Negyedik fejezet

Életmentő döntés

A mai Norvégia területén

Dohnalt egy furcsa villanás ébresztette. Hátát a barlang falának vetve ült, és végtelen unalmában az egyetlen értelmes tevékenységnek, az alvásnak hódolt. Ez az átkozott Kő azonban úgy látszik, még ezt az örömöt is el akarja venni tőle, ahogy a szabadságát is elvette!

Igen, a fiú még hetekkel társai távozása után is haragudott a Kőre. Pedig volt annyi sütnivalója, hogy tudja, nem a Kő tehet arról, hogy ilyen szerencsétlen helyzetbe került, hanem csakis ő maga. Ha nem adta volna gyerekkora óta a túlbuzgó kistündért, és nem törekedett volna arra, hogy a tündérifjak példaképe legyen, most ő is vígan repdesne a többiekkel együtt azon a távoli, kellemes klímájú szigeten, és valaki más rostokolna itt helyette. Esetleg Breck… no, ő aztán megérdemelné, amekkora egy pernahajder! Az persze más kérdés, hogy Midhir és Morrighan sosem bízta volna népük legféltettebb kincsét egy Breck-féle gézengúzra.

És még hálás is legyek őfelségéék kitüntető figyelméért, mi? – gondolta sötéten a fiú, ahogy feltápászkodott a földről és a hatalmas kristályhoz cammogott.

– No, veled meg mi történt, mi? – mormolta maga elé, és kezét a hűvös kristályfelületre helyezte. Először semmi különöset nem tapasztalt, de ahogy alaposabban megnézte, a Kő fénye mintha jóval haloványabban pislákolt volna, mint máskor. Mintha az imént történt volna valami, amire a Kő szinte… felkiáltott – már amennyire egy villanást a maga tökéletes némaságában kiáltásként lehet értelmezni –, aztán elhallgatott, és minden eddiginél mélyebb „csöndbe” burkolózott.

– Nem válaszolsz, mi? – sóhajtott Dohnal. Amióta tündértársai elhagyták a hideg és rideg északot, alig-alig próbálkozott azzal, hogy kommunikáljon élete megkeserítőjével, a varázskővel. Most mégis annyira furdalni kezdte oldalát a kíváncsiság, hogy eltökélte: ha megszakad is, kiszedi ebből az átkozott vacakból, mi történt!

A Kővel érintkező jobb tenyere mellé helyezte a balt is, és homlokát a kristály egy kevésbé rücskös felületéhez nyomta.

Áruld el, mi történt! – kérlelte némán, a Kő pedig, legnagyobb meglepetésére, válaszolt; igaz,

ezúttal is zavaros és szinte értelmezhetetlen módon. Szavak és képek helyett most is csak érzések hullámzottak elő a kristály mélyéből, egyenesen az ifjú tündér koponyájába és ujjvégeibe, hogy az agyában történetté álljanak össze: egy hihetetlen történetté arról, hogy a Tuatha De Danann a messzi idegenben elvesztette varázserejét.

Dohnal néhány pillanat után dühösen lökte el magát a Kőtől.

– Ne szórakozz velem! Már hogy vesztették volna el az erejüket? Méghozzá az egész nép? Talán azt akarod mondani, hogy én is elveszítettem?

Próba gyanánt szikrákat csiholt az ujjaiból, majd a semmiből életre kelt varázstüzet diadalmasan a kristály elé tartotta, mintha csak az orra alá akarná dörgölni: „ennyit a keszekusza meséidről!”

A Kő haloványan villant egyet, amelyet Dohnal értelmezhetett akár egy Kő-féle vállrándításként vagy beismerő vallomásként is. De inkább úgy döntött, nem próbál meg ismét beszédbe elegyedni „társával”, mert attól úgyis csak ideges lesz.

Ahogy a barlang bejárata felé caplatott egy kis friss levegőt szívni, akarva-akaratlan is átfutott agyán a gondolat: mi van, ha a Kő mégis igazat szólt? Mi van, ha a többiek tényleg elveszítették az erejüket? Segíthetne nekik ő, egymaga?

Nem, rázta meg a fejét. Engem eskü köt ahhoz, hogy ne mozduljak e mellől a nyavalyás sárga kavics mellől, és csak remélhetem, hogy egy nap, néhány ezer év múlva őfelségéék ígérete szerint leváltanak egy nálam fiatalabbra…

Dohnal tudta, hogy sosem lenne képes megszegni esküjét. A Kőnek szüksége van a védelmére, őre közvetlen jelenlétére. Ezen múlik a tündérnép jövője. Mert ha a többiek tényleg el is veszítették az erejüket, talán akkor sem mindörökre, hiszen ameddig a Kő létezik, az erejük is létezik, mindössze… nem képesek élni vele.

