Harmadik fejezet

Hasztalan hitviták

A hercegnő, észre sem véve a fiú kendőzetlen csodálkozását – nehezen leplezett gerjedelmét pedig pláne –, visszafeküdt a pamlagra, és állát a kezére támasztotta.

– Kezdheted, és közben beszélj hozzám, akármekkora bolondságokról is, csak feledtess el velem mindent, ami ma történt… nem akarok arra gondolni, hogy apám és a bátyám mit művelnek éppen a tündérekkel…

Miért, mit művelhetnének? – gondolta Breck. Nem tartotta valószínűnek, hogy bárki is árthatna a népének, kétszáz ügyes kis varázslénynek... ugyan!

A lányt valószínűleg apja gondolatára rázta ki a hideg, mert egészen libabőrös lett – a karja, a combjai, és még a…

Breck lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. Vagy kétszáz éve nem érzett hasonló izgalmat egy nőnemű lény láttán, és kétszáz évvel ezelőtt azon a bizonyos lányon volt ruha. Legalábbis egy kevés.

Nem vagyok normális… ez egy ember! Majdnem olyan borzalmas, mint azok a szőrös és büdös mamutvadászok!

Orrát azonban nem bűz csapta meg, ahogy közelebb hajolt, hanem valami finom virágillat, ami a lány bőréből vagy hajából áradt. A fiúnak egyre hevesebben kalimpált a szíve, minden csepp vérét veszélyes irányba terelve. Biztos volt benne, ha nem történik valamiféle csoda, olyan kínos helyzetbe kerül, amilyenbe még a tünd-őrök karmai között sem kerülhetett volna.

– Na, mire vársz? – vetette oda a válla fölött a hercegnő, és továbbra sem nézett rá, hamvas hátsó fele azonban úgy incselkedett leendő masszőrével, mintha a lány egyenest a szemébe nézett volna. Sőt, annál is jobban.

Tündéranya, segíts! – hunyta le a szemét Breck, és a lány hátára helyezte a kezét. Nem sok fogalma volt ugyan a masszázsról, de nagyanyja, amikor még élt, időnként megkérte őt, hogy dolgozza meg fájós hátát és vállait. Csakhogy a nagymama több mint tizenkétezer éves volt, csontos és ráncos, ráadásul – hála Tündéranyának – masszírozás közben is viselt ruhát.

Jól van… és most gondolj valami undorítóra! – utasította magát a fiú. Na de mire is? Megvan! Vademberekre, akik éppen mamutot beleznek!

Minden idegszálával arra koncentrált, hogy megjelenjen lelki szemei előtt egy jókora darab, bűzösen gőzölgő mamuthús, amelytől még némely mosdatlan vadember is fintorogni szokott, a kifinomultabb szaglással rendelkező – és tisztálkodáshoz szokott – tündérekről már nem is beszélve. Szinte érezte ujjai alatt az érdes mamuthúst… amikor az egész kényszerábránd szertefoszlott, és csukott szemhéjai mögött is egy rózsaszínű, érzéki hátsó jelent meg.

Nem! – kiáltott magára ingerülten.

– Mit művelsz? – rezzent össze a hercegnő, ráébresztve Brecket, hogy a zavaró képeket elfojtandó valószínűleg olyan erővel nyomta bütykeit a lány bordáiba, hogy annak egy ideig kék-zöld foltjai lesznek.

– Ne… ne haragudj! Megcsúszott a kezem. Még új vagyok…

– Az feltűnt – morogta a lány. – Csináld óvatosabban! Relaxációs masszázst kértem, nem kínzást!

– Igenis, fenség – válaszolt foghegyről Breck, és igyekezett olyan finoman gyúrni az érzékeny területet, amennyire csak lehet úgy, hogy a tündérfia rá sem néz arra, amit éppen csinál. Márpedig ő elszántan elnézett a lány felett: kiszúrt magának egy cserepes virágot, és úgy szegezte rá a tekintetét, hogy ha egy kis mágiát is beleadott volna, a virág valószínűleg lángra lobban. Mert a fiú maga is úgy érezte, hogy lángol.

Megtehette volna, hogy elvarázsolja a hercegnőt, elfeledteti vele, hogy valaha is itt járt, esetleg megpróbál láthatatlanná válni és elbújni egy sarokban, amíg a tünd-őrök el nem hagyják a palotát, de valami mégis itt tartotta, s az ujjvégeit a fenséges vállakra szegezte.

