Májusünnep

Aengus unottan nézett körül. Már vagy egy órája ücsörgött a királyi palota fogadótermében felállított hatalmas asztalnál, és hallgatta a rokonság ostoba fecsegését. Úgy érezte, lassan belefájdul a feje.

Az asztalfőn Bres nagypapa tömte magába az eperkrémes túrótortát, a felesége, Niamh pedig hangosan pörölt vele, hogy a végén még elhízik. Kicsit lejjebb az asztal hosszanti oldala mentén Aengus néhai nénikéjének, Danunak özvegyen maradt férje szórakoztatta újdonsült menyasszonyát. Na, ennek se kellett sok idő, hogy becsajozzon, gondolta Aengus fintorogva.

A párocskával szemben Greinne üldögélt, és szinte itta leánya szavait. Finola nemrégiben érkezett vissza Elel és Azaész atlantiszi menyegzőjéről, és feltett szándéka volt a legapróbb részletekbe is beavatni édesanyját. Aengusnek, aki szintén jelen volt a nevezetes eseményen, semmi kedve nem volt meghallgatni a beszámolót, de az illem úgy kívánta hogy a vacsorán mindvégig jelen legyen.

– ...és akkor Elel elsírta magát, hogy az édesanyja és a kishúga nem lehet ott, és nem láthatja őt élete legboldogabb napján! – csóválta a fejét Finola. Szárnya, mely születésétől fogva rózsaszínű volt, most kissé elszürkült, híven tükrözve gazdája pillanatnyi szomorúságát. – Egészen elfacsarodott a szívem, szegény báránykám… borzasztó lehet, hogy nincs édesanyja, aki vele örülhetne az esküvőjén! Jaj, de szerencsés is vagyok, hogy te itt vagy nekem, és ott leszel az enyémen!

– A te… micsodádon? – nyelt félre Greinne.

Mit gondolsz, micsodáján? – forgatta a szemét Aengus.

– Szentséges Tündéranya, kislányom! Hát férjhez mész… egy emberhez? – sikkantott az idős asszony, és az arckifejezése egyszerre sugárzott büszkeséget és megbotránkozást.

– De bizony ám! – mozgatta meg az ujjait Finola, hogy hangsúlyt adjon az eljegyzési gyűrűnek, amelyet eddig észre sem vett a becses rokonság. A szárnya ismét szokásos, egészséges rózsaszín árnyalatban pompázott. – És ez még nem minden: anya, kapaszkodj meg: nagymama leszel!

Aengusnek hirtelen kedve támadt otthagyni az egész társaságot. Esküvők, eljegyzések, gyermekáldás… ez mind olyan csöpögős! Nem mintha nem tudott volna örülni mások örömének, épp csak hogy mindezt éppen ma kelljen végighallgatnia…

Amikor Greinne Finola nyakába borult, Aengus úgy döntött – illemszabályok ide vagy oda –, itt az ideje a visszavonulásnak.

Épp amikor elsétált Finola és Greinne széke mellett, nagynénjének sikerült kiszabadulnia édesanyja öleléséből, és lelkesen mesélt tovább:

– Aladár persze még nem sejt semmit… nagy lesz ám a meglepetés! Elelnek azért elmeséltem, és nagyon örült. Reméli, hogy kishúga lesz… bár én inkább kisfiút szeretnék. Egy kis Aladárt.

Aladár… – sóhajtott magában Aengus. Ennél még a Richárd is jobban hangzik!

Már a hosszú asztal túlsó végénél járt, amikor feltűnt neki, hogy van még valaki ebben a zajos sokadalomban, aki nem ünnepel. Dechtire, Aengus apjának özvegye a többiektől elhúzódva, csendben ült, olyan egyenes háttal, mint aki karót nyelt, és üveges tekintettel meredt maga elé. Ilyen volt már csaknem egy éve – gyermekei és férje halála óta. Azóta alig beszélt, és nem volt hajlandó mást felvenni, csakis feketét. Szárnyai, melyeket a természet hófehérnek alkotott, tavaly június óta éjfeketék voltak. Ha a haja nem ragyogott volna úgy, mint a holdsugár, gyászos öltözékében teljesen bele is veszett volna a fogadóterem végében uralkodó félhomályba.

Aengusnek elszorult a szíve a szép fiatalasszony láttán. Kamaszkorában ugyan egy cseppet sem kedvelte apja „üresfejű porcelánbaba” feleségét, de most rá kellett döbbennie, hogy azért nem kedvelte, mert sosem adta meg magának az esélyt, hogy megismerje őt.

