alá! Az a cseléd, aki a ruhádat hozza, nem láthat meg így!

A fiú incselkedve elmosolyodott, mégis, mintha egyfajta szégyenlősség is csillogott volna a szemében.

– Nem tehetek róla, te állandóan ilyen hatással vagy rám.

– Állandóan? Mi az, hogy állandóan?

– Hát… mondtam neked, hogy nem szoktam nőket dögönyözni…

– Ó… – Dianténak nehezére esett elfojtani kacagását. Legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy valaha is ilyesmiben lesz része. A helyzet egyszerre volt felkavaró, ijesztő és hízelgő.

Csakhogy ő Atlantisz hercegnője, Breck pedig egy szolga, ráadásul tündér. Egy idegen faj képviselője, még akkor is, ha úgy fest, mint bármelyik ember.

Az egy dolog, hogy megmentette az életét, de egész más dolog tiltott vizekre evezni vele. Dianté tudta, hogy nem teheti meg. Még a gondolat is abszurd, hogy ő, aki több tucat atlantiszi nemesifjúnak adta ki az útját, pont egy ilyennel… egy ilyenbe…

Nem! – rázta meg a fejét, és lehajolt a tógájáért, majd a fiú leplezetlen pillantására ügyet sem vetve öltözködni kezdett.

Remegő kézzel tűzte fel kissé szétzilálódott haját, kisimogatta ruházata ráncait, és az ajtóhoz sietett. Ott azonban megtorpant, és a válla fölött visszanézett Breckre.

– Még mindig ott ácsorogsz? Eredj és vegyél egy hideg fürdőt! És meg ne lássam még egyszer, hogy ilyen tekintettel nézel rám, vagy mész te is a többiek közé, megértetted!?

A tündér félrebillentette a fejét, vörös tincsei közül a hosszabbak a vállát verdesték. A tökéletes ártatlanság mintaképe lett volna, ha öltözéke nem dudorodik egy bizonyos ponton.

– Igen… azt hiszem – válaszolt.

Dianté ismét érezte azt a kellemes kis bizsergést a hasa tájékán, de ezúttal nem engedte meg magának, hogy egy pillanatnál tovább tartson.

– Helyes! – válaszolt hidegen, majd sarkon fordult és kisietett az ajtón.

 

oOo

 

– Nik, beszédem van veled!

– Helyes, mert nekem is veled! – állt meg a folyosó közepén a herceg.

– De ne itt! Mindjárt szétoszlik a tömeg, és kiözönlik a folyosóra – ragadta karon a húga, és bevonszolta egy közeli, kisebb tárgyalóterembe, amely a hófehér ülőalkalmatosságoktól és az oreikhalosz-projektortól eltekintve üresen állt. Alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, a folyosóról léptek zaja hangzott fel a tömeg morajától kísérve: ezek szerint Atlantisz nemessége is elhagyta a tróntermet, hogy megvigyék az egyszerű embereknek a hírt, miszerint többé nem kell tartaniuk a betolakodóktól.

– Jól van, kezdd te! – szólt Nikiász.

– Ne udvariaskodj, nálam azzal úgysem mész semmire, öcsi! – legyintett Dianté. – Kezdd inkább te! Amiről én akarok beszélni, azt úgysem lehet két mondattal elintézni!

– És honnan veszed, hogy azt, amiről én akarok beszélni, el lehet? – tette csípőre a kezét a fiú. – Egyébként még mindig én vagyok az idősebb.

– Ki van zárva, hogy olyasmit kérdezz, amit ne lehetne két mondattal elintézni. Te ahhoz túlságosan… egyszerű vagy.

– Mármint ostoba, igaz? – húzta fel az orrát Nikiász. – Lehet, hogy az vagyok, de nem én néztem úgy egy tündérre, mintha fel akarnám falni a tekintetemmel! Ki vele, mi folyik közted és a között a vörös között? Minek kell neked személyi rabszolgának?

Dianté egy pillanatig megütközve meredt a bátyjára, majd elnevette magát.

– Mondtam én, hogy el lehet intézni két mondattal! Az első: azért vettem magam mellé, mert nem akartam, hogy ő is meghaljon, mint a többiek. A második: a világon semmi sincs köztünk, egyszerűen csak megsajnáltam. Kielégítő volt a válaszom, bátyus?

– Nem igazán – felelt morcosan a herceg. – Egyáltalán, hogy került hozzád a kölyök?

– Kölyök? – mosolyodott el a lány. – Tudsz róla, hogy a tündérek több ezer évig is elélnek? Legalábbis úgy hallottam… szóval ez a „kölyök” lehet, hogy öregebb, mint bármely atlantiszi. És hogy hogy került hozzám? Véletlenül. Rossz helyre nyitott be.

– De mit keresett a palotában?

– Nem tudom és nem is érdekel.

Dianté lezserül beszélt, mint akinek nincs semmi takargatnivalója, Nikiásznak mégis az volt az érzése, hogy húga igenis tudja, miért jött a palotába a vörös, csak nem akarja elmondani.