Sosem volt még ilyen közel ahhoz, hogy elmondhassa: valódi szexuális élményben volt része. Pedig barátai előtt számtalanszor kérkedett már hódításaival (igaz, neveket sosem említett, mondván, hogy úritündérhez méltatlan lenne felfedni azon ifjú hajadonok kilétét, akik ártatlanságukat neki ajándékozták), de mindez csak blöff volt, Breck álmai és vágyai, melyek kiszínezett mesékben elevenedtek meg.

Az igazság ezzel szemben az volt, hogy a Tuatha De Danann lányai messze elkerülték népük legnagyobb bajkeverőjét. Néha akadt köztük egy-egy, aki mély sóhajok kíséretében ábrándos pillantásokat küldött felé, de végül inkább a józan eszére hallgatott és távol tartotta magát tőle, hiszen tudta: ha valaha is hírbe keveredik egy efféle rendbontóval, akkor elbúcsúzhat a tisztességes házassággal kapcsolatos terveitől.

A fiú csak egy leánnyal, Shannával flörtölhetett volna nyíltan, akivel a szüleik tündrió koruk óta egymásnak szánták őket, csakhogy Shannával a világon semmi kedve nem volt sem flörtölni, sem semmi mást csinálni. Az ő látványától nem támadtak piszkos gondolatai, és a vér sem kezdett olyan erővel dübörögni az ereiben, mint az imént.

Breck el sem tudta képzelni, hogy ha végül házasságra kényszerítik Shannával, hogy a jó életbe lesznek kettejüknek közös utódai. Merthogy annak a lánynak a közelében legföljebb a modora merevedik meg, az biztos. Akárhányszor kénytelen volt beszédbe elegyedni jövendőbelijével, néhány mondat után úgy érezte, kihalt belőle az életkedv, és már az is csoda, hogy a szíve öngyilkosság gyanánt nem szűnt meg dobogni, miután az agya csaknem teljesen leállt mérhetetlen unalmában.

Shanna nem volt ugyan csúnya, de különösebben szép sem, Breck számára azonban még rusnyán is izgalmas lehetett volna, ha a személyiségét nem találta volna olyan hervasztóan szürkének.

Egy jó mindenesetre volt abban, hogy most eszébe jutott a menyasszonya: minden gerjedelme pillanatok alatt elpárolgott, így ha a hercegnő mégis rá találna nézni, nem szembesülne semmivel, amit nem illik látnia.

– Lejjebb! – mormolta a lány, miután Breck percekig gyúrta a vállait. – Még lejjebb! – utasította a fiút, mikor annak keze a bordái fölé siklott.

Breck igyekezett nem gondolni arra, hogy veszélyesen közel jár a lány csípőjéhez, és onnan már csak egy ugrás az abszolút életveszélyes terület.

Kiverte a víz, de minden lelkierejét – sőt, minden mágiáját – arra összpontosította, hogy ne kerüljön ismét bajba. Olyannyira elmerült az erotikus gondolatokat elnyomni hivatott mágiában, hogy ujjai végén apró varázsszikrák tünedeztek fel és szivárogtak a lány bőrébe.

Őfensége felkacagott.

– Mit csinálsz te ott hátul? Ez csiklandoz!

A tündér megborzongott a nevetés hallatán, de ez nem afféle „fúj, már megint mamutot beleznek” borzongás volt, inkább valami kellemes fajta. Ezúttal ő lett tetőtől-talpig libabőrös.

– Megkukultál? – pillantott rá a válla fölött a hercegnő, és ahogy a tekintetük találkozott, Breck úgy érezte, mint aki fejbe vágtak.

Mamutbelezés! Mosdatlan vademberek! Mamutkaka! Méghozzá hatalmas halmokban!

– Miért hunytad le a szemedet? Talán belement valami?

– N… nem – nyögte ki Breck, és amikor nagy nehezen sikerült rávennie magát, hogy kinyissa a szemét, a lányt már ülve találta a pamlag szélén. Szőke fürtök keretezte arcából kíváncsian villant rá a szeme.

– Jól vagy? – kérdezte olyan gyöngéden, mintha a korábbi parancsolgatós fruska sosem létezett volna.

Breck szeretett volna olyan vagány lenni, mint mindig, de a hangszálai ugyanúgy cserbenhagyták, mint a józan esze.

– Ühüm – sikerült kipréselnie.

