Második fejezet

Az üldözött

Nikiász a torkában dobogó szívvel követte apját a tömegen át, ki a trónteremből, végig a folyosón, majd fel „a király gondolkodó szobája” néven ismert helyiségbe. Ebbe a szobába Damianoszon és a takarítókon kívül más ritkán kapott bebocsátást. A helyiség nem volt különösebben nagy, épp csak akkora, hogy a király kényelmesen tudjon fel-alá járkálni benne, s a szerény berendezés, amely mindössze egy karosszékből és egy kristálytartó állványból állt, szinte elveszett a csaknem üres szobában, már-már a tágasság látszatát kölcsönözve neki.

Az egyetlen ablakon kevéske fény szüremlett be, de az ifjú herceg úgy sejtette, apja félhomályban jobban tud gondolkodni, mint úgy, ha az egész helyiség fényárban úszik.

Ahogy beléptek az ajtón, a fiú várakozásaival ellentétben a király nem kezdett fel-alá járkálni, de még csak a karosszékbe sem dobta le magát, hanem egyenesen a kristályhoz viharzott, és olyan vehemenciával nyomta rá a kezét, hogy az áttetsző felszín zölden izzott fel az ujjai alatt.

Nikiász ezelőtt csak egyetlen egyszer járt ebben a szobában, úgy tizenkét éves kora körül, amikor megkérdezte apjától, hogy mire jó a hatalmas, gömbölyűre csiszolt kristály. Damianosz úgy felelt, hogy az oreikhalosz a nagyobb varázslatokhoz szükséges, mire fia azt akarta tudni, hogy maga a kristály is tud-e varázsolni. „A kristálynak nincs saját varázsereje, fiam” – válaszolt a király, „a mágia csak bennünk, az atlantiszi királyi család férfitagjaiban él. A kristály azonban segít abban, hogy jobban tudjuk fókuszálni az erőnket.” Ekkor a kis Nikiász azt kérdezte, mit jelent a „fókuszálni” szó, mire az apja lemondóan felsóhajtott, majd lassan és szájbarágósan elmagyarázta a jelentését.

A herceg gyermekként nem értette, apja miért látszott olyan csalódottnak a kérdése hallatán, de most, ahogy visszatekintett a tíz évvel ezelőtti eseményekre, hirtelen rádöbbent: Damianosz már akkor látta rajta, hogy nem különösebben értelmes, és szégyellte őt. A fiúnak az évek során sokszor eszébe jutott, hogy apjuk talán sokkal kedvesebb és megértőbb lenne vele, ha a húga eszét örökölte volna, sőt, talán annak örült volna legjobban, ha ikrek helyett egyetlen gyermeke lenne csupán: egy fiú, aki magában egyesíti a varázserőt és a sziporkázó értelmet. De Poszeidón kibabrált velük, amikor e két nemes tulajdonságot szétválasztotta, és két külön testben helyezte el: két tökéletlen „félembert” alkotott ahelyett, hogy egy tökéleteset teremtett volna.

Nikiász tudta, hogy Dianté csak egészen kicsi korában irigykedett az ő varázshatalmára, de ahogy a kislány nőtt és okosodott, túltette magát a dolgon. Ő maga viszont sosem volt képes megemészteni, hogy a testvére – aki ráadásul lány – százszor eszesebb nála. Most is bármit megadott volna azért, hogy olyan okos legyen, mint Dianté, hiszen akkor könnyedén rájött volna, mire készül az apjuk. Így azonban kénytelen volt összeszedni a bátorságát, és kibökni:

– Mit csinálsz, apám?

– Véget vetek ennek az egésznek – felelt a király anélkül, hogy fiát akár csak egy pillantásra is méltatta volna.

– Véget… véget vetsz? Csak nem akarod… megölni a tündéreket?

– Jaj, Poszeidón szerelmére, nem lehet ennyire lassú a felfogásod! – csattant fel a király.

De, sajnos lehet, komorult el még jobban Nikiász.

– Nem érted, igaz? Nem az életüket veszem el, hanem azt, amivel árthatnak nekünk!