Többről van itt szó, mint puszta jóindulatról. Nikiász tudta magáról, hogy ész dolgában nem éppen a legfényesebb oreikhalosz, de azért volt szeme, hogy lásson, és füle, hogy halljon. Az apjuk meg nyilván süket és vak, hogy nem vette észre, hogyan néz lánya a betolakodóra. Persze az is belejátszhatott a dologba, hogy Damianosz lányával mindig is sokkal elnézőbb volt, mint fiával szemben, ami egész gyerekkoruk során féltékenységet szült a testvérek között. Dianté tudta, hogyan pengesse apja lelkének már-már megkövült húrjait, és ezt olykor szégyentelenül ki is használta.

– Lezártuk a rabszolgám témáját? – kérdezte hűvösen a lány. Amikor a fiú kelletlenül biccentett, folytatta: – Akkor talán térjünk rá a többi rabszolgára. Vagyis az egész tündérnépre. Nik, miért segítettél apánknak egy ekkora bűn elkövetésében?

– Én… – A herceg érezte, ahogy elpirul. – Én nem akartam, Dia, de… muszáj volt. Megzsarolt.

– Megzsarolt? És mégis, mivel? Hogy megvonja a kaviárt és a fürdetőlányok társaságát?

– A szabadságomat akarta elvenni, ha éppen tudni akarod! Választhattam az ő szabadságuk és a sajátom között! Te melyiket választottad volna?

– Szóval csak szobafogságra ítélt volna? Mégis meddig? Egy hétig? Egy hónapig?

– Mindörökre!

– És te ezt elhitted neki? – sóhajtott a lány, és csalódottan megcsóválta a fejét. – Komolyan elhitted, hogy örökre bezáratta volna a tróntörököst, akinek nap mind nap reprezentálnia kell mellette a fogadásokon? A nép hamarosan beszélni kezdett volna… és az egész nép elégedetlensége ellen még a király sem tehet semmit!

– Még hogy nem tehet? Akkor te nem ismered apánkat! Nem ismered a varázserejét! Dia, apánknak iszonyatos hatalma van! Ha egy egész nép varázserejét képes volt elvenni, mit gondolsz, mennyi erőfeszítésébe kerülne, hogy meggyőzze Atlantisz népét, hogy helyesen cselekedett, amikor bezáratta a fiát?

– Ha jól tudom, neked több erőd van, mint neki, úgyhogy nem értem, miért félsz tőle… és különben is, ha akkora az ereje, mint mondod, miért kellett segítened neki? – replikázott Dianté.

– Azért, mert itt nem szimpla, befolyásolható emberekről volt szó, hanem varázslényekről, akik sokkal erősebbek, mint az emberek! Ez túl nagy falat volt neki, egymagának! Ne, ne szólj semmit – emelte fel a kezét Nikiász, amikor látta, hogy a húga szólásra nyitja a száját –, tudom, hogy amit tettünk, mocskos dolog volt, és életem végéig bánni fogom, de…

– De a te életed maximum kétszáz-kétszázötven év – szólt közbe a húga. – Az övéké akár tízezer is lehet. Tízezer év szolgaság? Már ha túlélik egyáltalán a kristálybányát? Poszeidónra, Nik, nem tudom elhinni, hogy belementél! Hogy ennyire… ennyire…

– …önző vagyok? – vágta rá a herceg. – Sajnálom, de én már csak olyan önző dög vagyok, hogy nem akartam életem végéig a szobámban raboskodni!

– Legfeljebb életed feléig kellett volna… hiszen apánk sem él örökké, és amikor ő meghal, te leszel a király. Márpedig a király nem kormányozhat a szobája mélyéről – jegyezte meg csípősen Dianté. – De mindez akkor is csak átverés. Blöff. Apánk próbára tette a bátorságodat, és kudarcot vallottál. Nem száműzött volna örökre a szobádba, ha ellenállsz neki… szerintem inkább életében először büszke lett volna rád!

– Büszke? Te megőrültél? Iszonyú dühös lett volna, ha ellenállok!

– Először talán. De idővel lehiggadt volna, és rájött volna, hogy a fia gerincet növesztett, és egyáltalán nem az a léha, semmirekellő alak, akit kicsi kora óta szégyellnie kell!

– Nem azért szégyell, mert léha vagyok, hanem mert nincs akkora fene nagy eszem, mint neked! De arról nem én tehetek, hogy mit örököltem az ősöktől, és mit nem!

Dianténak most már szikrát szórt a szeme, és Nikiász csaknem megijedt tőle.

– Nem, arról tényleg nem te tehetsz, de nem gondoltál bele, hogy ha valami másban jeleskedsz… mondjuk bátorságban és becsületben, azzal talán kivívhatod a rég áhított elismerést?

– Becsületben? – nevetett fel hidegen a herceg. – Épp azzal veszítettem volna el a becsületemet apánk előtt, ha nem segítek neki! Azt mondta, elárulom Atlantisz népét, ha nem állok mellé!

Dianté jeges tekintettel mérte végig.

– Úgy látom, ebben nem fogunk zöld ágra vergődni.

– Én is azt hiszem – válaszolt komoran a fiú.

– Akkor hagyjuk. Egyelőre. De ha valamikor mégis úgy éreznéd, hogy kinőtt a gerinced, majd szólj! – Ezzel a lány hátat fordított neki, és kisietett a folyosóra, ahol pillanatok alatt beleveszett az atlantiszi nemesség áradatába.