– Szóval nem vagy rosszul és nem is kukultál meg… legalábbis nem teljesen – vonta fel a szemöldökét a lány. – Akkor viszont miért viselkedsz ilyen furcsán? Kétlem, hogy Ofélia szándékosan küldött volna pont egy kétbalkezes, gyengeelméjű szolgát…

Szavai olyan kedvesen csengtek, hogy a fiú néhány pillanatig fel sem fogta, hogy sértegetik. Amikor azonban mégis eljutott a tudatáig, úgy felfortyant, hogy azt a lány is észrevette.

– Olyan vörös lett az arcod, mint a lemenő nap.

– Nemcsak az arcom lett az, fenség! – csattant fel a fiú, és megrázta a fejét, mire szőke fürtjei répaszínűvé váltak. – Mellesleg, nem vagyok sem gyengeelméjű, sem kétbalkezes, épp csak nem szokásom mezítelen nőket gyömöszölni. Ja, és amúgy szolga sem vagyok. Eltalálod egyáltalán, mi vagyok, vagy te is olyan gyengeelméjű vagy, mint amilyennek engem hittél?

A lány falfehérre sápadt.

– Nem… nem vagy szolga? Akkor mit keresel a szobámban? – rebegte, és a szeme úgy járt körbe a helyiségben, mint aki a menekülési útvonalat keresi, végül azonban csak a tógáját kapta fel a földről és szorította maga elé. Most már az ő arcszíne is a naplementét idézte. Ugyan még nem kezdett sikoltozni, Breck mégsem kockáztathatott: az ajtó felé intett, és mágikus erőteret vont köré, majd gunyoros mosollyal fordult vissza társnőjéhez.

– Hogy mit keresek a szobádban? Jobbára csak a bajt… Igazság szerint menekültem azok elől, akik el akartak kapni az után a kis szökőkút-robbantós incidens után.

– Szóval te voltál…? Akkor te… te egy…

– Tündér vagyok, igen, gratulálok, mégsem vagy olyan gyengeelméjű, mint hittem! – vágott vissza Breck. Őt aztán nem sértegetheti büntetlenül senki ember- vagy tündérfia… vagy lánya! Nem bizony!

A szőke szépség elkomoruló tekintete láttán elégtételt érzett. Mintha a percekkel ezelőtti, szégyenlős-ábrándos fiú sosem létezett volna, ismét önmaga volt: a Tuatha De Danann legvagányabb és legpofátlanabb ifja, aki mellesleg gyűlöli az atlantisziakat és bosszút áll rajtuk a Tündéranya könnyeit ért gyalázatért.

No, talán ezt az egy atlantiszit nem gyűlölte, de nem is szerette, az biztos! Csinoska, az igaz, de semmi több. Csak egy öntelt, pökhendi, elkényeztetett úrilány, és Brecket az ilyenek sosem érdekelték. Az igazat megvallva, ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy miféle lányok érdeklik, nem tudott volna értelmes választ adni. A Shanna-félék garantáltan nem jöhettek szóba, de a hercegnők még kevésbé. Ő aztán nem esik egy könnyen rabul egy bájos arcnak, sem egyéb bájos testrészeknek!

Pedig meg kell adni, a lány tényleg rendkívül bájos volt, ahogy elvörösödött a dühtől.

– Nem vagyok gyengeelméjű! – kérte ki magának.

– Lehet, de én sem, kislány!

– Engem senki sem nevezhet… kislánynak, pláne nem egy magadfajta betolakodó! Királyi fenség a megszólításom!

– Számomra ugyan nem! Az én királyom Midhir, a királynőm pedig Morrighan. Még van egy idióta hercegünk is, Brian, de róla inkább ne beszéljünk… mindenesetre rajtuk kívül nekem senki sem királyi fenség, te pedig a legkevésbé.

A hercegnő valósággal zihált, látszott rajta, hogy menten szétveti a méreg, de igyekszik kordában tartani indulatait.

– Ha… ha egyszer menekülés közben kerültél ide… miért maradtál eddig? Mit akarsz tőlem?

Breck vigyorogva mérte végig az iruló-piruló, ijedt fruskát. Pillanatnyilag kicsit sem látszott fenségesnek, viszont kétségtelenül megkapó látványt nyújtott. Egy remegő nő mindig izgató…

– Nyugalom, semmi olyasmit nem akarok tőled, amire gondolsz, hiába is szeretnéd…

– Arcátlan szörnyeteg! Rögtön őrségért kiáltok!

