– Biztos, hogy nincs egy kiskapu? – meresztett Aengus bánatos kiskutya szemeket Óg mesterre, aki az évek során harcművészet tanárból a király első számú tanácsosává lépett elő.

– Sajnálom, fenség, de attól tartok, nincs – felelt az idős tündér –, és kérem, hagyja ezt a pillantást! Még nézni is rossz!

– Tényleg? Pedig általában beválik. De ha nem, hát nem – vonta meg a vállát Aengus, és komolyságot erőltetett arcvonásaira. – Szóval se kiskapu, se könyörgés... a megvesztegetés se jöhet szóba magánál?

– Na de, Aengus úrfi! – fortyant fel Óg mester, majd kissé nyugodtabban folytatta: – A nagyapja nem is fogalmazhatott volna világosabban, amikor azt mondta, hogy egy hónapig ön rendelkezik a birodalomban minden és mindenki felett... kivéve a hadsereget!

– Jól van, na – támasztotta az állát a tenyerébe Aengus, és durcásan a trón lépcsőit fedő puha, vörös szőnyegre bámult. – És ha vállalnám a felelősséget az akcióért? Teszem azt, mintha maga nem is tudna róla? Én vinném el a balhét, egyedül!

 Az álmosságtól és a sikertelenségtől ingerülten emelt le a polcról egy jelentéktelennek látszó, a többinél is halványabb fénnyel hunyorgó kristályt, és lefújta a tetején megült vastag porréteget. Úgy látszik, Rose a könyvtárnak ebben az eldugott sarkában csak tessék-lássék takarított.

A könyv címe „Dianté naplója” volt.

Na tessék, már megint jól beválasztottam, ez valami ostoba lányos szenvelgés, sóhajtott magában a férfi, és már tette is volna vissza a kristályt a polcra, ha nem akad meg a szeme egy bekezdés bevezető mondatán. „Az én apám, Damianosz hajtotta rabszolgaságba a tündéreket”.

 – Jövök én is – lépett előre Csenge, és legnagyobb meglepetésére nővére, Iringó is mellé állt.

– Én is, én is! – Egy narancsszín szárnyú fiatal tündérfi, aki eddig odakintről volt kénytelen figyelni az eseményeket, valósággal bezuhant a házba: alighogy belépett az ajtón, megbotlott a magas küszöbben, és elterült a padlón, ahonnan szélesen vigyorogva nézett fel a többiekre.

– Ez meg kicsoda? – kérdezte Aengus.

– Béla. A kisöcsém – vágott egy fintort Csenge.

– Aha – mérte végig az ifjút Aengus. – Most már legalább értem, hogy eddig miért nem mutattad be nekem.