Első fejezet

Könnyelmű ígéret

Atlantisz szigete

– Segíts, Dianté! Bármit kérhetsz tőlem, ha most megmentesz! – könyörgött húgának a trónörökös.

– Nikiász, ez már több a soknál! – fújt egyet a hercegnő. – Ő már a harmadik lány, akivel ezt csinálod, és akkor a fürdetőlányokról még nem is beszéltünk!

– A harmadik? – kapott levegő után Megara, Nikiász éppen aktuális barátnője, akit az ifjú hercegnek csak úgy sikerült kicsempésznie a szobájából, mielőtt a lány dühös szülei rajtakaphatták volna őket, hogy a húgát is belerángatta az egész kellemetlen ügybe.

– Áááá, a hugi túloz! Te vagy az én egyetlenem! – vágta rá Nikiász, és megpróbált olyan ártatlannak látszani, hogy Dianté azon merengett, hogyhogy nem nyílt még meg alatta a föld.

– Biztos? – vonta fel a szemöldökét kihívóan Megara.

– Hát persze! – bólogatott hevesen a herceg.

Most már valóban csak pillanatok kérdése, hogy megrepedjen a márványpadló, és elnyelje a bátyját, füstölgött magában Dianté. Megérdemelné, az biztos!

Kopogtak az ajtón, majd a kopogás pillanatok alatt heves dörömböléssé és kiabálássá fokozódott.

– Menj – intett a hátsó ajtó felé Dianté, és Megara el is indult, de a hercegnő megragadta a karját. – Nem te, hanem az az idióta fivérem!

– De hát… neki kéne eltűnnie! – suttogta zavarodott arckifejezéssel Nikiász. – Nem találhatják itt a szülei!

– És még te akarsz egy nap uralkodni?! – nyögött fel Dianté. – Ahhoz némi ész is kéne, öcsi! Ha nem találják itt Megarát, szegény így is, úgy is bajba kerül, mert kénytelen lesz mindenféle hazugságot kitalálni, hogy hol töltötte az éjszakát! Márpedig van egy olyan mondás, hogy a hazug atlantiszit hamarább utolérik…

– Igen, igen, tudom! – vágott közbe Nikiász.

– De még mindig nem érted, igaz? – ingatta a fejét a húga. – Megara csak akkor kerül ki tisztán ebből az egész ügyből, ha itt találják – méghozzá velem. Úgyhogy futás, tűnj el, és addig a színedet se lássam, amíg a kedves szülők magukkal nem vitték a leánykájukat!

– Hugi, mindig is tudtam, hogy te vagy a család esze! – Nikiász megölelte Diantét, majd Megara felé fordult, hogy egy futó csókban részesítse, de a lány gyanakvó tekintettel elhátrált előle. A herceg szégyenlősen vállat vont, és kisietett a hátsó ajtón, gondosan becsukva azt maga mögött. A becsukódott ajtó körvonalai úgy beleolvadtak a falba, hogy avatatlan szemek sosem fedeznék fel a létezését.

Dianté felsóhajtott, és Megarára nézett.

– Gyerünk, engedjük be a tisztelt rokonságot, még mielőtt betörik az ajtómat… és hagyd, hogy én beszéljek!

oOo

– Ez volt az utolsó – jelentette ki Dianté a reggeli közben. – Az utolsó eset, hogy kihúztalak a bajból, megértetted?!

– Persze, persze, többet nem fordul elő! – fogadkozott Nikiász, ügyet sem vetve rá, hogy szája fölé fehér bajuszt festett a reggelente elmaradhatatlan tejecske.

– Tehát végre hajlandó vagy megállapodni egy lány mellett?

– Poszeidón ments! Túl fiatal vagyok még ahhoz!

– Aha – tette karba a kezét a hercegnő. – Engem már szeretnél férjhez adni, de neked eszedben sincs megnősülni, mi?

– Áh, a lányok fiatalabb korban kötnek házasságot, mint a fiúk, és apánk is türelmetlen már, annyi kérőt utasítottál el, nekem viszont elnézi a kis… hm… kalandjaimat. Már ameddig a lányok szülei nem omlasztják ránk a palotát. Jut is eszembe, mivel magyaráztad ki a dolgot Megara szülei előtt?

