A szerző előszava: Ez a történet, bár a Második Atlantisz trilógiám „prequel”-je (előtörténete), tökéletesen érthető a trilógia ismerete nélkül is, elsősorban azért, mert a nagy része 15.000 évvel korábban játszódik. Sok esemény – legyen az fontos cselekményelem vagy jelentéktelennek tűnő apróság – kihat a trilógia eseményeire, de ez fordítva természetesen nem igaz.

Amennyiben arra vagytok kíváncsiak, miért választottam a történet címéül egy Ady vers (Elbocsátó, szép üzenet) egy sorát (vagyis egy fél sorát): nos, ez a mese – részben – tündérekről szól, akik varázsolni tudnak… de ez a varázs idővel megtörik. Ha olvastátok a trilógia első kötetét, tudjátok, miért – ez a történet pedig azt hivatott elmesélni, hogy hogyan. És bár kétszáz tündérről van szó, nézzétek el nekem, hogy nem „kétszázszor tört varázs”-nak neveztem el a történetet. Hülyén hangzott volna. És egyébként is, túl szép volt Ady Endre sora úgy, ahogy volt. Csak egy kötőjelet spóroltam ki belőle. ;)

Ajánlott korhatár: 14 év

Prológus

A mai Norvégia területén, kb. 15.000 évvel ezelőtt

Hajdanán, az utolsó nagy jégkorszak idején a Földet lassanként benépesítő ősember-hordák messzemenőkig hittek a természetfölöttiben. Mindent, amit nem tudtak megmagyarázni, jó- vagy éppenséggel rosszindulatú istenségeknek, szellemeknek tulajdonítottak: az esőt, a mennydörgést, a villámokat és a tüzet. Mindezek okozóinak pedig vagy a különös, fénylő tárgyakban néha-néha alászálló „furcsa embereket”, vagy pedig azokat a parányi, szárnyas lényeket tartották, akik köddé váltak, ha megpillantottak egy barlanglakót. Az ősemberek időnként imádkoztak is hozzájuk, pedig hiába: a fénylő tárgyakkal repülő emberek csak emberek voltak, nem istenek, az istenségnek hitt szárnyas lények alaptörvénye pedig szigorúan tiltotta, hogy beavatkozzanak a náluk sokkal fejletlenebb emberiség ügyeibe.*

Szárnyas apróságaink között akadtak olyan bohókás, a szabályokra fittyet hányó egyének, akik a tiltás ellenére láthatatlanná válva belopóztak a barlangokba, hogy aztán tréfa gyanánt megpörgessenek a levegőben egy-egy mamutagyarat, frászt hozva a szerencsétlen emberekre. De ők voltak a kivétel, a lázadó fiatalok, az egész, kétszáz fős tündérnép elenyésző része: társadalmuk nagy részét ugyanis az idősek és a középkorúak tették ki. A kétezer évnél fiatalabbak mindössze negyvenen voltak, és közülük is csak egy fél tucat hajlott az ősember-bosszantásra.

A szárnyas nép tudta, hogy társadalmuk veszélyesen kezd elöregedni és fogyatkozni, melyen még tizenkétezer éves átlagélettartamuk sem segített: mintha kiveszett volna belőlük a szaporodási kedv. Némelyek szerint mindez rideg és zord lakóhelyüknek volt köszönhető, de hiába javasolták a nép melegebb tájakra költözését, évezredeken keresztül minden erre irányuló törekvés kudarcba fulladt. Méghozzá a Kő miatt, melyet meg kellett védeniük. Legalábbis ez jó indoknak látszott a maradásra. De valószínűleg inkább csak a lustaság és az újtól való félelem bírta maradásra a Tuatha De Danann fiait. Mostanáig.

o

Dohnal felsóhajtott, és fásultan megkocogtatta a Követ, melynek kristályos felülete alatt pislákoló tompa, borostyánszín fénye válaszul mintha egy picit vidámabb, napsárgább árnyalatot öltött volna. De az izzás hamar megszűnt, és az ifjú ismét visszasüllyedt korábbi letargiájába.

Itt hagyták. Egyedül. Örökre.

Legszívesebben belerúgott volna valamibe – akár a Kőbe magába is –, de jól tudta, hogy nem bánthatja védencét, ezt a hatalmas erejű, mégis törékeny és sebezhető csodát, melynek népe az erejét köszönheti.

A fiú nem panaszkodott, amikor a királyi pár – Midhir és Morrighan – néhány nappal ezelőtt megtette a nagy bejelentést a nép küszöbön álló költözéséről, őt pedig – mint az ifjak legmegbízhatóbbikát – kijelölte népük drága kincsének, a Kőnek őrzésére. Pedig Dohnal jól tudta, mi vár itt rá, ha a többiek esetleg sosem térnek vissza: örökös magány. Halálos unalom.

Abban azonban biztos volt, hogy népe nem lesz olyan bolond, hogy arról a mesés, napfényes, vidám helyről visszatérjen ide, a hideg, rideg északra. Miért is tennék? Ott meglesz mindenük, amire valaha is vágytak, és ameddig van, aki őrizze erejük forrását – ameddig van, aki feláldozza magát a többiek boldogságáért –, addig ők nyugodtan lehetnek boldogok a Tündéranya lelke által megszentelt földön.