A fiúnak beletelt egy kis időbe, mire felfogta, miről van szó.

– A varázserejüket? De… de hát azt hogy tudod…? Hiszen olyan sokan vannak, te meg egyedül!

– Sokan? Talán kétszázan – válaszolt a király. – Egyébként sem vagyok egyedül. Itt vagy te is.

A herceg úgy érezte, mintha teljes erőből arcul csapták volna.

– Nem! Én ilyesmiben nem veszek részt!

– Vagy részt veszel benne, vagy holnap hozzád adom az első lányt, aki szembejön velem a folyosón, még akkor is, ha olyan rút, mint egy bányarém!

Nikiász összerezzent. Gyerekkorában sok mesét hallott a kristálybányák réméről, aki csak az oreihaloszok között érzi jól magát, és kedvenc elfoglaltsága, hogy a bányászokat riogatja. Persze tudta, hogy mindez csak mese, de esze ágában sem volt még megházasodni. Apja eddig tolerálta a nőügyeit, de Nikiász már évek óta aggódva várta, hogy egy szép nap betelik a király kristálypohara. Hát most be is telt, csakhogy nem a fia élvhajhász viselkedésével, hanem a tündérek túlkapásaival – és ennek mégis ő issza meg a levét! Őt kényszerítik bele olyasmibe, amit nem akar!

De van joga ilyen gonoszságot elkövetni – megfosztani egy népet legfontosabb képességétől, jóformán létének értelmétől – csak azért, hogy az ő élete továbbra is kényelmes legyen?

Valami a lelke mélyén azt súgta, hogy nincs.

Amikor azonban apja dühtől izzó szemébe nézett, tudta, hogy nem mer nemet mondani. Mert ő világ életében ilyen gyáva volt.

Nyelt egyet.

– Rendben. De csak ha tényleg nem pusztítod el őket. Gyilkosságban sosem vennék részt.

– Nem is arra kértelek – felelt Damianosz.

Kértél? Inkább parancsoltál…

– De tényleg az gondolod, hogy a kettőnk ereje elegendő lesz ehhez? Hiszen ők mégis kétszázan vannak, mi meg csak ketten!

– Hiszem, hogy elég lesz, ha mindketten egyszerre fókuszáljuk erőnket a kristály segítségével, hiszen mindkettőnk ereje sokszorosa egy ilyen mitugrász kis tündérének…!

– Ezt honnan tudod, apám? – vonta össze a szemöldökét a herceg.

– Amikor kezdett elmérgesedni a helyzet a… „vendégeinkkel” kapcsolatban, arra utasítottam Praksziszt, hogy alkosson egy műszert, amely képes mérni a varázserő-szinteket. A műszere szerint az enyém csaknem nyolcezer egység, a tiéd pedig csaknem kilencezer. A tündéreké ehhez képest fejenként nagyjából száz. Mivel kétszázan vannak, az összesen húszezer varázsegységet jelent, amelyet a mi tizenhétezrünk segítségével kell elvennünk tőlük. Ha pedig a kristály rásegít, nem vallhatunk kudarcot. Gyere, tedd ide a kezedet az enyém mellé!

Nikiász rossz szájízzel engedelmeskedett. Ahogy ujjai az oreikhalosz felületéhez értek, az még jobban felizzott, mint az előbb, amikor csak apja keze érintkezett vele. Már az egész szoba zöld fényben fürdött.

– És mégis… mit csinálsz a tündérekkel, miután elvetted az erejüket? – kérdezte sután. – Gondoskodsz róla, hogy biztosan elhagyják a szigetet? Sőt, nem lenne egyszerűbb varázslattal elűzni őket, anélkül, hogy bármitől is megfosztanánk őket?

– Nem – válaszolt komoran a király. – Ha megmaradna a varázserejük, visszajönnének, és sosem lenne nyugtunk tőlük. Nem tarthatják meg a varázserejüket. Semmiképp. De ha már annyira maradni akarnak, hát hadd maradjanak!

A fiú zavarodottan meredt az apjára – talán megbolondult az öreg? Hiszen minden szava ellentmond egymásnak!