– Aha… – fonta össze a karját a mellkasán a fiú. – Azt már eddig is próbálhattad volna, de nem tetted… és valld be, azért, mert a kíváncsiságod nagyobb, mint a félelmed. Meg persze túl vonzónak találsz ahhoz, hogy csak úgy elfogass!

– Hogy… hogy lehet valaki ennyire… ennyire…

– Vakmerő? Férfias?

– Bunkó!

– Bunkó? Az az a fa izé, amivel a vademberek a mamutot kergetik, ugye? A bunkó meglehetősen hatásos fegyver. Erős, mint én vagyok.

– Most már tényleg hívom az őrséget – húzta ki magát a lány, és igyekezett olyan fenségesen festeni, ahogy csaknem teljesen pucéran lehetséges.

– Hívd csak, szivi, egy mukkot sem fognak hallani bátortalan hangocskádból… elvarázsoltam a szobát, hogy odakintről senki meg ne hallja, mi folyik idebent.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.

– Fenség, a masszőr vagyok, akit Ofélia küldött, bejöhetek?

– Hívd az őrséget! Egy őrült tündér tört be a szobámba! – kiáltott a lány.

– Fenség, a masszőr vagyok, hall engem? – ismételte meg az iménti hang, és megremegett az ajtó, mintha odakintről megpróbálnák kinyitni, de hiába.

– Látod? – mozgatta meg vörös szemöldökét Breck. – Amíg én nem engedem, se ki, se be… és senki sem hallja majd a sikoltozásodat.

– Undorító alak vagy! – vetette oda a hercegnő. – Egy lelketlen, romboló szörnyeteg, aki ráadásul ártatlan lányokhoz tör be aljas szándékkal…

– No, azért a szándékom nem volt éppen aljas, csak el akartam bújni. Egyébként, a korábbi kérdésedre válaszolva, hogy miért nem hagytam el rögtön a szobát… kíváncsivá tettél. Nem minden nap van alkalmam pucér nőket dögönyözni.

Őfensége ütésre emelte a kezét, de néhány nyugtatónak szánt levegővétel után leengedte.

– Nem süllyedek olyan mélyre, hogy akár csak hozzá is érjek egy tündérhez! – sziszegte.

– Hadd emlékeztesselek, hogy már hozzámértél. Vagyis… én értem hozzád. Jó hosszan. – Breck látványosan megmozgatta az ujjait. – Finom bőröd van.

Az ajtó remegése megszűnt, amiből a lány valószínűleg arra következtetett, hogy a masszőr letett bejutási szándékáról, mert egy jókora sóhaj kíséretében visszarogyott a pamlagra.

– Miért tetted? – kérdezte hirtelen.

– Már mondtam, nem? Élveztem, hogy nincs rajtad ruha.

– Nem azt! – horkantott cseppet sem fenségesen a hercegnő. – Miért tetted tönkre a szökőkutat?

– Ja, hogy azt… figyelemfelkeltés gyanánt.

– Mire akartad felhívni a figyelmet? Arra, hogy ütődött vagy? Vagy esetleg arra, hogy a tündérek rémesen bosszantóak? Mert egyik sem újdonság.

Brecknek rángatózni kezdett a szája széle, amelyet mosolygási ingerként értelmezett, de hősiesen leküzdött. Volt valami ebben a szőkeségben és az éles nyelvében, ami nagyon tetszett neki. Még formás idomainál is jobban.

– Tudom, hogy valami romboló szörnyetegnek tartasz minket, tündéreket, és elismerem, hogy nem minden megmozdulásunk volt tisztességes, de az sem tisztességes, ahogy ti Tündéranya könnyeivel bántok. Mi csak arra akartuk felhívni a figyelmeteket, hogy készek vagyunk akár harcolni is azért, amiben hiszünk.

– Épületek és szökőkutak megrongálását te harcnak nevezed? – ingatta a fejét a lány, de a rosszallás mellett valami más is bujkált a tekintetében, amit Breck nem tudott volna nevén nevezni. Mintha őfensége egy kicsit… szórakozna az egészen? De különös!

A fiú megrántotta a vállát.

– Miért ne? Békés nép vagyunk, nem szoktunk gyilkolni. Mármint, legfeljebb rágcsálókat a pecsenyéhez, de a mamutokat sosem bántanánk, egymást pedig végképp nem. Bezzeg az emberek…! Ha valami nem tetszik valamelyiknek, egyből nekiesik a másiknak, és az egyikük szinte biztos holtan marad ott.