A herceg lesújtva nézett utána. Gyakori gyerekkori civódásaik ellenére sosem volt rossz a kapcsolatuk, és azok a civódások soha nem is voltak komolyak. Most azonban úgy érezte, valami elmozdíthatatlan éket vert kettejük közé. És az a valami a Tuatha De Danann volt.

Bár eddig csak bosszantónak találta a betolakodókat, most keserű gyűlölet ébredt a szívében irántuk. Tönkretettek valamit, ami szép és jó volt.

Nikiász sejtette, hogy a törés közte és a húga között sosem következett volna be, ha ő nem segít apjuknak a tündérek ellen, de a tündéreknek eleve nem lett volna szabad a szigetre jönniük és rombolniuk. Végső soron ők hívták ki maguk ellen a sorsot.

A trónörökös mosta kezeit.

 

oOo

 

Nem sokkal új úrnője távozását követően két férfiszolga érkezett Breckhez: egyiküknél valami fehér ruhadarab, másikuknál egy egyszerű – a sajátjuknál szemmel láthatólag rosszabb minőségű anyagból készült – saru.

– Szóval te lennél az új fiú? – nézett rá az egyik gúnyosan, és Breck hálás volt azért, hogy az elmúlt néhány percben elpárolgott az izgalma, így végül kihagyhatta a hercegnő által előírt hideg fürdőt.

– Egy emberbőrbe bújt tündér, mi? – gúnyolódott a másik szolga. – Van fogalmad róla, mekkora szerencséd van, hogy nem jutottál a többiek sorsára?

– Hálásnak kell lenned a hercegnőnek, mocskos aljanépség! – bólogatott a társa.

Brecknek kedve lett volna egy jókorát bemosni mindkettőjüknek, de tudta, hogy nem tanácsos már a legelején összetűzésbe keveredni a palotabeliekkel – épp elég, hogy a királynak visszafeleselt. Most, hogy felidézte az iménti beszélgetést közte, a hercegnő és Damianosz között, átkozta lobbanékony természetét. Egy hajszál híja volt, hogy nem került ő is a kristálybányába… vagy még rosszabb helyre.

De hogy hálás volt-e azért, hogy mostantól itt élhet – fejedelmi körülmények között, mégis magányosan, népétől elszakítva, minden embertől megvetetten – arra nem esküdött volna meg. A szíve mélyén tudta, hogy hálát kellene éreznie Dianté iránt, mégsem volt rá képes.

Így hát haragját elfojtva átvette látogatóitól leendő öltözetét: egy ágyékkötőt, valamint egy jóval egyszerűbb szabású tunikát, mint amilyet eddig viselt.

Saruját csak úgy odadobták a lába elé, és amikor Breck lehajolt érte, az idősebb szolga elrúgta előle, ő pedig ösztönösen utánakapott, és orra bukott a fényes márványpadlón.

A két szolga harsány kacagásban tört ki, és mint akik jól végezték dolgukat, kisiettek a szobából.

Ha varázserőm lenne, most nagyon megemlegetnétek, nézett utánuk bosszúsan Breck. Csak most, hogy távoztak, villant be neki: varázsvesztése ellenére sem okozott számára problémát, hogy megértesse magát az atlantisziakkal, sem azoknak, hogy megértsék őt. Ez pedig azt bizonyította, hogy a tündérek rendkívüli nyelvtehetsége nem a varázserejükből fakadt.

 

 

Nem kellett sokat várnia a hercegnő visszatértére. A lány arcán már nyoma sem volt annak a szégyenpírnak, amellyel távozott, sokkal inkább hűvösnek és megközelíthetetlennek látszott. Ráadásul nem jött egyedül: az az idősödő, kövérkés asszony volt vele, akit Breck még akkor látott a folyosón, mielőtt besurrant a hercegnő szobájába.

– Látom, átöltöztettek – mérte végig a lány. – Akkor el is kezdheted a munkát. Oféliával sétálunk egyet a kertben, te utánunk jössz, és legyezel.

– Legyezlek? Mégis, mivel?

– Ezzel – bökött a kövérkés nő egy jókora tárgyra, melyet a falnak támasztottak. A tárgynak hosszú, csiszolt fából készült szára volt, a végén pedig valamiféle madár hatalmas, kékeszöld tollai díszlettek.

– Nocsak, semmi kristálylégkeverő? – horkantott Breck. – Vagy ezt még a vademberektől loptátok?

A hercegnő megsemmisítő pillantást vetett rá, majd egy intéssel jelezte, hogy kapja fel a legyezőt, és kövesse. A fiú grimaszolva engedelmeskedett.

– Vigyázz a mimikádra, te fiú! – szólt rá Ofélia. – Őfensége közelében meg ne lássak efféle arckifejezést! És a feleselésről is szokj le, ha kedves az életed!

Miért, mi lesz, ha nem? – nyomott el egy sóhajt Breck, és követte a két nőt a parkba.

A tündér itt érezte először, hogy talán mégsem olyan rossz dolog a palotában lakni, a kert ugyanis csodaszép volt. Abban a tíz napban, amelyet tündérformában töltött Atlantiszon, sok mindent megnézett a levegőből, de a palotakertre egyetlen pillantást sem vesztegetett.

Talán, mert akkor még volt más, aminek örülni tudtam, gondolta keserűen. Most már csak ennyi szépség maradt az életemben: a virágok és a faragott padok. Meg persze ő, nézett álmodozva az előtte lépdelő királylány tarkójára.