Ahogy elhaladt Dechtire mellett, az asszony egy pillanatra felnézett, és szürkéskék szemében végtelen fájdalom csillant. Látta már őt Aengus szomorúnak, kétségbeesettnek, de ilyennek még soha. A tekintete olyan volt, mint egy néma kiáltás: akinek nincs hozzá füle, nem hallja, akinek nincs hozzá szeme, nem látja. De Aengus meglátta és meghallotta. Talán mert ebben a teremben Dechtire-án kívül egyedül neki fájt ez a mai ünnepnap.

Tündéranya ünnepe. Májusünnep. Anyák napja. Mindenki úgy nevezte, ahogy akarta, de a lényege évezredek óta egy volt: hálát adni az anyatermészetnek az életért, és hálát adni saját édesanyánknak minden jóért, amit tőle kaptunk.

Aengus kamaszkora óta gyűlölte ezt az ünnepet. Gyűlölte, mert nem volt anyja, akinek hálát adhatott volna, nem volt anyja, akit felköszönthetett volna. Néha egyenesen dühös volt édesanyjára azért, hogy idejekorán itt hagyta őt. Dühös volt az apjára, amiért kiprovokálta labilis idegrendszerű felesége öngyilkosságát, és dühös volt saját magára is, amiért sosem tudta túltenni magát édesanyja elvesztésén. Egy bátor nagyfiú nem rágódik a múlton és nem sír anyák napján! Aengus mégis sírt. Minden évben.

Sírt, amikor féltestvérei megrohanták Dechtire-át a virágcsokraikkal; sírt, amikor Lugh fennhangon szavalni kezdett valami együgyű, saját költésű versikét; és sírt, amikor Deirdre egy zsírkrétával rajzolt, szánalmas képecskét nyomott anyja kezébe, büszkén kijelentve: „Lerajzoltalak, anyu! Ez vagy te, a legeslegszebb anyuka a világon!”

De Aengust soha senki nem látta könnyes arccal, mert csak a lelke mélyén zokogott. Kívülről maga volt a merev márványszobor, akiről minden anyák napi csacskaság lepereg.

Most, ahogy tekintete találkozott mostohaanyjáéval, tudatosult benne, hogy nem egyedül ő szenved. Ennek az asszonynak ez az első májusünnepe, amelyen nem köszöntik a gyermekei. Aengusnek ez már a négyszázötvenegyedik májusünnepe volt az édesanyja nélkül, de ma is ugyanúgy fájt, mint a legelső. Dechtire-ra is ezer és ezer boldogtalan anyák napja vár még.

De férjhez mehet újra… hiszen fiatal. Lehetnek még gyermekei – futott át a gondolat Aengus agyán. Szeretett volna mondani is valamit, de torkán akadt a szó. Dechtire fájdalmára egyszerűen nem voltak szavak.

Aengus a legegyszerűbb és talán leggyávább utat választotta a probléma megoldására: úgy tett, mint aki semmit sem olvasott ki mostohaanyja tekintetéből, és sietős léptekkel elhagyta a termet.

*

Már csaknem éjfél volt, amikor őfelsége, Bres király asztalt bontott, és Dechtire elhagyhatta a zajos társaságot. A királynak csak asztalbontáskor tűnt fel, hogy unokája, Aengus lelépett, és szemmel láthatóan egy kicsit bosszankodott is miatta. Dechtire nem hibáztatta Aengust. Tisztában volt vele, hogy a fiúnak sincs semmi ünnepelnivalója.

Fáradtan, kissé kábán támolygott végig a folyosón, saját lakosztálya felé. Afelé a lakosztály felé, amelyet tavaly ilyenkor még férjével és két gyermekével osztott meg.

Most üres szobába lépett be. A holdfény áttört az ablakon, és épp az egykori kis család reggeliző asztalánál álló magasított széket világította meg. Csaknem egy éve, hogy senki sem ült abban a székben. Ha lehunyta a szemét, Dechtire ma is maga előtt látta kislányát, amint az asztal közepén elhelyezett mézescsupor felé nyúlkál.

Sóhajtott, és megrázta a fejét. Nem szabad a múltban élnie. Deirdre sosem fog már abból a székből mézescsuprokat húzogatni maga elé.

Már majdnem elhagyta a kis „ebédlőt”, amikor feltűnt neki, hogy a hold fénye által bevilágítatlan asztalfelületen valami különös tárgy sziluettje sötétlik.

Egy váza, benne jókora csokor virággal. Orgonákkal.

Dechtire élvezettel szagolt bele az orgonacsokorba, és elcsodálkozott, hogy nem tűnt fel neki már belépéskor, hogy az egész szobát édes orgonaillat lengi be. Talán azért nem, amiért a vacsora során sem tűnt fel neki a többiek zajongása. Egyszerűen megtanulta kirekeszteni a dolgokat: a hangokat, az illatokat, a fényeket. Csaknem egy éve egy önmaga alkotta elefántcsonttoronyban élt, ahol nem létezett senki és semmi. De most itt van ez a csokor orgona egy vázában, a váza előtt pedig egy többszörösen összehajtogatott kis papírlap hever.