A válla fölött savanyú pillantást vetett a kristályra. Elkeserítő gondolat volt, hogy a Tuatha De Danann sorsa ettől az aranyszínben hunyorgó, giccses vacaktól függjön! És mégis így hitte minden tündér.

Dohnal, aki hajlamos volt reálisabban szemlélni a dolgokat, mint „mélyen vallásos” társai, ebben sem volt teljesen biztos. Az ő életében az egyetlen biztos pontot a hűséges helytállás jelentette, és ha azt várták el tőle, hogy védelmezzen egy kődarabot, amelytől vagy függ a tündérek varázsereje vagy sem, akkor ő azt fogja tenni, mindegy, hogy hiedelmüknek van-e bármiféle alapja.

Mégsem tudta kiverni a fejéből, kitépni a szívéből a reményt, hogy a Kő tévedett, és népének nem esett bántódása, ha ugyanis történt velük valami, akkor Midhir és Morrighan – avagy örökösük, Brian herceg – sosem küld senkit, hogy leváltsa őt a kőőr posztjáról, és akkor valóban itt hal meg. Egyedül, őszen és valószínűleg teljesen begolyózva.

Ahogy a barlang bejáratához ért és az alkonyi fényben fürdő zord hegyekre nézett, évszázadok óta először rebegett el egy imát Tündéranyához.

Vigyázz a népemre… és szabadíts meg engem innen… előbb vagy utóbb!

oOo

Atlantisz szigete

– Hogy mit mondtál? – pislogott Dianté.

– Jól hallottad! – csattant fel a fiú, és ingerülten felugrott a kipárnázott karosszékből. – Nem tudok varázsolni!

– Mi az, hogy nem…? – A hercegnőnek torkára fagyott a szó, ahogy rádöbbent, mi történt. Hát ezt tervezte az apja! Ehhez volt szüksége Nikiász segítségére! – Szent Poszeidón… ez azért durva – motyogta maga elé.

– Durva? Durva?! – hallatott egy hideg kacajt Breck. – Az enyhe kifejezés! Mi a mamutszar ez az egész?

Ha nem taglózta volna le teljesen apja hidegvérrel elkövetett majdnem-gyilkossága, Dianté talán el is mosolyodik hívatlan vendége szóhasználatán.

– Azt hiszem, apám tette.

– Az apád? De hát… hogy a jó…?

– Apámnak jelentős varázsereje van, ami valószínűleg jóval meghaladja a tiéteket. Vagyis… a hajdani varázserőtöket. A testvérem is erős mágus, és ők ketten együtt…

– Képtelenség, hogy két ember ekkora varázslatot hajtson végre! És különben is, amíg a Kő… – a hangja elhalt, és a fiú összerezzent.

– A micsoda?

– Semmi – nézett most rá vöröslő arccal Breck. A lánynak volt egy olyan érzése, hogy társa nem dühében, hanem szégyenében pirult el, mégsem értette, miért. – Csak képtelen vagyok elhinni ezt az egészet – mormolta a fiú. – Egyrészt azt, hogy embereknek, szimpla, ostoba embereknek ekkora hatalma legyen… másrészt azt, hogy ennyire elvetemültek legyenek!

Dianté felhúzta az orrát.

– Egy: nem vagyunk ostobák, kettő: apám ugyan kemény ember, rideg és hirtelenharagú, de elvetemültnek nem nevezném, a fivérem pedig kifejezetten jólelkű fiú. Biztos volt valami okuk erre… erre… az egészre.

– Látod? – horkantott Breck. – Te sem találod a szavakat. Téged is elképeszt az apád könyörtelensége. És ha engem kérdezel, erre igazán nem volt oka. Annyira nem lehettünk bosszantóak, hogy ezt tegye velünk!

– Talán nem a bosszantó viselkedésetek miatt tette… hanem a kristályaink miatt – gondolkodott hangosan Dianté. – Ti a kristályokat akartátok, amelyekre nekünk is szükségünk van. Jóformán mindenünket azok működtetik. Azokkal világítunk, azokkal főzünk, gyógyítunk… azok hajtják a hajóinkat, repülőinket… és minden tudásunkat azokban tároljuk. Nem adhattuk fel őket csak úgy… akár Tündéranya könnyei, akár nem.

– Valahogy mégis megállapodhattunk volna – ingatta a fejét a fiú. – Nem ezt érdemeltük.