– Azt mondtam nekik, hogy a lány nálam volt látogatóban, mert nagyon összebarátkoztunk, miközben udvaroltál neki. És persze olyan kellemesen elbeszélgettünk, hogy észre sem vettük, mennyire elszaladt az idő!

– Remek. Engem nem kerestek?

– Azt mondtam nekik, hogy egy barátodnál töltöd az éjszakát, lenn a városban.

– Miért nem azt mondtad, hogy már alszom… a saját szobámban? – pislogott rá értetlenül Nikiász.

Dianté frusztráltan felsóhajtott. A bátyja néha olyan nehéz felfogású tud lenni! Ha nem lennének ikrek, és nem hasonlítanának egymásra külsőleg is, megesküdött volna rá, hogy a királyi pár csak örökbe fogadta Nikiászt.

– Niki – szólt leereszkedő hangon –, ha azt mondtam volna nekik, hogy a szomszéd szobában alszol, lehet, hogy ragaszkodtak volna hozzá, hogy lássák, tényleg alszol-e… és elég kínosan vette volna ki magát, ha teszem azt… felemelik a takaródat, és azzal szembesülnek, hogy az állításommal ellentétben a lányuk mégiscsak ott hagyta az ártatlanságát a…

– Jó, jó, világos! – hallgattatta el a fiú. Még a füle is elpirult. – Muszáj mindig az orrom alá dörgölnöd, hogy mennyivel okosabb vagy nálam?

Dianté elkacagta magát.

– Muszáj! Mi más örömöm lenne az életben, hm?

– Hát, például a fiúk. Hidd el, nem tudod, miről maradsz le, ha ennyire elzárkózol az élvezetek elől!

– Arról az „élvezetről” mindenképp lemaradok, hogy nekem is bujkálnom kelljen az éjszaka közepén – húzta el a száját a hercegnő. – Szánalmas, amit művelsz. Atlantisz számára te vagy a vonzó és népszerű trónörökös, de én tudom ám, ki vagy valójában... egy gyönge kisfiú, aki a húgocskájához rohan, ha baj van!

Nikiász felhúzta az orrát.

– Na és? Néha előfordul az ilyesmi. Mármint... a baj.

– Hát többet ne forduljon elő! – toppantott Dianté. – Mondtam, hogy ez volt az utolsó, hogy falaztam neked, Niki!

– Nik vagy Nikiász, Poszeidón szerelmére! A Niki olyan lányos!

– Hát, persze, te meg igazi férfi vagy. Egy férfi, aki vállalja a tette következményeit, és bátran kiáll…

– Elég! Te győztél! Mint mindig. – A herceg megadó sóhajjal dőlt hátra a puha párnákkal telerakott márványszéken. – Tényleg nem lesz több ilyen, már így is tartozom neked azért, hogy mindig kihúzol a csávából.

– Háromszorosan is tartozol, öcsi – felelt a lány.

– Hadd emlékeztesselek... úgy ezredszer, hogy én vagyok az idősebb – bökött a mellkasára Nikiász.

– Ühüm... teljes két perccel. De a szellemi hátrányod megvan vagy... tíz év? Nos – húzta ki magát Dianté –, a lényeg az, hogy eddig háromszor kellett falaznom neked, tehát hárommal jössz nekem.

– Három… mivel? – nézett rá homlokráncolva Nikiász. Égszínkék szemében egy gyermek értetlensége csillogott, és ahogy a szellő a szemébe fújta kissé hosszúra nőtt szőke tincseit, nem úgy festett, mint Atlantisz „felnőtt” trónörököse, sokkal inkább látszott egy dacos, elkényeztetett kisfiúnak. Annak a kis hercegnek, akivel a húga olyan sokat játszott együtt, aki szinte a másik fele volt… nagyjából a kamaszkor kezdetéig. Akkor azonban az ikerpár útjai kettéváltak: hiába éltek továbbra is egy palotában, sőt, két szomszédos szobában, a fiút már csak a lustálkodás és a lányok érdekelték, Dianté pedig a tudományba és a művészetbe menekült a keserű tudat elől, hogy elveszítette azt, aki születésétől, sőt, fogantatásától kezdve a legközelebb állt hozzá. És tudta, hogy már soha nem lesz úgy, ahogy régen volt. Hiába ugratják egymást, mint a testvérek általában, ez már nem ugyanaz.