– Nem dísznek hoztad a legyezőt! – szólalt meg hirtelen Dianté. – Melegem van!

– Bocsánat – mormolta Breck, és hajtani kezdte a levegőt a két nő fölött.

– Nem lesz ennek jó vége – hallotta Ofélia mormolását, ahogy ifjú úrnőjéhez fordult. – Ez a fiú nem szolgának való. És a képe sem tetszik. Sunyi a tekintete.

– Sunyi? – válaszolt Dianté olyan halkan, hogy Breck alig-alig értette. – Szerintem kimondottan szép szeme van. Tengerzöld.

– De Dianté! – szisszent fel az idősebb nő. – Te a szemét figyeled?

– Nem – rántotta meg a vállát a lány –, csak… feltűnt. Véletlenül.

– Aha… – Ofélia gyanakvó pillantást vetett Breckre a válla fölött, majd átkarolta a hercegnőt, és magával húzta. A fiú ösztönösen tudta, hogy most több lépésnyi távolságot illik tartania a hölgyektől, így hát lemaradt. Látta, ahogy az idősebb nő a fejét csóválja, miközben időről-időre őfelé pillant, Dianté azonban legyint, és szándékosan feléje sem néz.

Tetszik neki a szemem, gondolta diadalittasan, és képzeletben a levegőbe bokszolt, de azonnal emlékeztette is magát, hogy kristálybilibe lóg a keze. Semmi oka nem volt rá, hogy reménykedjen – az eszének legalábbis nem, de a szíve, az a bolond jószág majd’ kiugrott a helyéről.

 

oOo

 

Breck egykedvűen bámult ki a tavaszi napfényben fürdő szigetre. Már csaknem egy hete, hogy itt ragadt emberi alakban, és fajtársai közül azóta senkivel sem találkozott. Mindössze a többi szolga beszélgetéseiből csípett el egy-egy mondatot, melyből megtudta, hogy népe valóban a kristálybányákban sínylődik. Még a királyi pár is.

Undorodott ettől az egésztől. Népe jóhiszeműen, vallásos meggyőződésből érkezett Atlantiszra, és bár meg-megtréfálták a helyieket, azt sem rosszindulatból tették, csupán figyelemfelkeltés gyanánt. De minden rosszul sült el: a Tuatha De Danann rab lett idegen földön, és ha így megy tovább, több ezer éves élettartamuk nevetségesen lerövidül, hiszen a kristálybányák szép lassan megölik őket. Először az öregek és gyöngék halnak majd meg, aztán a fiatalabb gyerekek. Utánpótlás pedig aligha lesz, hiszen ilyen életkörülmények között ugyan kinek lenne kedve szerelmeskedni?

Még neki is elment a kedve a dologtól, hiába volt tőle egyetlen karnyújtásnyira a világ leggyönyörűbb teremtése. Mert Breck minden órával, minden perccel, amit Dianté közelében töltött, egyre biztosabb lett benne, hogy sosem látott még hozzá fogható szépséget. Dianté azonban, tanulva első találkozásuk kínos körülményeiből, a leghosszabb, legzártabb tógákat kezdte viselni, amelyek alig láttattak valamit formás alakjából. A fiú még hallotta is, ahogy néhány szolga összesúg a hercegnő háta mögött: „már most úgy öltözik, mint egy megkeseredett vénkisasszony, ezek után tényleg csoda lesz, ha valaha is férjhez megy…”

Pedig Dianté szépsége még a mindent elrejtő tógák alól is úgy kiragyogott, mint egy ékszer – hiába fésülte a haját szigorú kontyba, hogy egyetlen kósza tincs se hulljon kacéron a homlokába, Breck még emlékezett rá, milyen volt, amikor kibontott fürtjei végigomlottak csupasz hátán.

Kimondhatatlanul kívánta a lányt, de elég volt egyetlen pillanatig népe szenvedéseire gondolnia, és máris elszállt minden testi vágya. Lelki vágyaira pedig hiába is remélt beteljesülést: biztos volt benne, hogy a hercegnő azért burkolózik annyi fölösleges rétegnyi ruhába, hogy őt távol tartsa magától – mind fizikailag, mind lelkileg. Ismeretségük első napja óta olyan hűvösen bánt vele, mintha észre sem venné, hogy ott van, és Breck számtalanszor kérdezte magától: „ha ennyire nem kellek neki, miért tart maga mellett?” De végül mindig ugyanazt a választ kapta, azt is csak saját magától, hiszen a lányt aligha kérdezhette meg: „csak azért vagyok mellette, mert így meg tud kímélni attól a sorstól, ami a többieknek kijutott. Ugyanakkor világossá teszi számomra, hogy ez minden, amit kaphatok tőle: védelem. Egy kedves szóra sem számíthatok ezen felül.”

Néha már-már azt kívánta, bár ő is a bányába került volna a népével együtt: akkor legalább láthatná a szüleit, a barátait… sőt, néha még a menyasszonya is csaknem hiányzott neki, ugyanis a Shannával folytatott unalmas beszélgetésekben is több élet volt, mint abban a néhány lélektelen szóban, amelyet az elmúlt egy hétben Diantétól és a többi szolgától kapott.