– Ha nem kívánatos a jelenlétük, miért marasztalnád őket? Én ezt nem értem!

Damianosz jéghideg pillantással sújtotta: ebben a pillantásban benne volt minden lenézés, amelyet kicsi kora óta éreztetett örökösével.

– Hát nem egyértelmű? Jól fognak jönni a kristálybányákban. Ott úgyis mindig munkaerő-hiánnyal küzdünk.

Nikiász úgy rántotta el a kezét a kristályról, mintha megégette volna az ujjait.

– Szolgák lesznek? És a rabjaink?

– Szolgák és rabok. Rab szolgák. Rabszolgák – ízlelgette a szót Damianosz.

Az ifjú hercegben fortyogni kezdett a düh. Tudta, hogy apja sosem volt különösebben lágyszívű ember, és anyjuk halála óta tettei néha ijesztő könyörtelenségről tanúskodtak, de ezt nem nézte volna ki belőle. Még akkor sem, ha az iménti eset pontosan anyjuk halálára emlékeztette őt. Márpedig afelől kétsége sem volt, hogy a szétrobbant kristályszökőkút azt a napot idézte a király emlékezetébe, amikor elvesztette imádott feleségét.

Nikiásznak valósággal beleégett a memóriájába az a szörnyű pillanat, amikor egy csaknem kész kristályszobor összeomlott és maga alá temette az édesanyját. Egy építkezésen jártak: anyja, apja, Dianté és ő, hiszen a királyi család feladataihoz hozzátartozott az efféle reprezentáció – időnként látogatást kellett tenniük üzemekben, ellenőrizni a gyártást, vagy építkezéseken, felmérni, hogy haladnak a mesteremberek.

Anyja halála szörnyű emlék volt, amelyet a fiú mind a mai napig nem tudott teljesen feldolgozni, mégis úgy érezte, apjának nincs joga ilyen kegyetlen büntetéssel sújtani az egész tündérnépet, különösen azért nem, mert nem is elsősorban rájuk haragszik, hanem arra a szerencsétlen szobrászmesterre. Az a mester azonban már évek óta az óceán mélyén pihen: Damianosz éktelen haragjában még aznap kivégeztette, de nem engedte, hogy teste az atlantiszi anyaföldben nyugodjon. Még ezt a tisztességet is megtagadta tőle… pedig az egész csak baleset volt. Nikiász biztos volt benne, hogy az a szobrász nem akart senkinek sem ártani, abban pedig még biztosabb volt, hogy édesanyja nem akarná, hogy férje és fia egy keserű emlék miatt ekkora bűnt kövessen el.

– Én ebben nem segítek neked! – lépett hátra a fiú, és karba tette a kezét. – Felőlem kényszeríts rám egy rút menyasszonyt, bánom is én, de ne várd, hogy tönkretegyek egy egész népet!

– Hogy tönkretedd őket? Miről beszélsz, fiam? – emelte fel a hangját a király. – Ők tesznek tönkre minket, ha nem cselekszünk! Amit teszünk, a népünkért tesszük – Atlantiszért! És neked, mint a trónörökösnek, kötelességeid vannak a népeddel szemben!

– Abba még beleegyeztem, hogy elvegyük a varázserejüket, ha tudjuk – válaszolt dacosan a fiú –, de abba már nem, hogy rabszolgát csináljunk belőlük! Egyáltalán, hogy akarod itt tartani őket? Hiszen tudnak repülni, és nem hiszem, hogy a röpképesség feltétlenül kapcsolatban állna a varázserővel! Ha szárnyuk van, mint a madaraknak, akkor el is tudnak repülni!

A király egy hosszú pillanatig megütközve meredt a fiára, majd halovány mosolyra húzódott a szája.

– Most először hallottam tőled okos beszédet. Talán mégsem vagy annyira reménytelen eset, kölyök. Jól mondtad, lehet, hogy a mágiavesztés nem elég ahhoz, hogy itt marasztaljuk őket… hát akkor elvesszük a repülési képességüket is!