Nagyon hiányzott neki a bátyja.

– Három… kívánsággal, mondjuk – bökte ki.

– Ha most arra gondolsz, hogy én tudok varázsolni, te viszont nem…

– Nem feltétlenül arra gondolok – rázta meg a fejét a hercegnő. Közismert tény volt, hogy az atlantiszi királyi családban csak férfiágon öröklődik a mágia*, így egy cseppet sem zavarta őt, hogy bátyjának van varázstehetsége, neki pedig nincs. Ez évezredek óta így működött, így volt természetes. – Egy kívánság teljesítéséhez nem feltétlenül kell mágia.

– Na jó… de akkor mégis, mit akarsz?

– Egyelőre semmit. De ha majd eszembe jut valami… szólok. A szavadon foglak, öcsi. Bátyus. Háromszor is.

A hercegen látszott, hogy nem tudja, ezt ígéretnek vagy fenyegetésnek vegye.

– Kiállhatatlan vagy, ugye tudod? – mondta végül, de a hangja olyan gyöngéden csengett, ahogy csak egy szerető testvértől kitelik.

– Nem jobban, mint te. Úgy látszik, ez családi vonás. De én legalább sosem voltam olyan szertelen, mint te… vagy mint azok a… minek is hívják őket? Tündérek?

– Igen – biccentett Nikiász. – Ők legalábbis annak nevezik magukat. Apának nagyon nem tetszik, hogy itt vannak, pedig szerintem jobbára ártalmatlanok. Egy kicsit még viccesek is, nekem tetszenek a tréfáik.

– Persze, amíg nem rajtad gyakorolják őket. Úgy hallottam, volt, akivel elég csúnyán elbántak. Nyilván nem gonoszságból, csak tudatlanságból, de kétségtelenül gondok vannak a humorérzékükkel.

– Szerintem ők meg úgy gondolják, hogy a mi humorérzékünkkel van gond – vélte a fiú. – De mint mondtam, nekem szimpatikusak a kis mitugrászok.**

– Szimpatikusak vagy sem, remélem, mielőbb elhagyják Atlantiszt. Épp eleget élvezték már a vendégszeretetünket.

– De hát még csak most jöttek!

– Tíz napja, Nik. Sokaknak már most az agyára mennek, és nemcsak az ízetlen tréfáik miatt. Úgy hallottam, a kristályokra fáj a foguk.

– Ez csak szóbeszéd. Talán nem is igaz.

– Hát akkor tisztázni kellene a helyzetet! Javasolni is fogom apának, hogy üljön le tárgyalni a tündérek vezetőivel.

– Aha – somolygott a herceg. – Már megint szervezkedsz… komolyan mondom, ezerszer jobb uralkodó lennél, mint amilyen én leszek… kár, hogy csak férfiágon öröklődhet a trón, szívesen átadnám neked, hugi. És ha eddig abban a hitben éltél, hogy uralkodni akarok, hát óriásit tévedtél. Az uralkodás félelmetes dolog. Nem hiszem, hogy menne nekem.

– Kishitű vagy – csóválta meg a fejét Dianté, és megpróbált olyan biztatóan mosolyogni a fivérére, amennyire csak kitelhet az embertől, amikor jól tudja, hogy minden igyekezete hiábavaló. Sajnos el kellett ismernie, hogy Nikiász nem örökölte apjuk vezetői tehetségét, és ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy örökké csak a bajt kereste és a lányokat kergette. A fiúnak kicsi kora óta gondok voltak a figyelmével, semmire sem tudott néhány percnél hosszabban koncentrálni, és ha olyan komoly dolgokkal „zaklatták”, mint az uralkodástan, látványosan kétségbeesett. Vitathatatlan tény, hogy a trónörökös nem született olyan okosnak, mint apjuk vagy maga Dianté, de legalább az mellette szólt, hogy minden szertelensége ellenére jóindulatú volt. Ha trónra lépésekor megfelelő tanácsadókat választ maga mellé, a nagy szíve és népe iránti szeretete talán elég lesz ahhoz, hogy megállja a helyét.

Talán.