– Talán nem… de apám sosem az igazságosságáról volt híres – sóhajtott a lány, még szorosabban markolva maga előtt levetett tógáját. Nem igazán tudta, mivel vigasztalhatná a fiút, s hogy vigasztalhatná-e egyáltalán. Az esze azt súgta, hogy a tündér betolakodó, akire haragudnia kellene, s akitől az első adandó alkalommal meg kell szabadulnia, a szíve azonban megesett rajta. És talán nem is akart olyan nagyon megszabadulni tőle, mert volt ebben a vöröskében valami érdekes, új és ismeretlen. Márpedig Diantét mindig is vonzotta az ismeretlen, ezért is mélyedt bele a tudományokba. Hát most itt a lehetőség, hogy egy egészen új fajt tanulmányozzon testközelből!

Testközelből? – rezzent össze. A gondolat szinte csintalannak hatott.

Érezte, hogy elvörösödik. Megköszörülte a torkát, hogy valami szépet vagy legalább értelmeset mondjon, de semmi sem jutott az eszébe.

– Sajnálom, Breck – nyögte ki végül.

– Sajnálod? Ne sajnáld, inkább vedd rá a testvéredet, hogy csinálja vissza! Ha tényleg olyan jólelkű, ahogy mondtad, akkor…

– Nikiásznak biztosan volt rá indoka, hogy miért segített apánknak. De abban biztos lehetsz, hogy ki fogom kérdezni róla, és...

– …és segítesz, ha tudsz?

A lánynak ismét csak elszorult a szíve az emberi alakban ácsorgó, elveszettnek tűnő tündér láttán. Ekkor döbbent rá, hogy a fiú valóban emberi alakban van.

– Akkor… nem is tudsz visszaváltozni tündérré?

– Csakhogy leesett! Önszántamból sosem mutatkoznék ilyen röhejes külsővel, de most már örökre így maradok, ha a fivéred nem csinál valamit!

– Hát… talán megkérhetném Niket, hogy legalább a tündéri alakodat adja vissza, mielőtt még apánk megtudja, hogy itt jártál emberként…

– Igen, kérlek! – A fiú hirtelen megragadta Dianté kezét, térdre hullott előtte, és olyan könyörgő tekintetet vetett rá, hogy a lány egészen beleborzongott – hogy a könyörgő tekintetbe vagy a fiú kezének érintésébe, azt nem tudta megállapítani.

– Nem maradhatok ember! Ilyen külsővel a társaim közé sem térhetnék soha vissza!

– Dianté! – hangzott fel hirtelen egy dörgő hang az ajtó túloldaláról.

– Ez az apám! – suttogta a hercegnő.

– Nem kell suttognod, a varázs még kitart – mondta komoran a fiú.

– Nem szűnt meg azzal, hogy te már… nem tudsz…?

– Már hogy szűnt volna meg? – forgatta a szemét Breck, miközben feltápászkodott térdeplő helyzetéből. – Ha minden tündérvarázslat megszűnne, amit a varázsvesztés előtt hajtottunk végre, akkor most ismét tündéralakban lennék, szivi!

Dianté úgy döntött, ezúttal nem reagál a „szivi”-re.

Apja néhány ingerült kopogás után szabályosan dörömbölni kezdett az ajtón.

– Fuss! – szólt a lány Brecknek. – Mássz ki az erkélyre, és…

Ebben a pillanatban az ajtó mintegy varázsütésre elpárolgott, és Damianosz király termetes alakja fogta el a folyosóról beszűrődő fényt. Mögüle Nikiász pislogott idegesen húga szobájába.

– Miért nem nyitottál ajtót, lányom? És ki ez az alak? – mutatott a király Breckre.

Dianté tekintete találkozott a fiúéval, akit mintha hirtelen valamiféle hideg elszántság szállt volna meg: felszegte a fejét, kihúzta magát, és hiába volt nevetségesen vékony, tartása és szemének büszke csillogása különös férfiasságot sugárzott.

A lány valami furcsa bizsergést érzett a hasa táján.

– Azért nem nyitott ajtót a lányod, mert mágiával zártam be azt. Egyébként meg tündér vagyok. Egy azok közül, akiktől épp most vetted el az erejüket… már ha a kisasszony helyesen gondolta, hogy te tetted. Válaszolj, minden testvéremmel ezt tetted, vagy csak néhánnyal? És jólesett? Megrészegültél a hatalomtól, mi?

Dianté most már szabályosan remegett, de ezúttal nem attól a kellemes szorítástól, ami az imént a hasát bizsergette, de még csak nem is attól, hogy majdnem mezítelen volt – félelmében reszketett. Féltette ezt az ostoba vörös kis mitugrászt, aki pofátlanul betört a szobájába és úgy sértegette, ahogy még soha senki… és aki most az apját sértegette, méghozzá még szemtelenebbül, mint néhány perce őt. Ez öngyilkos akar lenni?