Nikiásszal megfordult a szoba. Poszeidónra, miért nem volt képes tartani a száját? Bezzeg a húga tudta volna, hogy nem szabad ilyesmire rákérdezni, mert pont ezzel a kérdéssel fogja rávezetni apjukat, hogyan legyen még kegyetlenebb!

– Komolyan mondtam – válaszolt konokul. – Nem veszek részt benne!

– Akkor hazaáruló vagy. Elárultad Atlantiszt. Elárultad a népedet.

– Azzal, hogy nem teszek rabszolgává egy másik népet? Itt már rég nem arról van szó, hogy megvédjük a saját népünket, apám! Te már nem látsz a vak gyűlölettől!

Damianosz vett egy mély levegőt, és a fiú látta rajta, hogy csak nehezen türtőzteti magát.

– Ők akartak itt maradni a kristályaink mellett. Én csak megadom nekik a lehetőséget az örök maradásra, és mindeközben biztosítom népem számára a békét.

– És mi lesz a szabadsággal? – érvelt esetlenül a herceg. – A tündérek rá fognak jönni, hogy mit sem érnek nekik a kristályok, ha közben ők maguk nem szabadok!

– Pontosan. Semmi nem ér semmit, ha nem vagy szabad – felelt a király kimért hangon, és olyan kihívóan nézett a fiára, hogy annak görcsbe rándult a gyomra. – Lennél inkább te a fogoly? A palota foglya? Teszem azt… a saját szobád foglya… mindörökké?

– Ez zsarolás – szegte fel a fejét a fiú. – Aljas zsarolás.

– Tudom, hogy az – felelt az apja –, és sajnálom, hogy erre kell kényszerítenem téged, de szükségem van a segítségedre. Egyedül biztosan nem sikerülne.

Nikiász kipillantott a „gondolkodó szoba” parányi ablakán: odakint teljes szépségében tündökölt a tavasz, a nap aranyfényben fürösztötte a sziget peremén zöldellő dombokat, és valóságos virágtenger hullámzott a szélben a palotakomplexumnak helyet adó magaslat és a parti dombok között. Sárga, fehér, rózsaszín… és a távolban az óceán kékje szinte egybeolvadt az éggel, az ember képtelen volt eldönteni, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik. Számára a tavasz mindig maga volt a szabadság, és nem tudott volna lemondani róla. Még a tündérek kedvéért sem.

Hatalmas sóhajjal visszafordult apja felé, és kezét ismét a gömbölyű oreikhaloszra helyezte.

– Hát jó, csináljuk. De ezt sosem bocsátom meg neked.

És saját magamnak sem.

o

Breck olyan gyorsan repült, hogy szárnyai már-már görcsbe rándultak, de tudta, hogy nem adhatja fel. A királyi pár tünd-őrei a nyomában voltak, és addig fogják üldözni, amíg őt is kézre nem kerítik, akárcsak a tettestársait. Bár ki nem állhatta őket, most mégis őszinte csodálattal adózott a tünd-őröknek, akik a kristályszökőkutas incidens után azonnal reagáltak és üldözőbe vették a helyszínről elillanó ifjoncokat. Midhir és Morrighan őrei ugyanis rendszerint nem szoktak ilyen szemfülesek lenni: odahaza, a messzi északon mindig nehezükre esett elkapni az emberek barlangjaiban betyárkodó tündérkölyköket, és eddig az atlantiszi tartózkodásuk során sem sikerült soha fülön csípniük őket egy-egy csíny után. Most azonban mintha komolyabban vennék a hajszát, mint máskor – talán mert ezúttal az ifjak tényleg túllőttek a célon?

Breck gondolatban megrántotta a vállát, és az egyik tünd-őr bénító varázssugara elől kitérve bevágódott egy keskeny sikátorba, lekaszálva egy erkélyről egy cserepes virágot, és magával sodorva egy szárítókötelet, amelyen két ház között számos hófehér tóga lengedezett a szélben.

Heves hadonászás után már épp sikerült leráznia kéretlen lepleinek nagy részét, amikor egy újabb varázssugár súrolta a fülét és csapódott be egy ház hófehér falába.

