A tündérek királynője közelebb intette.

– Bizonyára kíváncsi vagy, mi történik most veled.

Patrik tett két lépést a trón felé.

– Hazamehetek? – kérdezte kissé reszketeg, mégis reménykedő hangon.

– Igen, hazamehetsz!

– Jaj, de jó! – csapta össze a kezét Patrik, és már el is feledkezett az iménti furcsa mosolyról. – Most rögtön hazamehetek? Jaj, ha én ezt elmesélem anyának és apának!

A királynő komoran megrázta a fejét.

– Erről senkinek sem beszélhetsz. Főleg nem anyádnak.

– De hát…

– Ne szakíts félbe, Patrik, az illetlenség! – feddte meg Tündéranya. – Te tegnap elmesélted nekünk, hogy a tündérek, akikről mi évezredeken keresztül azt hittük, hogy meghaltak Atlantisz elsüllyedésekor, mégis élnek. Ez olyasmi, amit nem tudunk ilyen hirtelen elfogadni és feldolgozni. Időre van szükségünk. Nem is kevésre. Az pedig nem fog segíteni rajtunk, ha írországi testvéreink egyszerre csak lerohannak minket, mindegy, hogy jó vagy rossz szándékkal teszik-e. Egyelőre nem tudhatják meg, hogy létezünk.

– Rendben, felség – egyezett bele Patrik. – Akkor nem beszélek róla. Még anyának sem. Becsszó!

– Valóban nem fogsz beszélni róla, gyermekem – válaszolt Tündéranya –, mert semmire sem fogsz emlékezni abból, amit itt láttál.

– Hogy… hogy tetszett mondani? – kerekedett el a fiú szeme. – De… ha nem tetszik akarni, hogy emlékezzek erre, akkor miért tetszett idehozatni?

– Azért, mert azt hittem, tündér vagy, és hasznos tagja lehetsz a közösségnek. De sajnos, már világos, hogy erről szó sem lehet. Nem vagy tündér. Ember vagy.

– Tündér vagyok! – csattant fel Patrik. – Apukám azt mondta!

– Még varázsolni sem tudsz. Szárnyad sincs. – Tündéranya szomorkás mosollyal megrázta a fejét. – Sajnálom, gyermekem, de neked is be kell látnod, hogy sokkal inkább ember vagy, mint tündér. Nekünk pedig tündérre van szükségünk, nem emberre.

Patriknak elfutotta a szemét a könny. Hát, tessék, hiú ábránd volt, hogy a magyarországi tündérek majd elfogadják őt!

Szipogott egyet, és letörölte könnyeit a pólója ujjával.

– De tessék mondani… ha… ha tündérre van szükség, akkor miért nem tetszik akarni, hogy az írországi tündérek megtudják, hogy itt is vannak tündérek?

– Idővel majd megtudják, hogy létezünk. De előbb mi szeretnénk megnézni őket magunknak. A tudtuk nélkül – válaszolt a királynő.

A fiú még mindig nem értett semmit, egyetlen dolog kivételével: ezek itt most el akarják venni tőle az emlékeit!

– Én ígérem, hogy senkinek sem beszélek! Ne tessék bántani!

Tündéranya lehorgasztotta a fejét, mintha nem tudná elviselni a gyermek átható pillantását, a gyermekszemeket elhomályosító könnyeket pedig végképp nem.

– Nem fogunk bántani. Nem fog fájni. Csak egy apró varázslat, és semmire sem fogsz emlékezni. – Két tündérnőre nézett, akik a trón közelében álltak. – Vigyétek!

– Hé, álljon meg a menet! – kiáltott egy felháborodott hang, és a következő pillanatban egy vörös hajú tündér vált láthatóvá a ház kellős közepén. – Az én unokaöcsém agyában nem fog turkálni senki tündérfia… vagy lánya! – nézett végig a tündérnőkből álló tömegen.

Egy pillanatra döbbent csönd ereszkedett a királynő házára.

– Te meg ki a ménkű vagy? – csattant fel elsőként Csenge.

– Aengus vagyok, szépségem – hajolt meg a jövevény csintalan vigyorral az arcán. – Aengus, az írországi tündérkirály unokája. Ha minden rendben megy, néhány ezer év múlva én öröklöm a trónt. Na nem mintha tényleg uralkodni akarnék… halál uncsi egy dolog. És te? Csak nem te leszel itt a királynő, ha az öreglány távozik az örök tündérmezőkre?

Rövid ismeretségük alatt Patrik most először látta Csengén, hogy szóhoz sem jut. Hiába, no, Aengus bácsi már csak ilyen hatással van az emberre…