A palotaszolgák – nemcsak a két „öltöztető”, akikkel első nap találkozott, hanem kivétel nélkül mindegyik – nap mint nap az orra alá dörgölték, hogy mindenben felette állnak, hiszen ők szabadok és fizetést kapnak munkájukért, míg ő egy utolsó rabszolga, aki örülhet, hogy él.

Vajon akkor is itt tartanánk, ha nem robbantjuk fel azt a szökőkutat? – merengett Breck, ahogy az ablakpárkányon könyökölt, és a sokadik rémálmokkal töltött éjszaka után kialvatlanul, reménytelenül meredt a horizontra. A sziget épp csak ébredezett, a nap első sugarai pajkosan megcsillantak a tengeren, ő pedig sosem érezte még magát ilyen szerencsétlennek. Mardosta a lelkiismeret-furdalás, és minél többször tette fel magának ezt a kérdést, annál biztosabb volt benne, hogy az ő felelőtlen akciójuk volt az utolsó csepp Damianosz poharában. Lehet, hogy ha nem bántják a szökőkutat, akkor egy későbbi tettük bosszantja fel annyira a királyt, hogy elrabolja szabadságukat és erejüket, de ez csak feltételezés volt, míg a rabszolgaság maga a tagadhatatlan tény.

Ó, Tündéranya, az én hibám lenne az egész? Ha tudtad, hogy ez fog történni, miért nem akadályoztad meg?

Szipogott egyet, és visszapislogta könnyeit. Ifjú úrnője hamarosan felébred – nem láthatja őt kisírt szemekkel. De talán az lenne a legjobb, ha egyáltalán nem látná őt. Soha többé. Mármint… élve.

Rémálmoktól, önvádtól és fáradtságtól megzavarodott agya hirtelen elhatározásra juttatta.

Elég ebből. Mindörökre.

Ekkor mintha nyikordult volna valami, de Breck nem fordult meg – talán csak Dianté ágya volt az a szomszéd helyiségben. Ha pedig őfensége ébredezik, gyorsan kell cselekednie.

Vett egy mély levegőt, és a párkányra kapaszkodott. Odalent még alig lézengett néhány ember, ők is csak a palotakert falain kívül. A hercegnő ablaka alatt sötétrózsaszín virágú bokrokkal bekerített kis tisztás zöldellt. Mélyen az ablak alatt.

Ekkora magasságból lezuhanva biztosan nyakát töri. És akkor vége az önmarcangolásnak.

Tudta, hogy gyávaság, amit tenni készül, és hogy ezzel nem segít népén, de jelen körülmények között lehetetlennek tartotta, hogy bármi módon segítsen rajtuk. Ahhoz legalábbis befolyással kéne lennie a hercegnőre és rajta keresztül a királyra, de amennyire Dianté elzárkózott tőle, esélye sem volt behízelkedni magát és kikönyörögni népének bizonyos engedményeket.

Ha pedig teljesen haszontalan, és csak gyötrődik a lelkiismeret-furdalás miatt, akkor minek éljen? Azért, hogy mindenki rajta köszörülje a nyelvét, mint a palota legalantasabb szolgáján? Azért, hogy a lány, aki életében először igazán megdobogtatta a szívét, keresztülnézzen rajta?

Nem, Breck nem kért ebből.

Egy utolsó pillantást vetett a kora reggeli napfényben fürdő óceánra, és elszorult a szíve a látványtól. Megkapóan gyönyörű volt. Ez hiányozni fog a túlvilágon, már ha létezik olyan.

Megrázta a fejét. Nem hagyhatja, hogy egy szép látvány elbizonytalanítsa!

Ugorj! Most, mielőtt Dianté felébred!

– Megállj, öreg! – suttogta valaki, és Breck érezte, hogy tunikájánál fogva hátrarántják. – Megőrültél te, mondd csak?

A fiú a padlón kötött ki, és a hátán fekve, csodálkozva pislogott fel egy vörösesbarna hajú, enyhén átlátszó tündérre.

– Galvin? – suttogta. – Hát te hogy…?

– Én, öregem, láthatatlan vagyok – vigyorgott le rá a másik.

– Azt látom! De hát… de hát már egyikünk sem tud varázsolni!

– Neked meg a jelek szerint megzápult az agyad, unokatesó – csóválta a fejét Galvin. – Te emberi testben voltál, amikor elvesztettük az erőnket, és úgy is maradtál. Én meg épp láthatatlan voltam, amikor elvesztettük az erőnket, így az is maradtam. Amennyire én tudom, az egész népből csak mi ketten jártunk így.

– Honnan… honnan tudtad, hogy itt vagyok? – könyökölt fel Breck. Még mindig alig akart hinni a szemének. De az, hogy Galvin nem került a kristálybányába a többiekkel együtt, azt bizonyította, hogy semmi baj a látásával: unokatestvérét nyilván azért nem fogták el az atlantisziak, mert nem is vették észre. Láthatatlanná vált tündért ugyanis csak egy másik tündér láthat.

– Hogy honnan tudtam? Egyszerű – legyintett az unokatestvére. – A varázsvesztés óta a szigetet járom, és igyekszem belehallgatózni minden beszélgetésbe. Hamar híre ment, hogy egyikünk akkora egy mázlista, hogy a palotában marasztalták, mi több, maga a hercegnő, aki ráadásul ritka szép!