Valószínűleg a levegőben lebegő és lassan aláhulló ruhadarabok zavarhatták meg az üldözőit, de Breck látta a szeme sarkából, hogy számos mágikus lövedék követi a tógák útját, mintha a tünd-őrök azt hinnék, valamelyik tógában ő maga ereszkedett megadóan a földre. Hát még mit nem! Ő aztán nem adja fel ilyen könnyen! Nem, kérem, Brecket nem lehetett megállítani, ha valamit vörös loknis fejébe vett. Márpedig ha ő úgy gondolta, hogy itt az ideje egy jó kis vadember-bosszantásnak, akkor elment mamutagyarral zsonglőrködni, akár tetszett ez a többieknek, akár nem. Ha az atlantiszi házak cserepeit szottyant kedve ellopkodni, akkor azt tette, és ha úgy határozott, hogy ideje móresre tanítani ezeket a barbárokat, akik alantas eszközként használják Tündéranya könnyeit, akkor azt tette.

Legutóbbi akciójának is az volt a célja, hogy felhívja az atlantisziak figyelmét: ha nem mondanak le a szent könnyek istenkáromlásnak tetsző használatáról, akkor búcsúzzanak el tőlük örökre. Mert inkább a Tuatha de Danann pusztítsa el ősük szent ereklyéit, mint hogy hagyják, hogy zsarnok emberek évezredeken keresztül megalázó munkára fogják azokat.

Breckről sok rosszat el lehetett mondani a szertelenségétől kezdve a pofátlanságáig, de azt nem, hogy ne lett volna mélyen vallásos.* Olyan családban nőtt fel, ahol kicsi korától kezdve tündéranyás legendákat meséltek neki, méghozzá azok valódiságában való teljes meggyőződéssel. A fiú szinte az anyatejjel szívta magába ősei hitét, és roppant mód bosszantotta, hogy népe nagy része nem mer és nem hajlandó hathatósan tenni valamit az atlantisziak szentségtörő kristályhasználata ellen.

Breck hajlamos volt rá, hogy mindenkivel mostohán bánjon, aki nem osztozik hitében, és csakis olyan tündérekkel kötött barátságot, akik a hitvilág tekintetében ugyanúgy gondolkodtak, mint ő. Dohnalt például nemcsak túlzott szabálykövetése miatt vetette meg, de azért is, mert annak családja a kevésbé vallásos famíliák közé tartozott, és időnként Dohnal maga is hangot adott Tündéranya létezésével kapcsolatos kételyeinek. Breck sosem kételkedett abban, hogy Tündéranya valaha a Földön járt, és ma a túlvilágról vigyázza a Tuatha De Danann népét – és jaj annak, aki előtte ennek ellenkezőjét meri állítani!

Jelen pillanatban azonban a fiú úgy érezte, neki lesz hamarosan „jaj”, ha nem sikerül meglógnia üldözői elől. Míg azok a földre hulló ruhadarabokat követték a tekintetükkel, Breck megszabadult az utolsó ráakaszkodott tógától, és besuhant egy nyitott ablakon. Azonnal lefékezte lendületét, hiszen nem tudhatta előre, hogy egy aprócska szobába vagy éppenséggel egy hosszú folyosóra kerül, és nem akart orral a szemközti falnak vágódni.

Egy pillanatra megállt, és lebegve felmérte környezetét. Egy igen elegáns folyosóra jutott – a padlón hófehér márványborítás csillogott, a fehér falakon ízléses halványkék, tengermotívumokat ábrázoló minták futottak végig, tíz-húsz szárnycsapásnyi szakaszonként pedig hatalmas, hófehér kaspókban rózsaszín virágoktól roskadozó bokrok álltak. A fényűző környezet láttán Breck valószínűnek tartotta, hogy vagy egy nemesember házába került, vagy esetleg egyenesen a palotába sikerült visszarepülnie, miután annak udvaráról nemrég megszökött. Az eszeveszett menekülés közben nem is figyelte, merre repül, csak az járt az agyában, hogy mindenáron le kell ráznia a tünd-őröket. Még semmiféle terve nem volt, hogy mihez kezd azután, ha sikerül eltűnnie üldözői elől, de úgy vélte, ezt ráér akkor kitalálni, ha már biztos lehet benne, hogy megszabadult tőlük.