– Te azokról az emberekről beszélsz, akik a nagy kontinensen élnek, igaz? – nézett rá érdeklődve a hercegnő. – Tényleg ennyire vadak lennének?

– Azok hát! De mi nem vagyunk azok. Lehet, hogy szertelennek tűnünk nektek, de csak a tulajdonotokat rongáltuk, titeket sosem bántottunk. És csak azért rongáltuk meg a dolgaitokat, mert azt akartuk, hogy végre ismerjétek el, hogy Tündéranya könnyeit tárgyakként használni istenkáromlás!

– Istenkáromlás? – emelte a mennyezetre a tekintetét a lány. – Ugyan már! Az egyetlen valamire való isten Poszeidón, és őt aztán nem érdeklik a kristályaink! Hidd el, ezek a kristályok mindig is a használati tárgyaink voltak, több százezer éve azok, és soha, semmiféle Tündéranya nem jött értük, hogy visszakövetelje őket!

– Hát persze, hogy nem jött, hiszen több millió éve halott!

A lány elnevette magát.

– Most meg mi olyan vicces? – fortyant fel Breck.

– Ha halott, már úgysem kellenek neki a könnyek, nem? Akkor meg mit vagytok annyira oda?

– Hát ti ennyire nem értetek semmit?

– Legfeljebb annyit, hogy vallásos fanatizmusból kezdtétek szétrombolni a városunkat – felelt élesen a hercegnő.

– Ezt úgy mondtad, mintha szerinted megvetendő dolog lenne hinni valamiben!

A lány hosszú, töprengő pillantást vetett rá.

– Nem… nem feltétlenül megvetendő. Csak furcsa a számunkra. Mi Poszeidónon kívül nem hiszünk más istenekben. Régen még csak-csak hittünk, és néhány templom őrzi is a hajdani istenek emlékét, de ma már senki sem imádkozik hozzájuk. Azt hiszem, nem tudunk mit kezdeni az afféle elvakult… vagyis hm… erős hittel, mint a tiétek. Ne haragudj az elvakultért, nem akartalak megsérteni.

– Ezzel most nem sértettél meg, de pár perce még jóformán minden szavaddal azt tetted – somolygott Breck. – Nagyon értesz a sértegetéshez, fenség.

– Te is – vigyorodott el a lány. – Más szájából a „fenség” megtisztelően hangzik, de a tiédből… felér egy szemérmetlen sértéssel.

– Minden a hangsúlyon múlik – vonta meg a vállát a fiú, és a hercegnő megkérdezése nélkül lehuppant a szófával szemközti, puha párnákkal kirakott karosszékbe. – Tudod, valahol szánlak titeket.

– Szánsz minket?

Breck biccentett.

– Szörnyű dolog lehet, ha a tündérfia nem tud semmiben igazán hinni. Ahogy elnézem, a ti valódi isteneitek a kristályokból épült gépek és tornyok… és ez nagyon szánalmas.

– Lehet, hogy tényleg az. De attól még nem kellene lerombolnotok őket.

– De igen – felelt a fiú komolyan. – Ha ugyanis nem tesztek le róla, hogy továbbra is aljas módon használjátok ősünk szent ereklyéit, folytatni fogjuk a rombolást. Akár tetszik neked, szivi, akár nem.

– Ha még egyszer szivinek nevezel…

– Akkor mi lesz? – villantott rá egy szemtelen mosolyt Breck. – Talán felpofozol azzal az erőtlen, hófehér kis kacsóddal?

– Egyáltalán nem gyenge a kezem, ahogy én magam sem vagyok gyenge! Te viszont férfi létedre röhejesen girhes vagy… – mérte végig fitymáló tekintettel a hercegnő. – Sehol egy izom. Nem csoda, hogy úgy masszíroztál, mint egy beteges kislány!

Breck szórakozottan mosolygott a hercegnőre.

– Lehet, hogy a karom nem a legerősebb, de tudok varázsolni. És hidd el, a varázserő többet ér, mint a dagadó izmok.

– A bátyám is tud varázsolni, mégsem úgy fest, mint egy göthös gebe.*

– Már megint sértegetsz. És szerintem élvezed.