Dianté elhatározta, hogy mindvégig támogatni fogja a testvérét, és ha kell, a háttérből segít neki kormányozni is. Egyelőre azonban nem fenyegetett az a veszély, hogy Nikiásznak trónra kelljen lépnie, hiszen apjuk alig múlt nyolcvankét éves, amely atlantiszi mércével mérve csupán középkorúnak számított***. Damianosz király erős és energikus volt, szőke szakállába alig vegyültek még ősz szálak, és Dianté ritkán látta őt idősnek és törődöttnek – csak olyankor, amikor elvesztett feleségére gondolt. Mert a hercegnő biztos volt benne, hogy valahányszor apja tekintete a horizont felé réved, őt látja. A szeretett nőt, aki nyolc éve már csak az emlékeiben él.

Dianténak is nagyon hiányzott az édesanyja, és Nikiásznak is, bár a fiú ezt leplezni próbálta. Abban a lány mindenesetre biztos volt, hogy apjuk szenved legjobban a királyné hiányától, és ez a szenvedés volt az, amely az elmúlt évek során megkeményítette a szívét. Damianosszal sosem volt egyszerű szót érteni, de felesége halála óta még annyira sem, mint azelőtt.

– Azt mondod, kishitű vagyok? – szólalt meg néhány pillanatnyi csend után Nikiász. – Meglehet. De akkor sem hiszem, hogy az esetleges tárgyalások bárhova is vezetnének. Ez a népség túlságosan hebehurgya, apánk pedig túlságosan hajthatatlan.

– Meglátjuk – felelt a lány. – Legalább meg kell próbálni.

oOo

– Amit a népetek azóta művel, hogy betettétek a lábatokat a szigetünkre, az egyszerűen elfogadhatatlan! Nincs rá mentség! – dörögte Damianosz király. Hangja valósággal visszhangzott a palota fogadótermének márványfalairól, és a tündérkövetség egy-egy tagja idegesen összerándult a szokatlanul erős hangtól.

Dianté aggódva figyelte a jelenetet, mely a kezdetek kezdetétől fogva baljós előjeleket hordozott. A tündérek vezetői – egy páros, akik magukat Midhir és Morrighan néven mutatták be – közölték, hogy nem ártó szándékkal jöttek a szigetre, mindössze azért, hogy az általuk egy istennő könnyeiként tisztelt csodálatos kristályok közelében legyenek. Erre Damianosz király csak egy gunyoros szájelhúzással válaszolt, mintha azt akarná némán közvetíteni: „efféle istennő nem is létezik, ti ostobák”, de amikor a tündérek leszögezték, hogy semmi áron sem hagyják el a szigetet, Atlantisz uralkodójának ugyancsak elfelhősödött a tekintete.

– Néhány tündértársunk túlkapásaiért nem mi vagyunk a felelősek! – válaszolt Damianosz vádjaira a tündérkirálynő.

– Egy uralkodó minden alattvalója tetteiért felel! – Atlantisz uralkodója a trónja karfájára csapott. – Ha az én népem fiai szórakoznának azzal, hogy megrongálják más népek háztetőit, hogy direkt beessen az eső, vagy kiöntik más népek liszt-készleteit, hogy vízzel keverve csiriz-szobrokat emeljenek, akkor én bizony igazságot szolgáltatnék!

Mintha léteznének rajtunk kívül más népek is a Földön, akik házakat építenek és kenyeret sütnek, jegyezte meg magában Dianté. Tisztában volt vele, hogy az egész bolygón az atlantiszi az egyetlen emberi társadalom, amely házakban lakik és kulturáltan étkezik. Úgy hallotta, hogy mind a keletre fekvő nagy kontinenst, mind a távoli nyugaton húzódó, két részből álló kontinenst olyan szőrös, állatbőrökbe bugyolált emberek lakják, akik nyers húst esznek és a testvéreikkel vagy gyermekeikkel párosodnak. Civilizálatlan szörnyetegek.

– Mi megpróbáltunk igazságot szolgáltatni – felelt Damianosz szavára a feleségéénél jóval vékonyabb, határozatlanabb hangon a tündérkirály –, és gyanakszunk is, hogy kik tehették, de még nem sikerült rájuk bizonyítani a bűnösségüket!

– Hát akkor próbálkozzatok tovább, de csak azután, hogy elhagytátok a birodalmamat! Nem tűröm meg Atlantiszon a betolakodókat, főleg ha nem járulnak hozzá a népem jólétéhez, hanem egyenesen fenyegetik azt!