Dechtire az ablakhoz lépett a papírral, melyen macskakaparással az ő neve szerepelt. Nem tudta volna megmondani, miért, de ahogy kihajtogatta a levelet, hevesen dobogni kezdett a szíve.

Dechtire, – kezdődött az ismeretlen kézírással íródott levél.

Talán meglepődsz, hogy levelet írok neked, hiszen sosem tettem még ilyesmit, pedig már vagy négyszázötven éve ismerjük egymást. Elég ciki, hogy ennyi év alatt egy nyamvadt levelet sem voltam képes írni neked, mi? Szégyellem is magam miatta elég rendesen.

Az asszony arcán halvány mosoly jelent meg. Már sejtette, ki írta a levelet. Az aláírás a papír hátulján szerepelt, de – mintegy a levél varázsát megőrzendő – nem fordított rögtön a túloldalra.

Azt hiszem, ez alatt a négyszázötven év alatt bőven lett volna alkalmam megismerni téged, én mégis elszalasztottam ezt a lehetőséget. Hogy miért? Talán dacból, mert apám olyan könnyen elfeledte anyámat és elvett téged. Talán mert nem sokkal az esküvőtök után már jött is Lugh, aki egyből kiszorított engem apám kegyeiből (nem mintha valaha is különösebben részesültem volna abból a „kegyből”). Féltékeny voltam, na! Ezt kamaszként jogosnak éreztem, de ma már gyerekes ostobaságnak tűnik. Kérlek, ne haragudj érte.

Dechtire megrázta a fejét. Hogy is haragudhatnék? Minden jogod megvolt a féltékenységre.

Pillantása ismét az asztalra esett, és rádöbbent, hogy most is négy szék áll körülötte, ahogy évszázadok óta mindig. Egy Coyle-nak, egy Lugh-nak, egy Deirdrének, és egy neki, magának. Aengusnek sosem volt helye ennél az asztalnál. Kirekesztett volt.

Dechtire valahogy mindig is természetesnek vette, hogy Aengus elkülönül tőlük, de ezt kamaszos lázadásnak tudta be. Fel sem merült benne, hogy a fiú esetleg szívesen ülne le közéjük.

Mélységesen elszégyellte magát.

Tudom, milyen nehéz számodra ez a mai nap, és valószínűleg egy cseppet sem vigasztal majd, ha azt mondom: nekem is nehéz. De hátha mégis. Sorstársak vagyunk. Nincs kivel megünnepelnünk a mai napot.

Tudom, sosem tekintettél rám másként, mint férjed első házasságából származó gyerekére, és én sem láttalak soha másnak, mint apám második feleségének. De ez talán megváltozhat, ha te is akarod.

Anyám halála óta mindig egyedül voltam. Most te is egyedül vagy. De ha nem akarod, nem kell többet egyedül lenned. Sosem helyettesíthetem Lugh-t és Deirdrét, de ha úgy érzed, tudnál egy kicsit szeretni, többet nem tartanám távol magam tőled.

Az asszony remegő kézzel fordította meg a lapot.

Szívesen lennék a fiad, ha elfogadsz engem.

Remélem, nem találtad a levelemet teljes zagyvaságnak. Ha igen, ne haragudj, hogy zavartalak.

Aengus

Dechtire végigfuttatta mutatóujját az aláíráson. Csúnya, fiús betűk voltak, itt-ott egy-egy tintafolt is éktelenkedett. Szomorú, hogy négyszázötven éve él vele egy fedél alatt, és még csak fel sem ismerte mostohafia kézírását.

Mostohafia, ízlelgette a szót. Egyáltalán nem tetszett neki.

*

Aengus már kis híján elaludt, amikor kopogtak az ajtaján.

Hát mégis eljött? Órákig várt mindhiába. Már biztosra vette, hogy nem jön el.

Egy szikrát csiholt az ujjából, hogy megnézze az órát. Elmúlt éjfél. Már nincs anyák napja.

Belebújt a papucsába, és ajtót nyitott. A folyosó vaksötétjében valósággal világított egy pár hófehér tündérszárny, különös aurába vonva tulajdonosát.

Az asszony szemében könnyek csillogtak.

– Egy cseppet sem volt zagyvaság – szólt remegő hangon, és mielőtt Aengus bármit is felelhetett volna, eltűnt az anyai karok ölelésében. Kimondhatatlanul jó érzés volt.

Ahogy belemosolygott Dechtire halványszőke hajába, tudta, hogy soha többé nem lesz szomorú májusünnepe.

 VÉGE