Ma röviden kiugrottam a Könyvhétre a Vörösmarty térre, és a következő "izgalmakban" volt részem:

- az Atlantic Press standjánál (20-as számú) véletlenül - de nagy örömömre - összefutottam Anibell és Anmaen molyokkal (majd később egy másik standnál Bence mollyal is)

- láttam egy standnál Csernus Imrét üldögélni, az oroszlános kútnál pedig maga Puzsér Róbert mosakodott! Ezért már érdemes volt kimenni!

- gazdagodtam két könyvvel (Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel, Trux Béla: A templomos lovag), valamint két kellemesen dizájnos molyos könyvjelzővel

Amit érdemes tudni: az Atlantic Press standájánál mindkét könyvem - Második Atlantisz, Az elveszett tündérfalu - 2+1 akcióban kapható, tehát ha megveszitek mindkettőt, válaszhattok a könyveik közül egy harmadikat (ajánlom Trux Bélától A templomos lovagot, amely állítólag igazán remek, én is hamarosan hozzáfogok az olvasásához).

Jó néhány új fejezet került fel ide a Százszor tört varázsból, valamint íme, egy új rajz, amely már a trilógia harmadik kötetét hivatott promotálni. :)

Balról jobbra: Árkádia (a Bermudák királynője, a könyv Gonosz Banyája), Azaész, Elel és Ariel. A kép címe: "Oly közel, s mégis oly távol." Nem, ez nem egy kimondottan happy kép... 

A múlt héten volt szerencsém egy interjút olvasni a Világgazdaságban Puzsér Róberttel. Arról kérdezték a kritikust, mi a tehetségkutató show-k titka, ő pedig azt felelte: a tündérmese. Szerinte az embereket nem az érdekli, hogy a versenyzők miben tehetségesek, hanem az, hogy a parasztlegényből a szemük láttára váljon királyfi. És valljuk be, ebben van némi igazság.

Erre én magam is egyre inkább rádöbbenek, méghozzá egyik kedvenc könyvsorozatom, Bernard Cornwell Sharpe-sorozata kapcsán. Minél több részt olvasok el belőle, annál inkább úgy érzem: az első két kötet volt az igazi (noha a későbbi részeket is szeretem és élvezem). De miért ragadott meg az első kettő jobban, mint a folytatások?

Azért, mert abban a két részben lett a „parasztfiúból” „királyfi”. No, azért nem egészen, de az első kötetben az egyszerű – fattyúnak született, árvaházban felnőtt és az igazságszolgáltatás elől a hadseregbe menekülő – sorkatonából hősiességének köszönhetően őrmester lesz, a másodikban pedig – további hőstetteket követően – tiszt, zászlós. Ez az első kettő Sharpe karrierjének legnehezebben megmászható két lépcsőfoka, és ezután már borítékolható, hogy ha lassan is, de menetelni fog felfelé a ranglétrán. Mivel pénze nincs, nem vásárolhatja meg magának a soron következő rangfokozatokat, hanem újabb és újabb őrült hőstettekkel kell kiérdemelnie az előléptetést. Bár engem ezek az újabb hőstettek is nagy örömmel töltenek el (pl. kapitánnyá való előléptetésekor úgy vigyorogtam, mint félig érett vadalma a fán), ezek már nem annyira ütősek, mint amikor sorkatonából lépett elő altisztté, majd tisztté.

Igen, én is szeretem a tündérmeséket (különben miért írnék tündérekről?), és a Sharpe-sorozatban is azt szeretem igazán, hogy a főhős a szemem láttára vált és válik „hattyúvá” – otromba, faragatlan, mégis lovagias és szerethető hattyúvá.

Az efféle fejlődéstörténeteket nemcsak nézni és olvasni szeretem, de írni is – hiszen a Második Atlantisz is egyfajta fejlődéstörténet, s az egész trilógia cselekményét így foglalhatnám össze egyetlen mondatban: „Arról szól, hogy egy léha, semmirekellő, csélcsap hercegből hogyan lesz hűséges férj, odaadó apa és példás uralkodó”. Azaész, bár fizikai értelemben sosem volt rút kiskacsa, mégiscsak hattyúvá válik.

Éljenek a tündérmesék. :)