Dohnal nem tudta, higgyen-e az egész tündéranyás mítoszban. Hiába volt ő – ahogy az uralkodói nevezték – „a tündérnép büszkesége”, egy északi barlangban eltemetve, ahol egyetlen társasága egy fénylő kődarab volt, úgy érezte, kezd kiveszni belőle az a vak hit, amely kiemelte őt a Tuatha de Danann ifjai közül. Már bánta, hogy annyira engedelmes, jó tanuló volt, hogy példás magaviseletével tudtán kívül is felkínálta magát az áldozat szerepére. Bárcsak olyan szertelen és szemtelen lett volna, mint Breck és a társai, akiket az idősebbek gyakran kaptak rajta, amint az embereket zaklatják…! De nem, ő mindig megmaradt az a jófiú, akivel az öregek évszázadok óta példálóztak a többi ifjonc előtt… és ez lett a veszte.

Még emlékezett Breck csúfondáros vigyorára, amikor Midhir király bejelentette, hogy a Kő őrzését a kötelességtudásáról híres Dohnalra bízzák, aki fiatal korából adódóan még sok ezer évig védelmezheti kincsüket. Breck vigyora szavak nélkül is félreérthetetlen volt: „Ezt akartad, buzgómócsing? Hát megkaptad!”

A fiú nem tudta, hogy elhiggye-e azt a legendát, amely miatt a népe két nappal ezelőtt szárnyra kapott, és egy jobb élet reményében valószínűleg örökre elhagyta a Tündérőshazát.

– Még hogy Tündéranya könnyei! – vágott egy kavicsot a barlang falához. – És mi van, ha az egész nem is igaz? – A Kőre sandított, az azonban ugyanolyan unalmasan és mézszínűen pislákolt, mint azelőtt. – Hát, tőled aztán nem sok együttérzésre számíthat a tündérfia, mi?

Dohnal elkeseredetten dobta le magát a földre.

– Jaj, ne már! Mi lesz később, ha már most elveszítem a józan eszemet? Csak két nap telt el, és már most egy darab kővel beszélgetek!

A kristály felvillant, mintha ő maga is egy tündér lett volna, akinek sértődöttségében szikrát szór a szeme.

– Te… érted, amit mondok? Figyelsz rám? – motyogta a fiú, és feltápászkodott a földről. Még jól emlékezett rá, mit mondott neki a Kő előző őre, egy idős tündérapó, akit az uralkodók hajlott korára való tekintettel mentettek fel a kristály őrzésének feladata alól. Az öreg, amikor átadta kincsük őrzését az ifjú Dohnalnak, így szólt hozzá: „Eleinte nem lesz könnyű szót értened vele, de idővel kitapasztalod majd minden rezdülését. Elég a felületére tenned a kezedet, és érteni fogod, mit mond neked. De ahhoz teljesen el kell csendesítened az elmédet, hogy a lelked ugyanúgy rezegjen, mint az övé.”

Komoly, hogy ennek az izének lelke is van? – ráncolta a homlokát a fiú, és tett egy óvatos lépést a Kő felé.

– Nyugalom… nem foglak bántani – mormolta, mintha csak egy parányi állathoz beszélne –, csak azt szeretném, ha felelnél a kérdésemre. Megteszed?

A kristály fénye ismét kicsit erősebben hunyorgott, közeledésre biztatva Dohnalt.

Jól van… szóval tegyem rád a kezem, igaz? – harapta be alsó ajkát a fiú, és finoman hozzáért a hűs kristályfelülethez, amely az érintése nyomán kellemesen langyossá vált, mintha ezzel is bizonyítani akarná együttműködési szándékát.

Kérdezz, unszolta a Kő, de ő nem magát a szót hallotta, inkább csak érezte a szíve mélyén, hogy a kristály kérdezésre buzdítja.

Az a legenda… Tündéranyáról… igaz?

A Kő válasza egyszerre volt zavaros és mégis érthető. Nem szavakban, nem is képekben üzent, hanem érzésekben, ahogy az imént.

Ez szórakozik velem. Dohnal egy idő után elengedte a kristályt, és ajkbiggyesztve nekidőlt a barlang falának. A Kő a jelek szerint – már ha jól értelmezte a neki szánt üzenetet – hitt is a legendában és nem is, mintha azt akarta volna sugallni, hogy az egész csak szimbolikusan értendő, és sosem létezett egy bizonyos „Tündéranya”, de azok a kristályok, amelyeket a nép Tündéranya könnyeiként tisztel, valóban léteznek, és valóban különlegesek.

Annyiban Dohnal mindenesetre biztos volt, hogy jó néhány évszázadába telik majd, mire kiismeri ezt a szeszélyes kődarabot. És mellesleg az sem biztos, hogy a Kő mindent tud és mindent lát, így az előbbi üzenete sem biztos, hogy több, mint holmi találgatás. Elvégre csak egy darab kő, Tündéranya szerelmére! Hiába hatalmas az ereje, mégsem végtelen. Nem tévedhetetlen.