– Nem az egész tündérnép olyan, mint az a néhány szertelen kölyök! – védekezett erőtlenül Midhir király. – Hinned kell nekünk!

– Apám – szólalt meg Dianté, noha maga sem értette, honnan vette hozzá a bátorságot. – Abban igazuk van, hogy nem lehet egy egész népet elítélni néhány tagjának bűneiért… és tulajdonképpen nem voltak annyira szörnyűek azok a csínyek. Senki sem sérült meg, csupán rossz tréfának találták a dolgot. Ha rá tudnánk venni a tündéreket, hogy a sziget északi részén telepedjenek le, a tengerparton, és ne jöjjenek a város közelébe, nem lenne velük bajunk. Békésen élhetnénk egymás mellett, és lehet, hogy a varázserejük idővel még hasznunkra is lehetne.

Damianosznak megremegett a bajsza, és a lánya látta rajta, hogy nem örül a kotnyeleskedésnek, de fontolóra veszi az elhangzottakat.

– Talán – morogta végül. – De valóban vissza kell fogniuk magukat, nem bóklászhatnak a városban, és nem idegesíthetik a népemet! A kristályokat pedig végképp hagyják békén!

– Nem mi vagyunk azok, akik bántják a kristályokat, hanem ti! – vetette oda erélyesen Morrighan. – Úgy bántok Tündéranya szent könnyeivel, mintha csak durva használati tárgyak lennének! Meggyalázzátok őket! Tudjuk, hogy számotokra mi vagyunk a betolakodók, és nincs itt szavunk, de arra kérünk, hagyjatok fel a Könnyek használatával, hadd pihenjenek békén a természetben, ahogy Tündéranya is akarta volna!

Dianté a bátyjára pillantott, és látta, hogy Nikiász a szemét forgatja.

– Tévedésben éltek – válaszolt Damianosz komoran. – Azok a kristályok az oreikhaloszok, és bár kiváló tulajdonságaik vannak, hiszen energiát termelnek, gyógyítanak és információkat tárolnak, attól még nem többek, mint tárgyak. Lélektelen tárgyak. Semmi közük a ti állítólagos Tündéranyátokhoz, és sosem mondanánk le a használatukról!

Morrighannak könnyek gyűltek a szemébe, de Dianté biztos volt benne, hogy ezek nem egy megbántott nő könnyei, sokkal inkább olyasvalakié, akinek valaki másért vérzik a szíve. Valószínűleg Tündéranyáért, már ha hinni lehet az efféle ostoba meséknek. A hercegnő Poszeidónon kívül semmiféle istenségben nem hitt, ahogy az atlantisziak nagy része sem. Az életüket egy szigeten élték le, az óceántól körülzárva, és bár jó pár ezer éve feltalálták már a repülőszerkezeteket, amelyekkel képesek voltak bejárni az egész bolygót, az életüket javarészt mégis a tenger határozta meg. A tenger pedig Poszeidóntól függött.

– Ez az utolsó szavad, Atlantisz királya? – szegte fel a fejét Morrighan, és szemében már nem csillogtak könnyek, valószínűleg varázslattal száríthatta fel őket.

– Ez – válaszolt Damianosz.

– Akkor nem hagysz nekünk más választást – cincogta Midhir. – Meg kell mentenünk tőletek Tündéranya könnyeit!

Dianté hallotta, ahogy fivére levegőért kap, és érezte, hogy saját szívverése is felgyorsul. Ezek a kis mitugrászok azzal fenyegetőznek, hogy erőszakkal veszik el tőlük a kristályaikat? Az oreikhaloszokat, amelyeknek jóformán mindent köszönhetnek – a világítást, a repülőszerkezeteket, a hajók energiaellátását, a komputereket, a könyveket, a gyönyörű áttetsző szobraikat és poharaikat – úgyszólván a tudományok és művészetek egészét?

Néma felháborodásából egy hangos, csörrenéstől kísért robaj zökkentette ki. Még sosem hallott ehhez fogható zajt, mintha valami felrobbant volna, egy pillanattal később pedig kristálypoharak százait vágták volna teljes erőből a márványpadlóhoz.