Ebben azonban egyelőre nem lehetett biztos, ezért két ablak között szorosan a falhoz simult, nehogy a tünd-őrök odakintről megláthassák, és igyekezett visszafojtani ziháló lélegzetét. A folyosóra ekkor fordult be két egyszerű tunikát viselő ember, valószínűleg szolgák: az egyikük egy vízzel teli kristálykancsót cipelt, a másik kezében egy gyümölcsökkel megrakott tálca volt.

– Persze, hogy kiborult a hercegnő! – magyarázta az egyik a másiknak. – Az apja és a bátyja csak úgy kiviharzott, szegénynek meg biztos az édesanyja halála jutott eszébe erről az egész rémes incidensről!

– Igen, borzasztó! – bólogatott a másik. – De azért nagyon kíváncsi lennék, mire készül a király! Sosem láttam még ilyen dühösnek… leszámítva persze a felesége halálának napját. Mindenesetre remélem, hogy elintézi ezeket a nyavalyás tündéreket!

Nyavalyás tündérek? – fortyant fel magában Breck. Nyavalyás atlantisziak!

Egyben mindenesetre biztos volt: ha ez a két szolga hercegnőt és királyt emleget, akkor ezek szerint visszatért a palotába. Legszívesebben alaposan bokán rúgta volna magát. Ekkora melléfogást!

A két szolga belépett egy ajtón, majd hamarosan ki is siettek rajta – pontosabban szólva egy kövérkés középkorú asszony kiterelte őket maga előtt.

– Menjetek, ne zavarjátok őfenségét! Épp elég nehéz napja volt szegénykémnek így is! Hess-hess!

A két szolga elviharzott, és az őket követő matróna csoszogása is hamarosan elhalt a folyosón. Az egyetlen zaj Breck továbbra is nehézkes lélegzetvétele volt.

– Nézzünk be ide is! – ütötte meg ekkor a fülét egy hang odakintről. A beszélő tündérnyelven szólt, így a fiúnak kétsége sem lehetett afelől, hogy a hang az őrök egyikétől származik.

Ajjaj, most aztán itt a baj! Hogy tűnhetnék el előlük, ha esetleg az egész palotát átkutatják utánam?

Olyan hirtelen jött a mentőötlet, hogy őt magát is meglepte és csaknem meg is ijesztette. Nem bízott a teljes sikerben, hiszen még sosem próbálkozott efféle varázslattal. Népük tagjai csak igen ritkán vették fel emberek alakját – egyrészt azért, mert az embereket szőrös és büdös lényeknek tartották, másrészt pedig szükségük sem volt efféle transzformációra.** Neki viszont most mindennél nagyobb szüksége volt rá, hiszen ha láthatatlan tündéri alakjában maradna, csak az emberi szemek számára lenne láthatatlan, a többi tündér elől nem tudna elbújni, ahogy eddig sem tudott. Egy láthatatlan tündér a többi tündér számára mindig látható.

Lehunyta hát a szemét, és minden idegszálával arra a varázslatra koncentrált, amelyről eddig csak a legendákban hallott. Mivel azonban oly erősen hitt ősei mítoszaiban, hitt abban is, hogy a bolond Ruarcnak valóban sikerült emberré válnia, amellyel akkoriban rövid időre divatba is hozta a tündérnép körében ezt a szórakozási formát. Ha pedig Ruarc meg tudta csinálni, akkor ő is meg tudja, és kész!

Elképzelte, ahogy karja-lába nyúlni kezd, szárnyai visszahúzódnak a lapockájába, vörös haja szőkére fakul, égszínkék öltözete pedig fehér tunikává változik. Érezte, hogy miközben elképzeli mindezeket, a képzelet valósággá válik. Az utolsó lépés a láthatatlanná tévő bűbáj feloldása volt – épp időben, ebben a pillanatban ugyanis három láthatóvá vált, marcona tünd-őr suhant be az ablakon, és kérdőre vonta őt:

– Hé, te, nem láttál errefelé egy vörös hajú tündért?