Torkában dobogó szívvel apjára emelte tekintetét, és sejtése beigazolódott: Damianoszt majd’ szétvetette a düh. Már csak pillanatok kérdése, és tényleg robbanni fog…

– Mit képzelsz magadról, te tündérsöpredék? – rivallt rá Breckre. – Hogy mersz így beszélni Atlantisz királyával? Hogy mersz kezet emelni a lányomra?

A hercegnő most döbbent rá, hogy apja legalábbis félig félreértette a helyzetet.

– Apa, nem emelt rám kezet! Ez csak… – nézett le a maga elé szorított, gyűrött tógára – ez nem az, aminek látszik! A… a masszőr járt itt, és még nem volt időm felöltözni!

– Szóval nem bántott téged? – mordult fel a király.

– Nem. Csak… véletlenül repült be ide – vonta meg a vállát Dianté.

– Aha, és véletlenül vált emberré is, igaz? – billentette félre a fejét Nikiász.

– Nem mindegy, hogy miért vált emberré? Csak az számít, hogy nem tud visszaváltozni tündérré, mert… mert… ti csináltatok valamit, igaz?

A király bólintott.

– Nikiász és én úgy döntöttünk, megmentjük népünket és kristályainkat a betolakodó csürhétől, és elvettük az erejüket.

– Örökre? – ráncolta a homlokát Dianté.

– Örökre hát! – vágta rá az apja. – Nemcsak nekik nem lesz soha varázserejük, de az utódaiknak sem, már ha képesek és hajlandóak lesznek ezek után még szaporodni – tette hozzá undorodó arckifejezéssel, egy csepp kétséget sem hagyva afelől, hogy a tündérek párzásának még a gondolatát is förtelmesnek találja. – Ezért is jöttünk érted a fivéreddel, hogy együtt, mi hárman, bejelentsük a népnek, hogy nincs több félnivalójuk!

– És gondoljátok, hogy a népünk csak úgy békén hagy titeket ezek után, és nyugodtan továbbáll erről a nyavalyás szigetről? – kérdezte vérlázítóan pimasz arckifejezéssel Breck.

– Hogy továbbáll? Nem hiszem. – Damianosz a lánya felé fordult, és ridegen elmosolyodott. – Megbénítottuk a szárnyaikat is. Többé nem tudnak repülni.

Diantéval megfordult a világ.

– Nem… nem tudnak repülni?

– Nem tudunk repülni? – visszhangozta Breck. – De hát… nem azt akartátok, hogy elkotródjunk innen?!

– Már nem – válaszolt a király. – Rájöttem, hogy sokkal több hasznotokat vesszük a kristálybányákban.

– A kristálybányákban? De apám…! – kapott levegőért a hercegnő. – Hiszen ott még a mieink sem hajlandóak dolgozni, az kész életveszély!

– Persze. Azért küldjük oda őket – intett a fejével a tündér felé Damianosz. – Ők mostantól fogva a rabszolgáink.

– Rabszolgáink? – suttogta maga elé Dianté. – Miféle szó ez, apám?

– Egy új szó, amelyet hamarosan minden atlantiszi megtanul és használni fog. Öltözz fel, lányom, siess, együtt kell megjelennünk a trónteremben! Nikiász, menj és szólj az őröknek, hogy jöjjenek ide ezért, és vigyék a bányába, mint a többieket!

– Ezért? Szóval most már „ez” vagyok? Még csak nem is „ő”? – tette karba a kezét Breck.

– Ha még egyszer visszapofázol, rabszolga, nem a bányába kerülsz, hanem egyenesen a vesztőhelyre!

A hercegnővel ismét megfordult a szoba. Anyja halála előtt évszázadokig nem volt divat Atlantiszon a kivégzés, és annak a szerencsétlen szobrásznak az esete óta sem mondták ki senkire a halálos ítéletet. Nem engedhette, hogy ismét sor kerüljön erre.

– Apám! – lépett Damianosz felé, és olyan könyörgő pillantást vetett rá, mint egy bánatos kiskutya, tudván, hogy ezzel a pillantással olykor-olykor sikerült meglágyítania a király kőkemény szívét. – Nem tehetnél kivételét ezzel a szolgával?

– Kivételt, lányom? – vonta fel bozontos szemöldökét az apja.

Dianté ünnepélyesen bólintott.

– Add őt nekem!

TOVÁBB AZ ÖTÖDIK FEJEZETRE