– Tesztoszterosz! Hé, magadnál vagy? – rázta meg Kritiász.

A férfi megrezzent, és felnézett. Egy pillanatig csodálkozott, hogy nem halott húga arcát látja maga előtt, mint tíz év óta visszatérő rémálmaiban mindig, hanem két egyforma ábrázatot: két bozontos hajú, turcsi orrú sellőfit.

– Azt hiszem, egy kicsit elmerengtem.

– Akkor hagyj fel a merengéssel, barátom – hallatszott a főnök hűvös hangja a szoba túlsó végéből. – Atlantisz leggyorsabb delfinfogata előállt, a kapunál lévő őr pedig mélyen alszik, gondoskodtam róla. Ezzel a fogattal négy nap alatt Santorinin lesztek. Csak aztán ügyesen az íjjal, fiúk…

Tesztoszterosz átvette a felé nyújtott parányi íjat a hozzá tartozó, ezüst nyilakkal teli tegezzel együtt.

– Ezt meg hol szerezted? – nézett fel csodálkozva.

– Hol, hol? – legyintett a főnök. – Természetesen Atlantisz ostrománál. Akkoriban mindenféle tündértárgy potyogott az utcákra… és én történetesen éppen erre akadtam rá. Nincs belőle több, úgyhogy pontosan célozzatok! És tegyetek róla, hogy ezúttal ne legyen ott senki, aki újjáéleszti!

– Egy valamit nem értek, főnök – szólalt meg Kritiász. – Miért nem addig lőttük le ezzel, amíg itt volt?

– Kedves ostoba barátom – korholta atyai hangon a főnök –, hadd magyarázzam el. Egy: nem ti könyörögtetek azért két éve, hogy a felszínen élhessetek? Nem ti voltatok dühösek arra a Spiro nevű alakra, hogy visszatoloncolt titeket az óceánba? Hát most felmentek a felszínre, és ha ügyesek vagytok, és Spiro sem tudja meg, hogy ti öltétek meg a herceget, szépen odafönt is ragadhattok. Egy valóra vált csodálatos álom, nem igaz? Kettő: nem gondolod, hogy jobb az ilyesmit innen minél távolabb megejteni? Olyan helyen, ahol kevésbé hozhatják kapcsolatba a gyilkosságot velem? Ha kiderül, hogy közöm van hozzá, sosem tudok leszámolni a herceggel.

Tesztoszterosz együtt érző pillantást vetett a főnökre.

– A szüleid és a két bátyád, igaz? Mind meghaltak Atlantisz ostrománál… És azóta sem tudsz megbocsátani Azaésznek. A sok hülye megbocsátott neki, de te nem… ahogy én sem.

– Meg mi sem! – tette hozzá Timaiosz. – Igaz, nekünk senkink sem halt meg az ostromkor, de ahogy Azaész elbánt velünk…!

– Az tűrhetetlen – fejezte be a mondatot Kritiász. – Azok után, hogy együtt nőttünk fel vele, és minden csínyben együtt voltunk benne, hogyan küldhetett minket egy teljes évre kényszermunkára olyasmiért, amit korábban ő is megtett volna?!

– Ez az! – tódította Timaiosz. – Csak azért, mert ő megváltozott, tőlünk még nem várhatja el, hogy ugyanolyan szentek legyünk, mint ő!

– De nem ám! Hagyta, hogy elítéljenek bennünket! Az egykori legjobb haverjait! A mocsok!

– Jól van, jól van, elég, fiúk – csitította őket a főnök. – Nagyon örülök, hogy mindnyájan ennyire gyűlölitek Azaészt, de nem elég ám beszélni róla… cselekedni kell.