– Shhh! Megőrültél? Itt alszik a szomszéd szobában! – mutatott az ajtónyílásra Breck. Dianté hálója és társalgószobája között egy ajtó nélküli, könnyű függönnyel elfedett nyíláson keresztül lehetett közlekedni, a függöny pedig minden szót áteresztett.

– Tündéranyára, te itt laksz vele? – halkította le még jobban a hangját Galvin. – Itt is alszol?

Breck érezte, hogy elpirul.

– Ott alszom – intett fejével egy puha, csaknem hófehér szőnyeg felé. – Nekem nem jár ki az ágy luxusa.

– Még mindig sokkal jobb jár ki neked, mint a többieknek.

– Miért? – nyelt egyet idegesen Breck. – Csak nem kell az éjszakát is ott tölteniük? A kristálybányában?

– De igen. A földön alszanak. És ne tévesszen meg a sziget klímája, odalent nincs ám ilyen kellemes meleg, ráadásul tüzet sem gyújthatnak, mert az atlantisziak nem akarnak kormos kristályokat! Az öregek már most betegek. Egy kisfiú súlyosan köhög. Szerintem nem sok esélyük van a túlélésre, ha nem teszünk valamit.

– Ha nem teszünk…? Mármint… te meg én? Mégis, mit?

– Kiszabadítjuk őket.

– Neked elment az eszed? – suttogta Breck. – Hogy lennénk képesek mi ketten…?

Ekkor valami kismacska-dorombolásra emlékeztető hang ütötte meg a fülüket a háló felől.

– Ez Dianté! Felébredt!

Galvin bólintott.

– Légy ma éjjel a palotakertben. Mondjuk azok között a bokrok között, ahova az imént le akartál ugrani. És élve akarlak ott látni, nem kilapítva. Akkor elmondom, mit találtam ki. – Ezzel sarkon fordult, és kisietett az ajtón, amely halk nyikordulással csukódott be utána. Breck most már legalább tudta, hogy az imént, amikor ugrani készült, nem Dianté ágya nyikorgott, hanem a bejárati ajtó, ahogy unokatestvére besurrant.

Amikor ugrani készültem…

Elszégyellte magát attól, amit majdnem megtett. Ennél gyávább cselekedetre még sosem adta a fejét. De többé nem lesz gyáva! Most már van miért élnie: ha Galvinnak tényleg van valami terve, talán mégsem teljesen haszontalan a létezése.

 

 

oOo

 

Brecknek igaza volt, amikor a dorombolás-szerű hangot Dianté ébredezésének tulajdonította: a hercegnő félálomban szokott olyan hangokat hallatni, mint egy durcás kiscica*, aki azon bosszankodik, hogy felkeltették. Pedig ezúttal senki sem jött, hogy felrázza őfenségét legszebb álmából – túl korán volt még ahhoz –, legfeljebb az ablakon betűző nap sugarai lehettek a bűnösök. A fiú akaratlanul is elmosolyodott: nagyon kedvesnek találta az ébredező kismacska-hercegnőt.

– Breck, készítsd el a fürdőmet! – hangzott fel néhány pillanat múlva Dianté álmos hangja a háló felől.

– Igenis, hercegnő! – válaszolt a fiú, és kitrappolt a fürdőszobába, hogy teleeressze őfensége hatalmas márványkádját melegvízzel. A fürdőből kifelé jövet majdnem beleütközött a hálóruhás, ásítozó lányba. Annyira bájos látvány volt a szerteszét álló hajával, hogy Breck nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze: – Ilyenkor reggel vagy a legszebb, amikor nem kényszeríted a hajadat abba a rémes kontyba!

Dianténak egy pillanat alatt kiment a szeméből az álom, és dühösen nézett fel a nála egy fejjel magasabb fiúra.

– Az a konty cseppet sem rémes, és ha neked nem tetszik, ezentúl éjszakára is összefogom a hajamat!

– Aha, szóval jól sejtettem, tényleg miattam takarod el a bájaidat…

– Még hogy miattad? Hát hadd tájékoztassalak, hogy…

– Miattam aztán nem kell változtatnod a külsődön – vágott közbe a fiú. – Nekem akkor is ugyanolyan vonzó vagy, ha úgy öltözöl, mint egy öregasszony.

– Na… na most már elég legyen! – csattant fel Dianté, és a fiú mellett ellépve besietett a fürdőbe, és becsapta maga után az ajtót.

– Hívjam a fürdetőlányokat, vagy segítsek én megmosni a hátadat? – kiabált be a csukott ajtón keresztül Breck.

– Majd ha tündérek potyognak az égből! – vágta rá a lány.

Breck elkomorult. Ha nem jelenik meg az unokatestvére, akkor egyetlen tündér biztosan lepottyant volna ma az égből. Vagy legalábbis a hercegnő ablakából.

Most mégsem kerítette hatalmába tartósan a levertség, nem úgy, mint az elmúlt hét minden napján. Dianté végre szóba állt vele, s néhány kurta parancson kívül mást is mondott neki!

És az a tény, hogy ismét sikerült felbosszantania a lányt, csak azt jelenthette, hogy amaz nem közömbös iránta. Reménykedni továbbra sem mert, de legalább kivételesen akadt valami, amit szórakoztatónak talált.