– Mi volt ez? – ugrott talpra az apja, és király létére valósággal utat kellett törnie magának a tömegen keresztül, ugyanis az összes udvaronc a trónterem távoli végéből nyíló ablakokhoz sereglett, hogy megnézzék, honnan jött a különös zaj.

Dianté Nikásszal együtt apjuk nyomában furakodott át az emberáradaton, és csak akkor vált könnyebbé az előrehaladásuk, amikor Damianosz varázslattal szétválasztotta a bámészkodók tengerét. A hercegnő tudta, hogy apja csak a legvégső esetben folyamodik mágiához, mert nem szívesen varázsol, bár sosem értette, miért. A fivére valósággal lubickolt saját varázserejében, és kicsi korától fogva fitogtatta azt a húga és az egész udvartartás előtt.

– Ez… ez… ez már tényleg több a soknál! – kiáltott fel Damianosz, és Dianténak lábujjhegyre kellett állnia, hogy átlessen apja széles válla fölött. A palotaudvar látványa azonnal megérttette vele, miért kelt ki magából ennyire a király. Odalent apró kristálydarabkák ezrei csillogtak nedvesen a napsütésben, s ahol néhány pillanattal ezelőtt még a birodalom legszebb, leghatalmasabb kristályszökőkútja állt hófehér márványlapoktól körülvéve, most egy kráter tátongott, mint valami ijesztő, fekete seb a nagy fehérség közepén.

A hercegnő arra következtetett, hogy varázslattal láthatatlanná vált tündérek semmisíthették meg a palota büszkeségét, s ami még rosszabb, ezzel kétszeresen is halott feleségére emlékeztették Damianoszt. A szökőkutat a király ajándékozta arájának nászajándékul, és a kút melletti lugas lett az ifjú királyné kedvenc pihenőhelye. Ha becsukta a szemét, Dianté lelki szemei előtt az édesanyja jelent meg, ahogy a szökőkút peremén üldögélve egy kristálykönyvet olvas és élvezi, ahogy a hűs vízpermet enyhíteni próbál a nyári nap melegén.

De nem ez volt az egyetlen ok, amiért apjukban keserű emlékeket ébreszthetett az eset.

– Szóval azt mondtad, az eddigi csínytevéseik közben nem sérült meg senki, igaz? – förmedt a lányára a király. – Hát ebben megsérülhetett volna valaki! Meg is halhatott volna! Ennek véget kell vetni. Most. Azonnal!

– De apám...

Damianosz azonban már nem is hallotta lánya hangját; keserű dühtől szikrázó szemekkel csörtetett vissza Midhirhez és Morrighanhoz, és fenyegetően föléjük magasodva így szólt:

– Ha holnap reggel csak egyet is a szigeten találok közületek, nem állok jót magamért. Tűnjetek el! Mind!

– Sajnálom... de nem tehetjük – húzta ki magát a tündérkirálynő, és ha meg is ijedt, nem látszott rajta.

– Akkor én is sajnálom... de nem hagytok nekem más választást – morogta a király. – Nikiász! Gyere velem!

A trónörökös összerezzent, és olyan arccal bámult apjára, mintha azt akarná mondani: „Pont én? Pont most? Pont veled?”. Dianté megállapította, hogy ikertestvére még az előző éjszakai menekülése során sem látszott ennyire megszeppentnek.

– Apám, nyugodj meg, kérlek! Nem lehetne...? – kezdte, de a király haragtól izzó tekintete beléfojtotta a szót.

A hercegnő némán figyelte hát, ahogy bátyja idegesen nyeldekelve követi apjukat, ki a trónteremből.

Mire készül? – szorította össze szívét a félelem. Mert hogy semmi jóra, az bizonyos.

oooooOOOooooo

* A király általában csak első fiára örökíti át a varázstehetséget, és igen ritka az, hogy a másod- vagy harmadszülött fiú is rendelkezzen mágikus képességekkel.

** A tündérek nagyjából egy méter magasak. Az atlantisziak szemében tehát „kis mitugrászok”.

*** A hajdani atlantisziak szép kort értek meg, nem voltak ritkák közöttük a kétszáz-kétszázötven éves emberek sem. A szigetük pusztulása után azonban ez megváltozott… ahogy az életükben minden más is. No, de ne menjünk a dolgok elébe, elvégre ebben a történetben még létezik a sziget!

TOVÁBB A MÁSODIK FEJEZETRE