– Nem én – vonta meg a vállát Breck, és hálát adott Tündéranyának azért a csodálatos ajándékért, amelyet a népe lazán csak „nyelvtehetség”-nek nevezett. Pedig több volt ez annál: minden emberi nyelv megértésének a képessége volt. Mindegy, hogy az emberek a fjordok partjainál éltek vagy messze délen, esetleg a távoli kontinenseken, a tündérek gond nélkül megértették és beszélték mindegyikük nyelvét. De csak az emberekét. Breck néha elgondolkozott rajta, milyen jó is lenne megérteni az állatokat, de ezt a képességet sosem kapták meg Tündéranyától. Márpedig ha Tündéranya úgy látta jónak, hogy népe csak az emberhordák nyelvén értsen, de az állatokkal ne tudjon kommunikálni, akkor biztosan így helyes.

Most mindenesetre nagyon jól jött Brecknek, hogy gond nélkül beszéli az atlantiszit, ahogy a tünd-őröknek is kapóra jött ugyanez a tehetség.

– Hmm – méregette őt az egyik tünd-őr gyanakodva. – Olyan ismerősnek tűnsz, találkoztunk már?

Breck ellenállt a kísértésnek, hogy a szemét forgassa. Eddig engem üldöztetek, ti idióták!

– Nem hinném – válaszolt lezserül. – Hacsak a trónteremben nem láttatok… ott voltam a fogadáson… persze csak felszolgálóként.

A tündérek összenéztek, majd az egyikük a fiú felé biccentett, és intett a társainak, hogy kövessék.

Ti észlények, nézett utánuk fintorogva Breck, ahogy eltűntek a folyosó kanyarulatában. Ha ember lennék, már hogy láttam volna egy láthatatlan tündért?

Két lehetőség közül választhatott: megtehette volna, hogy sebtében visszaváltozik tündérré és kirepül a palotából, amíg ezek a szerencsétlenek idebent keresik, de dönthetett úgy is, hogy egy ideig még emberként tetszeleg. Ez utóbbi választással azonban azt kockáztatta, hogy valamelyik idióta őrnek előbb-utóbb csak leesik, miért is volt annyira ismerős nekik.

Alig néhány másodperce töprengett, amikor közeledő szárnycsapások zaja ütötte meg a fülét: valószínűleg tényleg leesett valamelyik agyatlannak, hogy kivel is beszéltek az imént, és visszafordultak, hogy elfogják.

Breck jól tudta, hogy távolról sem mestere a tündérből emberré avagy emberből tündérré változásnak, így ha ezzel próbálkozna, a művelet eltartana egy ideig, és üldözői talán épp félig átváltozott állapotban csapnának le rá, amikor védekezni sem tud. Nem tehetett mást, mint hogy tovább játssza az embert, de megpróbálja elkerülni társait.

El kellett hát tűnnie. Egyetlen menedéke az az ajtó volt, amelyen keresztül a szolgák jártak ki-be az imént.

A tünd-őrök szárnycsapásai egyre közelebbről hallatszottak, így Brecknek egy pillanatnyi vesztegetnivaló ideje sem maradt.

Vett egy mély levegőt, és benyitott, hőn remélve, hogy a szoba lakója nem fogja sikítozva követelni, hogy távozzon.

– Na csakhogy! – sóhajtott a szobalakó, ahogy egy pamlagon elnyúlva, várakozásteljesen felnézett rá. – Te vagy az a masszőr, akit Ofélia ígért, igaz? Azért megtanulhattál volna kopogni! Na mindegy, vágjunk bele! Amilyen szörnyű ez a fogadás volt, rám fér egy kis lazítás… – Ezzel felállt, és kioldotta hófehér tógáját, mely kecsesen a márványpadlóra hullott.