Máskor egy órába is beletelt, mire a fürdetőlányok végeztek Dianté reggeli toalettjével, most azonban csak néhány percbe került, mire kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és egy üde, hamvas, illatos, de fölöttébb zavartnak tűnő hercegnő lépett ki rajta. Hatalmas, fehér törölközőt csavart maga köré, haja pedig nedvesen verdeste a vállát. Brecknek felgyorsult a lélegzete. Hát még nem kényszerítette kontyba azokat a szőke fürtöket!

– Komolyan mondtad, hogy neked mindegy, hogy öltözködök, mindenképpen… tetszem neked? – kérdezte a lány remegő hangon.

– Még szép, hogy komolyan mondtam – küldött felé egy szégyenlős mosolyt Breck. – Csak nem azt akarod mondani, hogy mostantól megint normálisan öltözködsz majd?

– Az attól függ, kinek mi a normális – válaszolt egy grimasz kíséretében Dianté. – Folyton összezavarsz, és ez nagyon bosszant!

– Én viszont csak örülök neki – vonta meg ártatlanul a vállát Breck.

– Örülsz?

– Örülök hát. Ezek szerint én is tetszem neked.

Őfensége feltartotta a mutatóujját, mintha egy engedetlen gyereket akarna rendre inteni.

– Eddig, és ne tovább!

– De hát te kérdeztél rá! Én csak az igazat mondtam!

– Hát akkor felejtsd el az igazságot! Hallod? Felejtsd el!

– Az nem fog menni – felhősödött el Breck tekintete. – Mert ha azt elfelejteném, hogy mennyire vonzódom hozzád, akkor el kellene felejtsek mindent, ami itt történt… azt is, hogy a népem szenved. Az öregek és a gyerekek haldokolnak. Hogy is felejthetném el?

– Honnan tudsz te erről?

– A szolgák beszélnek ezt-azt – mondta a fiú, és nem is hazudott túl nagyot: még ha nem is szolgatársaitól tudta meg, milyen sanyarú a népe sora, a cselédek épp elég pletykásak. Akár tőlük is hallhatta volna. – Dianté… – Egy hét óta először szólította „fenség” vagy „hercegnő” helyett a nevén –, a szökőkút miatt tette az apád? Ha a szökőkút nem robbant volna fel… lehet, hogy a népem sosem lett volna rabszolgává?

A lány hosszú, kutató pillantást vetett rá, végül bólintott.

– Az biztos, hogy a közvetlen kiváltó ok a szökőkút volt.

– De hát miért? Hiszen az sem volt más, mint bármely épület, amit megrongáltunk!

– Tévedsz – ingatta a fejét Dianté, és leereszkedett a pamlagra, majd megveregette azt maga mellett, jelezve, hogy a fiú is foglaljon helyet.

Ilyen kegyben Breck még nem részesült azóta, hogy rabszolga lett. Torkában dobogó szívvel ült le Dianté mellé, aki ismét beszélni kezdett.

– Az anyám évekkel ezelőtt halt meg… egy építkezésen balesetet szenvedett. Egy kristályszobor rázuhant és végzett vele.

Hosszú szünetet tartott, olyan hosszút, hogy Breck kényelmetlenül fészkelődni kezdett mellette.

– Sajnálom – nyögte ki egy idő után, amikor semmi értelmes mondanivaló nem jutott eszébe, és ösztönösen meg akarta szorítani a lány kezét, hogy megvigasztalja, de az még időben észrevette a mozdulatot, és elhúzta a kezét.

– Az a lényeg – folytatta Dianté –, hogy apámnak azt az esetet juttatta eszébe a szökőkút. Anyám halálát. Nem engedhette, hogy másokban is kárt tegyenek az összeomló, felrobbanó kristályok. Le kellett állítania titeket.

– Akkor tehát… ez az egész az én hibám – motyogta maga elé a fiú. – Ha nem bántjuk a szökőkutat, akkor a népem még szabad lenne! Szentséges Tündéranya! – Egy teljes hétig őrlődött kétségek között, egyre csak gyűlt benne a feszültség, amely most megsemmisítő erővel robbant ki belőle. Többé nem törődött vele, hogy az ellensége – népe ellensége – látja kiborulását, és később gúnyolódhat rajta, csak az számított, hogy bebizonyosodott: ő a felelős mindenért.

Arcát térdére támasztott baljába rejtette, és csak sírt, mint egy kisgyerek. Egyszer csak azt érezte, hogy jobb kezére, mellyel egy perce még ő próbálta megfogni Diantéét, most egy kicsi de meleg kéz nehezedik, és gyöngéden köröket ír le a bőrén.

Felnézett.

– Ne hibáztasd magad. Igen, ez volt a közvetlen kiváltó ok, de ismerem annyira apámat, hogy tudjam, előbb-utóbb így is, úgy is megtette volna. Ha nem emiatt, hát másért. Nem tűrt volna meg titeket a szigeten. Varázslényekként legalábbis semmiképp. – Dianté megemelte hatalmas törölközője egyik sarkát, és azzal itatta fel a fiú könnyeit.