Dohnal ismét lehuppant a földre, és a barlang padlójára meredve végigpörgette agyában a rég hallott legendát, amely elűzte innen a népét. Nem, nem is elűzte, helyesbített magában, inkább máshová csábította.

Minden kistündér szinte az anyatejjel szívta magába a nép legendáit, s így a Tündéranya végzetéről szóló mítoszt is.

A történet szerint Tündéranya, a Tuatha de Danann valaha élt legnagyobb uralkodónője kedves volt, de hiszékeny, ezért nem vette észre, hogy egyetlen húga áskálódik ellene, mert meg akarja szerezni csillagokból szőtt koronáját. Testvére egy gonosz varázslattal kiszakította nővére lelkét a testéből, arra kárhoztatva őt, hogy kóbor lélekként bolyongjon a Földön, s előbb-utóbb eggyé váljon azzal. Tündéranya teste a lélekszakadás után egy ideig még életben maradt, a lelke azonban akárhányszor csak tárgyakkal érintkezett, egyre inkább kötődni kezdett hozzájuk. A tárgyak – legyenek azok kavicsok, virágok vagy faágak – fokozatosan elszívták az energiáit, így a lelke egyre inkább elveszítette az esélyt, hogy visszatérjen a testébe.

Tündéranya életében sokat repdesett, a Tündérőshazán kívül bebarangolta az egész Földet. Kedvenc helye egy patakpart lett egy távoli, napfényes szigeten. A patakpart telis-tele volt kövekkel, melyeken hajdanán gyakran üldögélt, és a lélekszakadás után szelleme is vissza-visszajárt oda megpihenni. Nem is sejtette, hogy minél többet érintkezik lelke a kövekkel, azok annál jobban magukba szippantják őt, mígnem teljesen megszűnik kapcsolata a testével, és eggyé válik a patakpart köveivel. Ezekből a kövekből lettek azok a különleges kristályok, melyeket a népnyelv „Tündéranya könnyei”-ként emleget, s amelyek csak azon a napfényes szigeten találhatók meg.

Tündéranya – ha valóban nem csak mítosz volt – több millió évvel ezelőtt élt, és már a legidősebb tündérek sem tudták, hogy hol terült el az a bizonyos sziget, melyet annyira kedvelt.

Talán csak a csodának köszönhető, hogy az egyik felderítőtündér, aki Midhir és Morrighan parancsára járta be már évszázadok óta a Földet, a legutóbbi útja során ráakadt a szigetre és a kristályokra. A hír hallatán az uralkodó-pár szinte gondolkodás nélkül úgy döntött, hogy a Tuatha de Danann-nak kötelessége odaköltözni, ahol legendás ősük, mindmáig tisztelt istennőjük lelke a kristályokban él tovább.

Volt, aki felvetette, hogy egyszerűen menjenek oda, és hozzák el a kristályokat, ám a felderítőtündér szerint olyan sok van belőlük azon a szigeten, hogy sosem tudnák mindet magukkal hozni, arról nem is beszélve, hogy sokat közülük mindenféle furcsa szerkezet működtetésére használnak a helyi lakosok. Dohnalnak már a szerkezetek puszta említése is furcsa volt, tekintve, hogy népük úgy tudta, a Földön rajtuk kívül kizárólag a kőbunkóval rohangáló emberek tekinthetők némileg értelmes lényeknek. Ezek szerint tévedtek.

Akárhogy is, abban az ifjú kristályőr biztos volt, hogy a költözéssel az egész tündérnép élete és jövője megváltozik. Hogy jó vagy rossz irányban, azt talán még maga Tündéranya sem tudta volna megmondani. A Kő pedig biztosan nem.

Dohnal felnézett a barlang padlójáról, és úgy tűnt neki, mintha a Kő jóindulatúan, szinte bizalmasan hunyorogna rá. Mintha többnek akarná mutatni magát, mint ami.

Hát, gondolta, akár tetszik, akár nem, el kell kezdenem megbarátkozni a gondolattal, hogy csak mi maradtunk itt ketten… és ha már más barátom nem lehet, csak ő, akkor tényleg vigyáznom kell rá. Persze, most, hogy a többiek elmentek, és senki sem látja, mit művelek, akár el is mehetnék világot látni, és őrizetlenül hagyhatnám ezt a kődarabot, elvégre ki ártana neki…? Egy vadember? – Megrázta bozontos, rozsdaszínű üstökét. De nem teszem… nem megyek el. Mert én már csak egy ilyen kötelességtudó idióta vagyok! – Belerúgott egy kavicsba, majd fölkelt, hogy a borostyánszín kristályhoz lépjen, és óvatosan megveregesse a felszínét. Hát, úgy látszik, tényleg egyedül maradtunk. Legalább tudsz néhány vademberes viccet?

oooooOOOooooo

* Amerre a parányi szárnyas lények éltek, arrafelé a csillogó tárgyakban alászálló emberek nemigen jártak, tehát útjaik nem keresztezték egymást. Ekkor még.

TOVÁBB AZ ELSŐ FEJEZETRE