– Volna értelme tagadnom? – rándult meg a lány szája széle, mintha egy mosolyt próbálna elfojtani. – Egyébként úgy hallottam az udvari tudósunktól, hogy a ti erőtök a közelébe sem ér apám és bátyám erejének. Gyengék vagytok, tündérke.

– A nevem Breck – hangsúlyozta a fiú. Ki nem állhatta, ha becézgetni próbálják.

– Breck? – Őfensége prüszköléssel vegyes nevetést hallatott. – Szent Poszeidón, de idiótán hangzik! Mint valami béka brekegése.

– A mi nyelvünkön annyit tesz, hogy „szeplős”. És hálás lennék, ha nem űznél gúnyt a nevemből. Nem én választottam magamnak.

– Ne haragudj. Csak tudod, mifelénk senkinek sincs ilyen… mulatságos neve.

– Miért, téged hogy hívnak?

– Dianténak.

Ezen most Breck nevetett fel.

– Mi olyan vicces?

– A neved. „Isteni virág”! Mifelénk senkinek sincs ilyen fellengzős neve.

– Te érted a nevem jelentését? – vonta össze a szemöldökét a hercegnő. – Ó, hát persze, hogy érted, hiszen beszélsz a nyelvünkön, ahogy a többi tündér is… Csak azt nem értem, hogyan. Talán ez is a varázserőtök része?

– Miért, szivi, talán apád és fivéred varázsereje arra nem terjed ki, hogy megértse idegen népek nyelvét?

– Ha még egyszer szivinek nevezel… – szorult ökölbe Dianté keze. – Egyébként nem. Erre nem. Hogyhogy a ti jelentéktelen kis erőtökből futja ilyesmire?

Breck megvonta a vállát.

– Honnan tudhatnám? Talán nem is a varázserőnk része. De nem hiszem, hogy ezt bárki is kutatta és bizonyította volna közülünk. Egyszerűen csak elfogadjuk, hogy így van, és kész.

– Túl sok mindent fogadtok el anélkül, hogy utána járnátok – jegyezte meg hűvösen a lány. – Tündéranyával kezdve.

Brecknél most telt be a pohár. Eddig meglepően kellemes társaságnak találta a hercegnőt, és még azt is hajlandó lett volna elnézni neki, hogy nem tiszteli szent ősüket, hiszen a többi atlantiszihoz hasonlóan kizárólag Poszeidónban hisz, de ezúttal arra célozgatott, hogy nekik, a tündéreknek is el kellene vetniük saját hiedelemvilágukat. Hát azt már nem!

– Engem gúnyolhatsz, de Tündéranyát hagyd ki ebből! – csattant fel, és dühében az asztalon álló, nyilván Tündéranya egyik könnyéből készült kristályvázára mutatott. Inkább semmisüljön meg az is, akár a szökőkút kristályai, mint hogy holmi flancos dísztárgyként mutogassák!

– Mi történt? Miért bámulod úgy a kezedet? – kérdezte kis idő múlva Dianté.

A tündér ekkor döbbent rá, hogy jó néhány pillanatig meredten bámulta az ujjait, melyekből egy szikrányi mágia nem sok, annyi sem tört elő.

Ismét a vázára mutatott, és minden erejével arra koncentrált, hogy az a szeme láttára semmivé váljon, de hiába. Továbbra is békésen csillogott a kora délutáni napfényben, mintha arcátlan kisgyerek módjára incselkedni akarna vele: „Úgyse fogsz ki rajtam, bebebeeee!”

– No? – unszolta a hercegnő. – Mi történt?

Brecknek minden vér kifutott az arcából, amitől szeplői csak még hangsúlyosabbá váltak.

– Azt hiszem… nem tudok varázsolni.

oooooOOOooooo

*A mai modern ló kb. 5 millió évvel ezelőtt alakult ki, és 15.000 évvel ezelőtt már elterjedt volt Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában, így az atlantisziak is begyűjtöttek egy párat a kontinensen. Mivel az oreikhalosz kristályok segítségével könnyen elvégeztek mindenféle nehéz fizikai munkát, a lovakat csak szórakozásból tartották. Némelyek annyira a lovak szerelmesei lettek, hogy paripáikat apró kristályokból fűzött láncokkal díszítették. A tündérek, amikor megláttak egy ilyen felcicomázott lovat, végleg megbizonyosodtak afelől, hogy az atlantisziak nem normálisak.

TOVÁBB A NEGYEDIK FEJEZETRE