Breck egy hosszú pillanatig szégyenkezve gondolt arra, hogy úgy kezelik, mint holmi gyermeket, de a gyermek helyét pillanatok alatt egy férfi vette át, ahogy tekintete a lány combjaira esett, melyeket a megemelt törölköző-vég most fedetlenül hagyott. A szívét-lelkét fojtogató fájdalmat hirtelen elhalványította az a szorító, fizikai fájdalom, amelyet túlontúl szoros ágyékkötőjének köszönhetett.

Ha valóban ő a hibás mindenért, az a legkevesebb, hogy megpróbálja legalább részben helyrehozni. Ma éjjel ott lesz a palotakertben, és az élete árán is, de megpróbálja kiszabadítani tündértársait. Ha pedig meghal, legalább hadd legyen egy édes emléke…

Magához húzta a hercegnőt, és szenvedélyesen megcsókolta. Dianté egy hosszú pillanatig tűrte, majd olyan erővel lökte el magától, hogy csaknem lependerült a szófáról. A lány szeme villámokat szórt felé, tovább fokozva a fiú gerjedelmét.

– Ez jól esett. Ha be akarsz árulni érte apucinál… csak tessék!

– Őrült vagy! – suttogta a lány, suttogáshoz képest túlságosan is erélyesen. Aztán ő húzta magához Breck fejét, és úgy tapasztotta ajkait a fiúéra, mintha fuldokolna, és a csóktól várná az éltető oxigént.

Breck úgy érezte, mindjárt felrobban odalent; a hercegnő aprócska kezei bejárták tunikával fedett hátát, beletúrtak vörös tincseibe, és a fiú már azon volt, hogy lefejtse Diantéról a törölközőt, vállalva a lelepleződés és azonnali kivégzés kockázatát, amikor nyikordult a bejárati ajtó.

Színes csillagok robbantak a fiú csukott szemhéjai mögött, és érezte, hogy a lány kibontakozik a karjából. Amikor végre kinyitotta a szemét, egy fölöttébb morcos dajkát látott maga előtt.

– No, galambocskáim**, mitől olyan vörös a képetek? – kérdezte az asszonyság csípőre tett kézzel.

– Ööö, most vettem forró fürdőt – igazgatta magán a törölközőjét Dianté.

– Hát a fiúé? – nézett rá már-már gyilkos tekintettel Ofélia. – Remélem, nem fürdött veled!

– Dehogy, asszonyom – állt fel kelletlenül Breck, és ezúttal hálás volt a szoros, sokrétegű ágyékkötőért, amelyet az első adandó alkalommal kénytelen lesz kimosni. – Én csak… bőgtem egy sort. Igen. Ma reggel hallottam egy szolgától, hogy milyen rosszul megy a népem sora. Sajnálom őket, asszonyom. Talán azt sem szabad?

Ofélia kétkedve mérte végig.

– Nem tetszel nekem, te tündér.

Te se nekem, nyanya, gondolta Breck, és a nő egyetlen intésére kisietett a szobából. Szeretett volna egy búcsúpillantást vetni Diantéra, de tudta, ha megteszi, a tekintete mindent elárul. Nem kockáztathatta meg, hogy a lány bajba kerüljön miatta. Már azt is szégyellte, hogy az imént annyira elvesztette a fejét, és majdnem újabb végzetes hibát követett el. Ez többé nem fordulhat elő.

És mégis… ha most meg kellene halnia, majdnem hogy boldogan halna meg.

 

oooooOOOooooo

 

* Genetikusok úgy vélik, hogy a kutyák háziasítása 14.000-17.000 évvel ezelőtt mehetett végbe. Atlantisz szigetén persze egy kicsit előbb, így tehát történetünk idején az atlantisziak már számos, általuk tenyésztett kutyafajtával büszkélkedhettek.

** A tündérek eredeti hazájukban nem ismerték a házi macskát, tekintve, hogy az „átlagember” (értsd: e történetben az ősember) mindössze 10.000 évvel ezelőtt háziasította ezt az állatfajt. Természetesen az atlantisziak ebben is évezredekkel vad őseink előtt jártak, így a tündérek házi macskával először Atlantisz szigetén találkoztak, és bosszantó, behízelkedő kis dögnek találták. Az atlantisziak a tündérekkel ellentétben ajnározták és kecses kristálynyakörvekkel ékesítették kedvenceiket. Ez újabb okot szolgáltatott a Tuatha De Danann fiainak, hogy hülyének nézzék a szigetlakókat.

*** A galamb domesztikációja a legtöbb forrás szerint 4000-6000 évvel ezelőtt ment végbe, és Darwin szerint az első írásos feljegyzések a galambtartással kapcsolatban Egyiptomból származnak, kb. i.e. 3000-ből. Újabb óriási tévedés. Az atlantisziak már 16.000 évvel ezelőtt háziasították a galambot, igaz, nem a húsáért és nem is azért, hogy üzeneteket küldjenek vele (elvégre arra voltak modern, kristályalapú kommunikációs eszközeik), pusztán saját gyönyörűségükre. Ti. ezek nem azok a rusnya, szürke galambok voltak, amelyek manapság bepiszkítják a nagyvárosok tereit és a fejünkre csinálnak, hanem kecses, jól nevelt, hófehér madarak. Tiszta és bájos külsejüknek, valamint „bújós” természetüknek köszönhetően már a hajdani atlantisziak is a szerelem szimbólumaként emlegették őket.

 

TOVÁBB A HATODIK FEJEZETRE