Breck tátott szájjal bámult rá. Megért már ezerkétszáznégy évet, de még sosem látott teljesen mezítelen női testet – nemcsak tündérben, de ősemberben sem (bár gyanította, hogy ezért még hálás is lehet). Atlantisziban pedig pláne.

Sokkal szebb volt, mint valaha is képzelte.

Lélegzete és szívverése hirtelen felgyorsult, és ijedten kapta az ágyéka elé a kezét.

Ebben a pillanatban jobban utálta Atlantiszt, mint valaha.

oooooOOOooooo

* A 15.000 évvel ezelőtt élt tündérek vallásossága egészen másféle volt, mint napjaink felületes, vagy a középkor mély és komoly vallásossága. Mind a középkor, mind napjaink vallásos emberéről általában feltételezhető, hogy nem leli örömét mások bosszantásában. No, a Tuatha De Danann hitvilágában történetünk idején semmiféle tétel nem kötelezte a hívőket arra, hogy vallásosságuk jócselekedetekben, avagy a rossz cselekedetek kerülésében nyilvánuljon meg. Bizonyos szempontból tehát napjaink vallásainál liberálisabb vallásról volt szó, mely csupán az ősök és az istenségek tiszteletét írta elő, ugyanakkor ez a tisztelet néha képes volt olyan méreteket ölteni, hogy ahhoz képest a keresztes lovagok szívében lángoló hév csupán parázsló zsarátnoknak tűnhet. Sok tündér – különösen az ifjak – hajlamosak voltak úgy élni, hogy távoli őseiken és istenségeiken kívül senki mást nem tiszteltek – sem tündértársaikat, sem az embereket. (Igaz, a tündérek nagy része az ősemberekben nem sok tisztelnivalót talált, hacsak azt nem, hogy képesek voltak hegyes kövekkel mamutot ölni. A tündérek egyébként imádtak mamutvadászatra járni: amikor egyikük izgatottan szétkürtölte, hogy a hülye vademberek már megint mamutra vadásznak, a tündérek fogtak egy rakás pattogatott kukoricát***, és odasiettek, hogy láthatatlanul fogadjanak a vadászat kimenetelére). A 15.000 évvel ezelőtti tündér-hit napjainkra azonban jelentősen megváltozott, és a mai modern tündérek már jóval kevésbé hisznek Tündéranyában és a könnyeiben, ellenben tisztelik – vagy legalábbis igyekeznek tisztelni – tündértársaikat. Az emberekkel kapcsolatos attitűdjük nem sokban változott: nagy részük továbbra sem találja őket tiszteletreméltónak, mégis szívesen tartózkodik a közelükben, így korunk tündérei mamutvadászatok helyett szívesen látogatnak el egy-egy futballmérkőzésre vagy Lord of the Dance előadásra.

** A leghíresebb eset, amikor egy tündér kénytelen volt megpróbálkozni az emberré-válással, jó húszezer éve történt, amikor is Ruarc, az egyetlen tündér, aki valamiféle születési rendellenesség miatt képtelen volt a láthatatlanná válásra, azért vette fel egy ember alakját, hogy végigizgulhasson egy jó kis mamutvadászatot. Az egyetlen gond az volt, hogy ostoba módon nem egy gyűjtögető asszonynak vagy gyermeknek, hanem egy átlagos testfelépítésű férfinek álcázta magát, mire a többi ősember arra kényszerítette, hogy ő maga is részt vegyen a vadászatban. Csak a varázslatnak köszönhette, hogy egy sípcsonttöréssel megúszta a kalandot.

*** A közhiedelemmel ellentétben a pattogatott kukoricát nem az ember, hanem a tündérek népe találta fel, mivel ők már húszezer évvel ezelőtt is termesztettek kukoricát – igaz, a távoli északon némi varázslatra is szükség volt ahhoz, hogy megteremjen ez a növény. Az emberek csak jóval később kaptak rá erre a finomságra: az eddig talált legrégebbi kukoricamaradványok a mexikói Teohuacán-völgy egyik barlangjából kerültek elő, és körülbelül hatezer évesek.

 TOVÁBB A HARMADIK FEJEZETRE